A gyűlölet bolygóiKömlődi Ferenc
Spielberg változatai a földönkívüliekre eddig mollban szóltak, most eljött a harag napja.
Legújabb művével, a Világok harcával Steven Spielberg visszatért kedvenc témájához, ember és földönkívüli civilizációk találkozásához. Míg a „nem hivatalos trilógia”, a Harmadik típusú találkozások, az E.T., és részben az MI – Mesterséges Értelem idegenjeit a békés kommunikáció, a kapcsolatteremtés és a megismerés vágya hajtotta, az alienek ezúttal hódító szándékkal érkeznek.
Látni vagy nem látni?
A Világok harcából 1938. október 30-án Orson Welles készített sokkoló rádiójátékot, majd 1953-ban George Pal és Byron Haskin vitték filmre. Welles Halloween-éji tréfának szánt telitalálatát máig nem sikerült felülmúlni – pedig csak hang volt. A médium természetéből eredően sejtetett, érzékeltetett, de nem láttatott. Fantáziánkra bízta, milyennek hisszük New York elpusztítására induló alieneket. Ábrázolásuktól Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke is tartózkodott. A 2001 – Űrodisszeában nincsenek titokzatos földönkívüliek, a főgonosz HAL csak nagyra és sokfelé nőtt számítógép, mesterséges intelligencia.
A szerves idegen intelligencia akkor hat igazán, ha láthatatlan. Vagy, ha iróniával és kellő távolságtartással jelenítik meg, mint Tim Burton az inváziófilmek elementáris paródiáját adó Támad a Marsban. Esetleg meseszerűen, ahogy tette Lucas a Csillagok háborújában és Spielberg az E.T.-ben.
Az Industrial Light and Magic most nem varázsolt: csontvelőig hasító riogatás helyett a tripodok (háromlábúak) lebutított birodalmi lépegetőként, a gépkolosszusokban ülő lényecskék pedig nyúlós-nyálkás egyenszínű bőregérként hatnak. Nincs részük ünnepélyes fogadtatásban, virágesőben és békegalambban; nem vonulunk díszmenetben eléjük, nem készültünk rájuk és belőlük.
Húsvér valójukban csak másodpercekre, a véghez közeledve jelennek meg. Addig gigantikus fém-gólyalábakon taposnak élőt, élettelent, lézerfegyverrel pörkölik New England dolgos honpolgárait. Az események a katasztrófafilmekben megszokott formula szerint peregnek (mert a Világok harca katasztrófa-, s nem tudományos-fantasztikus darab): előbb furcsa jelenségekről tudósítanak külföldi tévériportok, híradó-betétek. Senki nem figyel rájuk, szemünk csak a csatornákat pásztázva akad meg pár másodpercre egy-egy messzi képen. Mégis elraktározódnak a tudatalattiban. Nem sokkal később már közvetlen közelünkben történnek kísértetiesen hasonló, megmagyarázhatatlan események. Először a kíváncsiság hajt feléjük – hogy mindent tudjunk, mindennek a szemtanúi lehessünk –, majd izgalom vesz erőt rajtunk. Érezzük, valami nagyon nincs rendben, de még mindig nem tudatosult bennünk a veszély, csak az adrenalinszint szökött fel. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra kerít hatalmába páni félelem és menekülési vágy. Természetesen, ahogy a klasszikus recept írja: az utolsó előtti másodpercben.
A pusztulás képei következnek; lángoló épületek, romok, halottak amerre a szem ellát. Mint egy terrortámadás vagy földrengés után, csak a törmelékek között túlélőket kutató robotokat hiányoljuk. „Ha az idegeneknek nagyobb a tűzereje, a futás az egyetlen, amit tehetünk” – hangzik el a banális életbölcselet, s Ray Ferrier megindul gyerekeivel a biztonságosnak hitt Boston felé. A film mellékszálaként a rossz apa Canossa-járása felnőtté válás is egyben, ám ennél fontosabb az egyáltalán nem rejtett 2001. szeptember 11. párhuzam.
Az idegenek nemcsak a várost, hanem a tiszta természetet is megszentségtelenítik: tripodok lépnek elő a víz alól, égő vonat robog át erdőn-mezőn, vértől vöröslik a zöld, emberi DNS-t fal a messziről jött szörny. Kitör a tömeghisztéria, fékeveszett tetteket szül az életösztön. Elszállni tűnik a remény…
Biológián innen és túl
Az inváziót semmi nem indokolja különösebben, a betolakodók mégis tobzódnak az öncélú pusztításban, gyilkolásban. Ám hiába fejlettebbek, intelligensebbek a homo sapiensnél, elbuknak, mert más biológiában gondolkoznak, képtelenek alkalmazkodni a földi élet körülményeihez.
Valószínűleg Darwint se ismerik: ha tényleg egymillió évig tanulmányozták bolygónkat, és készültek a végső támadásra, miért nem vették figyelembe, hogy ezt a planétát nem három lábon járó fajoknak teremtették? (A kurrens robotikai trendekről, a biológiai modelleket másoló fejlesztésekről szintén megfeledkeztek…)
Az evolúció homo sapiensig ívelő folyamata bizonyította: a túléléshez legalább négy láb szükséges, vagy ha nem pont annyi, a számnak oszthatónak kell lennie néggyel. (Aztán felálltunk, de a kettő még mindig nem páratlan.)
Mennyivel fejlettebbek? Milyen közegből érkeztek?
Nyikolaj Kardasev szovjet csillagász 1964-ben energiafelhasználásuk alapján tipologizálta a lehetséges civilizációkat. Az első típusúak egy teljes bolygó, a másodikba tartozók, például a Star Trek klingonjai és romulanjai egy egész naprendszer energiakészletével rendelkeznek. „Ennek a szintnek az elérése ‘belépő a halhatatlanságba’, ugyanis az adott civilizáció innentől kezdve képes lenne minden természeti katasztrófát kivédeni” – írja Galántai Zoltán (Majdnem az örökkévalóságig – A távoli jövő kutatása. Budapest, 2004.). A harmadik típus, mint Asimov Birodalma a galaxis összenergiáját, míg a negyedik az Univerzum valamennyi erőforrását tudhatja magáénak – „gyakorlatilag azonban a harmadik szintet sem lehet elérni. Ugyanis mivel a fény véges sebességgel terjed, egy bizonyos méret felett lehetetlen valósidejű kommunikációt folytatni, és ennek következtében lehetetlen egy galaktikus birodalmat kézben tartani.”
Egyelőre annyira kiszolgáltatottak vagyunk, hogy az első szintnél sem tartunk. Harcias látogatóink talán, de naprendszernyi energiát ők sem birtokolnak. Fordított esetben könnyedén elviselnék bolygónk bioszféráját. Halhatatlanok lennének, akiken talán fegyver sem fog.
A Wells-féle marslakók kilógnak a Spielberg-oeuvre-ből. A témaválasztás szintén meglepő: H. G. Wells alapmatériájában háború tombol civilizációk békéje, kölcsönös tolerancia és együttműködés helyett. Spielberg száznyolcvan fokos fordulatot vett. Kíváncsi alienek, tündéri E.T., poszthumán bölcsek után félelmetes gépóriásokat, óriásmanó-szerű hódítókat kapunk. Az idegen gonosz, az idegent meg kell semmisíteni. Tombol a Biblia-övezet lakóinak bármikor eladható – az őssejt-kutatások, egyszázad-részt egér, kilencvenkilenc-részt ember, homo sapiens-csimpánz keverékek és hasonló kimérák kapcsán felszított – humán-sovinizmus. „A nyugati képzeletben mindig a szörnyek definiálták a közösség határait” – elmélkedett korszakos Cyborg Manifestójában Donna Haraway.
Idegenek égen, földön
Az amerikai populáris kultúrában a nem-emberi, és nem-állati – vagyis nem természetes – értelem öt típusát különböztetik meg.
A földlakók bolygónkon született intelligens lények: Neander-völgyiek, tündérek, sellők, szirének. Az alienek földönkívüli eredetűek, (ugyan teljesen másként, ám) ők is gondolkodnak, testben élnek, és halnak meg. A poszthumánok: természetes események hatására, kibernetikus vagy biotechnológiai eljárásokkal megváltoztatott homo sapiensek, mint Darth Vader, vámpírok és farkasemberek, Frankenstein doktor teremtménye, az X-men mutánsai. Robotok, cyborgok, androidok és elosztott mesterséges intelligenciák egyaránt gondolkodó gépek: C3PO, R2D2, Schwarzenegger a Terminátorban, a Star Trek Data-ja, vagy HAL. Az „állatok utáni állatok” (post-animals) kibernetikával, biotech-kel „felerősített” egykori négylábúak, például a Majmok bolygójának emberszabású lényei.
James Hughes, transzhumanista szociológus irodalmi műveket, filmeket, tévédarabokat és képregényeket összehasonlítva, nem-emberi lényekhez fűződő viszonyunkat ötös skálán, mínusz kettőtől plusz kettőig osztályozta (Monsters in the Media, 2003). Az 1895-ös kezdetekig tekintett vissza, viszont csak amerikai munkákat tanulmányozott, így (többek között) kimaradtak az olyan korai klasszikusok, mint Mélies némafilm-fantáziája, az Utazás a Holdra (1902). Pedig már akkor gondosan irtottuk a gonosz holdlakókat, akik mókás füstfelhőként oszlottak szét a semmibe, a boldog békeidők filmese még könnyen viccelt.
Az első kategóriás (+2) darabokban intelligens, imádnivaló, gyakran az embernél is szimpatikusabb, akár életüket értünk áldozó karakterek szerepelnek (E.T., Szupermen).
A másodikban (+1) árnyaltabb munkákkal találkozunk. Néhány karakter ugyan az Erő sötét oldalával kacérkodik (Csillagok háborúja), de az intelligens fajok többsége elboldogul egymás mellett (Star Trek, Men in Black). Máskor viszont (például Anne Rice vámpírjai) keservesen megszenvedve, de az átlag homo sapienssel azonos értékeket képviselve élik meg másságukat.
A középsőben (0) komplex világokat ismerünk meg. Tolkien (és általában a fantasy) univerzuma a legszemléltetőbb: jók és gonoszok, az ember barátai és ellenségei lakják be. A sci-fi és horror művekben differenciáltabb a kép, összetettebbek, gazdagabbak a jellemek (Szárnyas fejvadász, Terminátor 2, Az ötödik elem).
A negyedikben (például Robert Heinlein regényeiben, -1) a túlélés a tét. Nagyjából egyenlő erők csapnak össze, nincs archetipikus jó és gonosz, a fajok viszont annyira különböznek egymástól, szándékaik annyira mások – vagy éppen annyira egyeznek –, hogy a harc elkerülhetetlen, valamelyiküknek pusztulni kell.
Az ötödik típust (-2) legplasztikusabban a horrorfilmek szemléltetik. A Másik különösen ellenséges, kegyetlen. Vérgőzt lehel. A hatalom és a l’art pour l’art gyilkolászás vágya űzi-hajtja. Rendkívül veszélyes, szörnyű terveket forral. Ki akarja irtani az emberiséget; így válaszlépésnek csak a megsemmisítés marad. Ő támad, mi védekezünk. Klasszikus vámpírok, intergalaktikus útra kelt földönkívüliek (Világok harca), esetleg Schwarzenegger maszkját ölti magára (Terminátor).
Legyőzzük, de diadalunk és jövőnk fájdalmas kudarc – nem a SETI és nem a Harmadik típusú találkozások szellemében fogant.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1034 átlag: 5.74 |
 |
|
