Filmszemle utánApró titkok kihantolásaPápai Zsolt
A tavalyinál sokszínűbb és izgalmasabb mezőny legfeltűnőbb jelensége a történetmesélés igényének megnövekedése.
Kicsi, de erős, szól évtizedek óta a magyar kisfilmek kapcsán a szentencia, amely azonban az utóbbi időkben mintha kezdene megkopni. Hektikusan ingadozó színvonalú szemlék követték egymást, és a versenyprogramot végigülő kisfilmdrukker gyakrabban volt csalódott, mint elégedett. Legutóbb éppen tavaly történt így, amikor – jóllehet a középmezőny megizmosodott – egyetlen film sem ugrott ki a többi közül: számos jól megcsinált darab is volt, de igazán emlékezetes egy sem.
Nos, szerencsére az idén nem folytatódott ez az irány, a szűk esztendőt bőséges termés követte. A mustra a régi szentencia érvényességét igazolta, ráadásul a kirívóan gyenge nagyfilmes mezőny mellett csak még erősebbnek látszott a kisfilmeké. Erősebbnek látszott, bár túlzás volna azt állítani, hogy a pályaművek mindegyike a magyar kisfilm hírnevét fogja öregbíteni. Százhúsz produkcióval neveztek, ezek egynegyede került versenybe, és úgy fél tucat töltike-film – nem önértékéből következően, hanem a harmincas keret feltöltésének szándékából beválogatott mű – is akadt a programban.
Számos szervezeti újításra került sor. A legfontosabb a kísérleti filmes kategória megszüntetése, és a rövidfilmeket egybegyűjtő szekció átkeresztelése (a „kísérleti és kisjátékfilm” kategórianévről „kisjátékfilm” elnevezésre). Egy másik szervezeti újdonság, hogy az előzsűriben és a voltaképpeni zsűriben ugyanazok a személyek foglaltak helyet (nevezetesen Pálos György, Balog Gábor és Cs. Nagy Sándor). Sajnos a méretes szervezeti átalakítások közepette sem sikerült megoldást találni az egyik legégetőbb, évek óta kísértő problémára: a celluloidra forgatott filmeket (kivált a 16-os nyersanyagra készült alkotásokat) ezúttal is jobbára DVD-változatban vetítették.
A mezőny legfeltűnőbb jelensége a történetmesélés igényének megnövekedése. Ez a folyamat már évekkel korábban elindult, de nem volt annyira látványos, mint az idén. Hagyományos értelemben vett kísérleti film egy-kettő szerepelt a programban (ilyen volt mindenekelőtt Hegedűs 2 László 1 kávé című opusza, a két kotyogó nászát elbeszélő animációs etűd; Ekési Orsolya Hétfője; vagy – távolabbról – Szabó Juli és a Lehoczky Tamás Macskásember 0 című szösszenete). Jellegzetes tünet, hogy a történetek még ma is inkább a hagyományos(abb) technikák segítségével formálódnak meg, kevés film épül a digitális technonógiára, CGI-képekre (Madarász István: superDIGITAL; M. Tóth Géza: Mama).
Nagy volt a szórás a technikai kivitelezést tekintve: például Nemes László The Counterpartját vagy Can Togay Vonatát – bár nem túlságosan rétegzett egyik sem – az igényes szcenika tette izgalmassá, míg a náluk eredetibb darabok között szép számmal akadtak szerény, sőt enervált kiállításúak. A műfaji spektrum nem tágult, egyetlen jelentős fejlemény a korábban a magyar filmben alulreprezentált sci-fi megerősödése (Csátich Renátó: Szulamit; Cziráki Gergely Mérhetetlen; Madarász István: superDIGITAL; Buvári Tamás: Fuvar). A pályamunkák zöme ezúttal is – jobb híján – művészfilmként volt felcímkézhető, csupán itt ott-színesítette a zsánertérképet néhány szatíra vagy könnyű vígjáték. Előbbi képviselője az amerikai származású, de Magyarországon élő Perlmann Károly Vacsorája, ez a hetvenes évek hazai hagyományait újragondoló, András Ferenc Veri az ördög a feleségét című örökbecsűjére emlékeztető film (sokatmondó, hogy a szemle egyetlen kendőzetlenül közéleti darabját külföldi származású alkotó készítette), utóbbihoz pedig mindenekelőtt Xantus János Etetése és Pálfi György Ász pókere sorolható.
Az Etetés és az Ász póker nem csupán műfajánál és vállalásánál fogva vált ki a mezőnyből, hanem színvonala miatt is: mindkettő a minőségi szórakoztatás csúcsteljesítménye, olyan film, amelyből sosem lehet elég. A szavakkal kapcsolatban mindig is szkeptikus Xantus saját rendezői múltjának elegánsan hátat fordítva egy végtelenített monológból álló örömfilmet készített Szily László horgásznovelláinak felhasználásával és Bánki Gergő one man show-jára alapozva. A félórás Etetés látszólag hihetetlenül egyszerű szerkezetű, egyetlen pillanatnyi üresjárat nélküli, gegekkel sűrűn megspékelt, originális mozi. Az egycélú szórakoztatás a tétje Pálfi – George Paulson álnéven jegyzett – Ász pókerének is, a tévéfüggő magyar tahó története ugyakkor nem nélkülöz némi szatirikus jelleget sem.
A magyar rögvalósághoz más irányból közelít Schwechtje Mihály a Hideg berekben, amely a kisjátékfilmes kategória megosztott fődíját nyerte (a másik díjazott Ujj Mészáros Károly Alena utazása című munkája volt). Schwechtje két utcagyerek és egy idős hajléktalan férfi érdes, tragédiába futó történetét vitte filmre, fekete-fehérben, zaklatott kézikamerázással. A Hideg berek a társadalom legszélső peremén vegetáló véglények filmje. A sztoriját mintha a Blaha Lujza téri surbankó késelőről szóló bulvárhíradások és az Iszka utazása ihlette volna, ezért különösebben nem is érdekes, az atmoszférája viszont ütős.
A szemle legerősebb vonulatát az emberi psziché mélyrétegeiben kutakodó, eltagadott vágyakat és reményeket, rejtett fájdalmakat és félelmeket előhantoló művek alkották: Horváth Lili Napszúrás, Nagy Anikó Mária Apró dolgok, Ujj Mészáros Károly Alena utazása, Mayer Eszter Vasárnapi ebéd, Pápai Pici Vallomás című munkája tartozott ide, de e filmek csoportjával érintkezett – igaz, velük ellentétben nem komolykodó tónusú – Esztergályos Krisztina kiváló Variációkja is. Az ilyen típusú munkák – nevezzük őket „filmdrámáknak”, de talán helyesebb volna „filmdramolettet” mondani – nem újak a honi palettán, mégis meglepetést jelentettek a szemlén, mégpedig azért, mert a korábbi évek darabjainál mintha szívhezszólóbbak, esztétikai értelemben véve izgalmasabbak, sőt – mondjuk ki – professzionálisabbak lettek volna. A legjobb munkák közös jellemzője a markáns pszichologizálás (egyúttal az ügyes lavírozás a moralizálás aknái között), továbbá a gondolat akár erőteljes dialógusközpontúság mellett is megtartott hatékony vizualizációja. Egyes alkotóknak, Horváth Lilinek, Nagy Anikónak, Ujj Mészáros Károlynak a többértelmű szerkezet megteremtése is sikerült, ami azért is érdem, mert a fiatal rendezők – számos példát lehetne hozni rá, akár a mostani szemléről – a többértelműséget gyakran összekeverik az érthetetlenséggel, sőt értelmetlenséggel.
Horváth Lili munkája azt illusztrálja, hogy miként lehet egyszerű eszközökkel narrációs többértelműséget teremteni. A fiatal rendezőnőt régóta foglalkoztatja ez a kérdés, de eddigi filmjei, a Vakáció és az Uszodai tolvaj kevéssé voltak meggyőzőek. Horváth Lilit jó ideje az új hazai rendezőnemzedék egyik reménységeként ünneplik (a Vakáció és az Uszodai tolvaj is elismerésben részesült a korábbi szemléken), de – megítélésem szerint – csak most igazolta a várakozásokat.
A bő félórás Napszúrás hőse a leányanya Maja és nevelője, Rózsa. A történet első fele Truffaut Négyszáz csapását idézi, részben konkrétan (a lánynak az intézeti pszichológussal folytatott beszélgetése alatt utóbbit nem látjuk egyetlen ellensnitt erejéig sem), részben közvetetten (Maja hányattatásai, kitörési kísérletei, heveny szabadságvágya Antoine Doinel helyzetére, sorsára rímel). Már ebben a szakaszban is hatásos a film, de igazán erőssé a játékidő utolsó harmadában válik, amikor letér a Truffaut-mű csapásáról.
A történet jórészt az arcokon bonyolódik, a közelikkel folytatott játék imponáló; mindehhez persze szüksége volt Horváth Lilinek a színész szakos, már most nagy ígéretnek tetsző Törőcsik Franciskára és a rutinos Péterfy Borira. Törőcsik Majája és Péterfy Rózsája két külön világ (Maja a gyökértelensége, kiszolgáltatottsága, teherként megélt gyermeke miatt minden tekintetben szemben áll az egzisztenciával és hatalommal bíró, ámde gyermektelen Rózsával), ám e világok mégis csak határosak egymással. A két nőt a magány köti össze, és ez a motívum a magány egyik ihletett poétájának, Rainer Werner Fassbindernek a szellemét idézi meg, a Maria Braun házasságának a vezérgondolatát visszhangozza. A Napszúrás a fájdalmasan tényszerű fassbinderi gondolatnak – miszerint magányuk megosztása a legtöbb, amit két ember elérhet egy kapcsolatban – a megrázó-megkapó újraértelmezése. Nem hibátlan film – a keresett, papírízű dialógusok sokat rontanak rajta –, de szép példa arra, hogy miként lehet kristálytiszta gondolatokat kristálytiszta képekben megfogalmazni, minden lila köd nélkül, egyúttal a nézőt titokfejtésre invitálva.
Horváth Lili filmjét sokan biztos befutónak tartották, de végül meg sem említették a gálán. Talán mert a korábbi szemléken elkényeztették a rendezőnőt, talán mert annyira jók voltak a vetélytársai. Nagy Anikó Mária például felettébb meggyőző filmet készített, és méltán kapta meg érte a legjobb forgatókönyvírónak és rendezőnek járó díjat.
Az Apró dolgok a Napszúráshoz hasonlóan érzelmi hajótöröttekről szól, elfojtott vagy szublimálódott vágyak szabályos katalógusát nyújtja. Igaz, a képek közel sem olyan mívesek, mint a nagyságrendileg nagyobb költségvetéssel készült Napszúrásban, mi több, kiállítását tekintve az Apró dolgok már-már fapadosnak mondható, a rendezőnő tehetsége és nem utolsósorban a színészek ihletett játéka feledteti mindezt.
Az Apró dolgokban még a Napszúrásnál is markánsabban érvényesül a pszichologizáló kedv, annál is inkább, mert a film három epizódját egyetlen személy – egy pszichoterapeuta vagy mediátor – kapcsolja össze. A hozzávetőleg tíz-tízperces szkeccsek ugyanarra a rugóra járnak: az első epizód egy önértékelési gondokkal küszködő fiatal lányt és tanácstalan szerelmesét állítja középpontba, a második egy zsákutcába jutott házaspárt mutat be, a harmadik pedig egy saját vágyainak fogságába került és a terapeuta által viviszekcióra fogott feleség férjéhez fűződő ellentmondásos érzelmeit fedi fel.
Az Apró dolgokban is nagy szerep jut a patikamérlegen mért közeliknek. Horváth Lilihez hasonlóan Nagy Anikó is az arcokon játszik, de némileg mégis más stratégiát követ, mint a Napszúrás alkotója: a háttér stilizálásával, sőt jellegtelenné tételével, eltüntetésével fókuszálja a figyelmet a megszólaló személyek arcára (hasonló stratégiát követett Fliegauf Benedek a Beszélő fejekben). Mindez segít a nézőnek a bemutatott problémák koncentráltabb átélésében, ugyanakkor nagy súlyt helyez a színészek vállára, hiszen a hibás vagy hamis gesztusok sokkal feltűnőbbek a steril háttér előtt. Nagy Anikó színészei (köztük színművészetisek is, amatőrök is) kiválóan oldják meg a feladatot, csupán néhány hiteltelenebb pillanat akad a filmben. Az életszerűséget erősítik a minden ízükben természetesnek ható dialógusok és monológok; a film erénye továbbá, hogy jóllehet a szereplők csaknem végig beszélnek benne, néhol – kivált az utolsó szkeccsben – a csendek is jelentésessé lesznek. Az Apró dolgok mindössze három nap alatt, uzsonnapénzből készült, a szűkös lehetőségeket azonban számos innováció ellensúlyozza. A sok svenk és kocsizás kifejezetten mozgalmassá teszi a filmet, ráadásul a jól elhelyezett hangnemváltások, a mélydrámai tónust itt-ott átszínező humoros pillanatok érzelmi többlettel ruházzák fel a jeleneteket.
Nagy Anikóhoz hasonlóan mélyre temetett titkokat ás elő a korábbi szemléken valamennyi kisfilmjével meglepetést okozó Ujj Mészáros Károly is. A Szarajevóban játszódó Alena utazása klasszikus szerkezetű, hagyományosabb építkezésű film, komoly történetmesélési ambíciókkal. Ujj Mészáros Károly a magyar filmtörténeti hagyomány egyik meghatározó témáját boncolgatja: egyén és történelem viszonyát tárgyalja, ami önmagában véve figyelemre méltó, mivel ez a közelítésmód jobbára hiányzott az elmúlt évtized hazai kisfilmjeiből.
A napjainkban játszódó, szinkron idejű történet címszereplője szarajevói lány, akinek magánéleti drámája különös módon összecseng a népét ért történelmi csapásokkal, jóllehet a felszínen semmi köze azokhoz. Egy ember halála: tragédia; egymillióé: statisztika – mondta a XX. század valamelyik nagy gazembere. Ujj Mészáros tisztában van vele, hogy egy közösség tragédiája legjobban az egyéni sorsokba konvertálva, konkretizálva – vagyis a személyes drámák megmutatásával – lehetséges, és úgy rímelteti egymásra a szarajevói háborús események gerjesztette, a lelkekben máig rezonáló sokkot, illetve a címszereplő megrendítő sorsfordultát, hogy filmje egyetlen pillanatra sem lesz didaktikus. Nagy empátiával és minden érzelgősséget kerülve beszél az egymással összehangzó nemzeti és személyes tragédiáról; gyönyörű a film végén az útnak induló Alena arcáról és a szarajevói házak golyóütötte sebeiről készült rövid montázsszekvencia, annál is inkább, mert mintegy foglalata Ujj Mészáros inkább sejtetésekre, semmint direkt kijelentésekre épülő technikájának.
Az Alena utazása látszólagos eszköztelenségével, természetes filmnyelvével, egyúttal professzionalizmusával tűnt ki a mezőnyből: a pazarul fényképezett, vágott, tökéletesen működő kísérőzenével élő, továbbá erőteljes színészi alakításokat elősoroló filmnek jóformán nem akadt párja. Illetve egy párja mégis akadt. Az Alena utazása, kivitelezése tekintetében, a Napszúrással rokon, ráadásul a párhuzamokat erősíti, hogy Ujj Mészárosnál is – akár Horváth Lilinél – nem kis részben éppen a nyitva hagyott zárlat mélyíti el a drámai hatást és alakítja duplafedelűvé a mesét, nyitja ki több irányba a történetet.
Ennél többet nem is kívánhatunk. A magyar kisfilm picit megint nagyobb lett.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1243 átlag: 5.56 |
 |
|
