KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Nyilatkozat a Magyar Filmművészek Szövetségének XIII. Közgyűlése alkalmából
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Térerő Színház a filmbarlangban
• Horeczky Krisztina: Zérópont a Zónán belül Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Apák iskolája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Kriston László: Cobainesque Beszélgetés Gus Van Santtal

• Köves Gábor: A jövő mérnöke Wells-adaptációk
• Schubert Gusztáv: Marslakókra várva Média-frász
• Kömlődi Ferenc: A gyűlölet bolygói
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Ismeretlen szerző remekművei Masamune Shirow
• Kemény György: A vér színe Sin City mozgóképregény

• Varró Attila: Mese felnőtteknek Amerikai pornóklasszikusok
• Kubiszyn Viktor: A test démonai Nagisa Oshima: Az érzékek birodalma
• Zoltán Gábor: Metapornó Breillat női
FESZTIVÁL
• Báron György: Öreg város öreg fesztiválja Taormina
MULTIMÉDIA
• Fülöp József: Szellem a monitorból Top Talent Award 2005
KÖNYV
• Kelecsényi László: Formatan és stílustörténet Kovács András Bálint: A modern film irányzatai
KRITIKA
• Schreiber András: Zombi-evolúció Holtak földje
• Kubiszyn Viktor: Érezd a ritmust Dig! - Ezt kapd ki!
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Hawaii, Oslo
• Vízer Balázs: Szerelmem nyara
• Susánszky Iván: Szahara
• Csillag Márton: Csontdaráló
• Mátyás Péter: Elszabott frigy
• Nevelős Zoltán: Sky kapitány és a holnap világa
• Greff András: Anyád napja
• Ardai Zoltán: Narco
• Parádi Orsolya: Jack és Rose balladája

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média-frász

Marslakókra várva

Schubert Gusztáv

Amióta marslakókkal álmodunk, senki, nem ijesztett ránk olyan hatásosan, mint Wells és Welles.

 

Mindenki olyan rémálmot álmodik, amilyet megérdemel.

A mi földöntúli jövevényeink rendre gonoszak, irgalmatlanok és rondák, vagyis ránk hasonlítanak. Örökkön rosszra törnek és örökkön rosszat is művelnek. Semmiféle mefisztói paradox nem menti őket.

 

 

A balsejtelem ébredése

 

Ilyen népség persze nincs is széles e galaxisban. Ki kellett hát őket találni. Csak idõ kérdése volt, mikor és hol törnek elõ a kollektív tudatalattiból. Nyilván ott és akkor, amikor már degeszre laktunk a gõggel, miszerint nincs nálunk tökéletesebb és hatalmasabb földön és égen. A marslakó kulturális Titanic-effekt, visszacsapás a mérhetetlen elbizakodottságra. A hódításra és uralkodásra termett Britannia H.G. Wells-nek köszönhetõen egyszer csak azon veszi észre magát, hogy maga válik hódoltsági területté, csúcsragadozóból zsákmányállat lesz, mert elözönlötték a mindenható marslakók. Mintha valaki részletesen megírta, filmre vitte volna 2001. szeptember 11. elõtt az ikertornyok elleni terrorista támadást. Mintha? A marsbéli invázió ötlete akkor – 1898-ben még sokkal nagyobbat szólt, mert nem volt szokásban, hogy a gyõztesek diadalmenetét bármiféle lidércnyomás zavarhassa meg. A rémálom azóta bombaüzlet lett, a hollywoodi katasztrófafilmek sora épp erre az oktalan nagy szorongásra épít, jönnek a marslakók, a terroristák, az óriáspókok, minden idõk legerõsebb szuperhatalmának lakói örök aggodalomban élnek hidegháború óta. Ma már szuperszélesvásznú, Dolby digitális lidércnyomással sem lehet meglepni õket, Amerika szeret borzongani, de éppen, mert réges-régen üzlet lett a szorongásból, már régóta nem hisz a filmeknek, sõt a televíziónak sem, 1911 délelõttjén történetesen alig hitt a szemének és a fülének, hiába látta a televízióban az égõ majd leomló tornyokat, amerikaiak sokasága gondolta, hogy trükkfelvételt lát, és csak ugratják a hülye tévések.

Nem volt ez mindig így. Soha semmi úgy rá nem ijesztett Amerikára, mint egy ártatlan rádiójáték 1938 Halloween éjszakáján. Pearl Harbor bombázása vagy a WTC elleni merénylet hatalmas megrendülést okozott, de pánikot és tömegpszichózist nem. 1938. október 30-án vasárnap este 8-kor a Mercury Theater on the Air, vagyis a Mercury Rádiószínház, a CBS rádió népszerû klasszikus regényeket és nemes ponyvákat feldolgozó adása a Világok harcát tûzte mûsorára. Orson Welles, az akkor még ismeretlen zseni és bajkeverõ azt kérte Howard Kochtól, a sorozat dramaturgjától, hogy turbózza fel Wells lassú hömpölygésû inváziós regényét, keltsen olyan benyomást, mintha a marslakók támadása itt és most történne New York közelében. Koch remek munkát végzett, helyszíni közvetítésként adta le a Föld és az emberiség végsõ pusztulását. Tíz perc se telt el az adásból, és már állt a bál, a rádióhallgatók kézpénznek vették a New Yersey-i Grover Mills-bõl tudósító Carl Phillips riporter hökkent rémületét: „Ez a legborzalmasabb dolog, aminek valaha is tanúja voltam! Egy pillanat! Valaki mászik ki a hengerbõl. Valaki vagy valami. A fekete lyukból két ragyogó korongot látok kikémlelni. Talán szemek? Lehet, hogy egy arc. Ez… ez leírhatatlan: lüktetõ ajkairól nyál csöpög…” 5.1-es surround még nem volt, de félelmetes hangeffektek már igen, ráadásul megszólalt minden „illetékes”, a szakértõ csillagászok, a trentoni rendõrkapitány, a Nemzeti Gárda parancsnoka, a belügyminiszter. (Természetesen mindegyiküket a Mercury társulatának tagjai alakították, Pierson csillagász professzort például maga Orson Welles.)

Ki kételkedett volna ennyi tényben? Ki kételkedett volna a rádióban? A varázsdoboz valóban megbûvölte hallgatóit, gyorsabb volt a legigyekvõbb napilapnál, a jelenlét addig nem tapasztalt érzéki élményét adta, hatását megsokszorozta, hogy akkoriban még közösségi szórakozás volt, nem magányos élvezet (lásd Woody Allen: A rádió aranykora).

A korabeli rádiósok és a politika nagyon is tudatában volt, hogy a „bedrótozott” Amerikát szóval kell tartani. A nagy amerikai hálózatok tudósítói rajta voltak a világtörténelmen, az amerikai polgár egyenes adásban hallhatott a spanyol polgárháborúról (Hans von Kaltenborntól), vagy a Hindenburg léghajó katasztrófájáról, Franklin Delano Roosevelt elnök pedig idõrõl-idõre a „kandalló mellõl” szólt a nemzethez. A müncheni krízis idején, 1938. szeptember 12-30. között, vagyis alig egy hónappal a Világok harca bemutatója elõtt, minden addigi rekordot megdöntött a rádiókészülékek eladása. Nem véletlen, hogy a megkérdezettek csak 12 %-a gondolta úgy, hogy az újság elfogulatlanabb hírforrás a rádiónál. Ami a másik oldalról azt jelentette: megérett az idõ a nagy átverésre.

Nem meglepõ, ha a Világok harca hallatán rengeteg emberen lett úrrá a pánik, nemre, bõrszínre, iskolázottságra való tekintet nélkül elhitték, hogy itt a világvége. Volt, aki betuszkolta családját az autójába, és a biztonságosnak hitt északi vadonok felé indult, volt, aki a pincéjébe menekült, volt, aki arra készült, hogy a marslakók gáztámadását légmentesen elzárt szobájában vészeli át, másvalaki õrültként hajtott le-föl a sztrádán, volt, aki önkéntesnek jelentkezett, hogy harcolhasson a marslakókkal, mások pedig csendesen fohászkodtak az Úrhoz.

A felmérések szerint legalább hatmillióan hallgatták az adást, és mint az eset után azon frissiben szociológiai-pszichológiai felmérésbe kezdõ Hadley Cantril írja, „legalább egymillió amerikai rémült meg tõle, és ezrek estek pánikba”. (Alapos és élvezetes tanulmánya, a Támadás a Marsról – 1940 – az elsõ komoly hatás-elemzés a médiaelmélet történetében.)

 

 

E.T. hazamegy

 

Hiába az ügyes dramaturgia és a rádiós fogások, a pánik beizzításához mindenekelõtt fogékony hallgatók kellettek. Gyúanyag bõséggel akadt. Ha arra gondolunk, hogy az emberiség évezredek alatt sem talált frappánsabb forgatókönyvet két civilizáció találkozására, mint a hódítást és behódolást, nem a pánikon, inkább azon csodálkozhatunk, hogy nem tört ki nagyobb káosz, a félelem és gyûlölet nem vetett nagyobb lángot.

A marslakók mindig belülrõl jönnek.

Hogyan is lehetne másképp: marslakók pedig nincsenek. A Mars csupán az egyik nagy szeméttelep, ahová alacsony hatásfokkal mûködõ gondolkodásunk bõven termõ hulladékát lerakjuk. A science-fictiont már csak a marslakók kedvéért is érdemes volt feltalálni. Mihez kezdenénk nélkülük? Mennyivel több gyûlölet jutna a földi halandókra, angolokra, franciákra, zsidókra, arabokra, fehérekre és feketékre.

Hogy miért éppen a Mars? A vöröslõ bolygót nem véletlenül nevezték a háború római istenérõl, fenyegetõbbnek látszik, mint a többi égitest. Vénusz-lakókról nem fantáziálunk – s korántsem azért, mert mindenki tisztában van azzal, hogy a Vénusz a szerves élet számára halálos bolygó –, hanem mert nem tudunk velük mit kezdeni. A ragyogó Esthajnalcsillag lakóit nyilván boldognak és barátságosnak képzelnénk, ha egyáltalán bármiféle kollektív képzetünk lenne róluk, és ezzel nem tudunk mihez kezdeni. Azt, hogy mi a teendõ veszély esetén, mindannyian reflexszerûen tudjuk, a félelmetestõl félünk, menekülünk elõle, esetleg védekezünk vagy visszavágunk, de hogy mi a teendõ barátságos közeledés esetén, arra nincs álmunkból ébresztve is mûködõképes rutinprogramunk, elõször és utoljára csecsemõkorunkban engedhetjük meg magunknak ezt a luxust. A bizalom ezért aztán mégsem elemi ösztön, hanem olyan velünk született örökség, amit ideje korán erõnek erejével elvesznek és kinevelnek belõlünk, visszaszerzése – ha ugyan sikerül – civilizációs vívmány. Az ügyes szélhámos vagy a nagy manipulátor ezért aztán sohasem az értelmünkre apellál, nehéz kenyérkereset lenne, hanem az épségben meghagyott elemi ösztöneinkre. Meg persze az ellenségkeresõ paranoia is.

Spielberg egykor, nem is olyan régen még perfekten tudta ezt, az E.T. zseniális leleménye, hogy a harmadik típusú – vagyis két galaktikus faj közvetlen kontaktusára épülõ – találkozások két lehetséges variánsát, a békés együttmûködést és a konfrontációt nem a „történelmi szükségszerûségbõl” vagy a vakvéletlenbõl, hanem a lelki kondíciókból, a bennünk meglévõ (vagy épp hiányzó) elõítéletekbõl. A találkozás kimenetele nem annyira attól függ, hogy a másik gonosz szándékkal vagy jóindulatúan közeledik hozzánk, hanem legelsõsorban attól, hogy miképpen reagálunk mi a földönkívüliek (idegenek, mások) érkezésére. Az E.T.-ben nem azért szerepelnek gyerekhõsök, mert Spielberg gyerekfilmre, családi mozira vágyott, hogy nagyobbat csörgethessen a kasszánál, hanem mert a gyerek attitûdje, hacsak ki nem irtotta belõle idejekorán a család, az iskola vagy a társadalom, alapvetõen a bizalomra épül. Az E.T. könnyedén – fejben – oldja meg „a találkozás” nagy dilemmáját: csak a bizalom kétesélyes, ha a paranoiás attitûd érvényesül („minden idegen ellenség” – következésképpen „elõbb lõj, aztán kérdezz”), akkor csak egyetlen lehetséges végkimenetele van a találkozásnak, a harc a végsõkig. E.T., ha külleme elsõre szokatlan, sõt rémisztõ is, egyértelmûen barátságos teremtmény, senkinek semmi rosszat nem akar, ez azonban nem elég a békés megoldáshoz, a felnõttek félnek tõle, a legrosszabbra számítanak, és ezzel – ha csak rajtuk állna a dolog – be is teljesítenék a baljóslatot. Paranoiás félelmeikkel szemben a gyerekek bizalma áll: ami persze kockázatos, 50-50% esélyük van arra, hogy bejön vagy sem E.T.-be fektetett bizalmuk, csakhogy a bizalmatlanság még inkább az, 100%-osan garantálja a kudarcot.

Az E.T. gondolkodásmódja mindenestül a science-fiction logikájára épül. A SF értelme, végiggondolni mindazokat az eshetõségeket, amelyekrõl a komoly irodalom és történetírás nem gondolkodik: „mi lenne ha…?”, „mi lett volna ha…?” Mi történik például, ha két galaktikus civilizáció találkozik?

H.G. Wells regényében nincs efféle gondolatkísérlet, az írót szemmelláthatóan sem a marslakók, sem a földiek nem érdeklik. Sötéten paranoiás történet ez, amelynek egyetlen témája a tehetetlen rettegés. A Világok harcában eleve eldöntött a játszma, vannak a jók (természetesen mi) és vannak a rosszak (természetesen a marslakók), ez azonban nem a science-fiction, hanem a horror logikája, a horrorban csak üldözni és menekülni lehet, gondolkodni felesleges, sõt életveszélyes. Ha Drakulával vagy a farkasemberrel találkozunk, ne nagyon fraternizáljunk, hanem mentsük az életünket. Csakhogy a galaktikus civilizációk érintkezése alapvetõen nem horrortörténet, mert míg a horror a bizonyosság (sötét) mûvészete, addig a „harmadik típusú találkozás” mindig többesélyes. Ha nem félünk a farkasembertõl, akkor nincs horror. Ha nem félünk a marslakóktól, attól még nem omlik össze a „harmadik típusú találkozás” zsánere. (És attól még nem is lesz feltétlenül gondtalanabb az együttélés: Fredric Brown szatírájában ártalmatlan kicsi zöld emberkék milliárdjai kíváncsiskodnak bele földi titkainkba: a rámenõs, de ártalmatlan galaktikus turistahad látogatásának eredménye – totálkáosz, Hollywoodtól a tõzsdéig, a hidegháborútól a szexig minden földi intézmény és érzelem becsõdöl.)

A világok harcának egyetlen tisztességes és hiteles formája a paródia. A Támad a Mars! attól zseniális, hogy a marslakókban saját paranoiánkra ismerhetünk: a zöld szörnyetegek üdvözlésére fölröppentett békegalamb a halálsugárban megpörkölt grillcsirkeként végzi.

E.T. go home.

 

 

Pánikra hangolva

 

A szélhámosság, vagy a média trükkjei ellen legjobb ellenszer a jól fejlett kritikai érzék. A marslakó pánikból – mily meglepõ – azok keveredtek ki legkönnyebben, akik képesek voltak arra, hogy kontrollálják a reflexeiket, majd sorra vegyék a vészhelyzet lehetséges megoldásait. Az ész vetett cselt, s csak az értelem nyithatta a rafinált ördöglakatot. Volt, akinek az lett gyanús, hogy a riporter nem teremhet két-három perc alatt Grover Millsbõl Trentonban, mások a helyszíni bejelentkezések ellenére felismerték a rádiójátékra jellemzõ fordulatokat, legtöbbjük arrébb tekerte az állomáskeresõt, s azt tapasztalta, hogy sehol másutt nem tudnak a marslakókról. De igazán nem õk az érdekesek, hanem akik pánikba estek: aki készpénznek vette a rádió állításait, és nem tekert át, mert a CBS bemondta, hogy már csak õk sugároznak, vagy aki a másik adó nyugodalmas zenei mûsora hallatán azt gondolta: „Néró is énekelt, míg Róma égett.” Sokan a saját szemükkel igyekeztek kideríteni, mi is a helyzet, jó ötlet, csak hát a józan észt is be kellett volna bevonni: „Az ablakomhoz mentem és lenéztem New Yorkra. Ott sem láttam semmi szokatlant, így azt gondoltam, hogy még nem értek el eddig”. A bepánikoltak többségének azonban még ennyi sem jutott eszébe: várták a halált mély apátiában. Legkörmönfontabb kétely bizonyos Mrs. Fergusonban ébredt: „Mindig azt hallottam, hogy amikor a világvége eljön az olyan gyorsan fog jönni, hogy senki sem fog tudni róla. De hát miért éppen ezzel a bemondóval közölte volna Isten?”

Cantril nem felejt el rákérdezni az egyik legfontosabbra, megtörténhet-e újra, hogy egy ilyen nagyszabású beugratás nyomán kitörhet a pánik? Miért is ne, minden feltétel adott hozzá: a józan ész deficitje a hallgatók/nézõk oldalán éppúgy, mint a manipuláció szándéka a másik oldalon. Hiába a Mercury-eset utáni megrendülés és nagy fogadkozás, a média semmit sem vett vissza óriási hatalmából. Sõt, a televízió még tovább is ment, mint a rádió. Ha a rádió rövid úton elhitette magáról, hogy mindig az igazat, és csakis az igazat mondja, a televízió négyzetre emelte ezt a cseppet sem kegyes hazugságot. A nézõk százmilliói, sõt milliárdjai pedig boldogan asszisztáltak hozzá: hiszen ha a fülünknek nem is, a szemünknek már csak hiszünk. Ne tegyük: miközben mi képernyõ által homályosan látunk, a Nagy Testvér mindent élesen lát, és ezeregy trükkje van, hogy bármibe beugrasson. De ha valami csoda folytán nem akarna megvezetni, akkor is nagy esélyünk van arra, hogy a világnak csak a torzképét lássuk. Orson Welles legalább nyílt kártyákkal játszott, a mai média folyamatosan cinkel. A délszláv testvérháború nem jöhetett volna létre a szerb, horvát és bosnyák televíziók nélkül. A CNN, a BBC meg a többi médiamogul az iraki tömegpusztító fegyvereknek éppúgy csak a fantomképét körözte, ahogy a Mercury Theater a marslakókét, az is elég volt a pánikhoz, meg a háborúhoz.

Ezernyi bizonyíték van rá, hogy újra és újra áldozatul esünk a médiabeugratásnak. Nem kell feltétlenül világtörténelmi eseményekre vagy marslakókra gondolnunk, de ettõl ne legyünk nyugodtabbak. A nagy disznóságok elõbb vagy utóbb kiderülnek. A kicsi hazugságokat, csúsztatásokat és pontatlanságokat elsodorja a másnapi híradó, épp csak a viszketés tart napokig. A rádió, a tévé életünk mikroeseményeirõl – legyen szó óvodai szalmonellafertõzésrõl, megvadult házõrzõkrõl, a balatoni turizmus pangásáról ugyanolyan elnagyoltan tudósít, és ugyanúgy az elõítéleteinkre épít (és mit tesz isten, rendre a pánikdramaturgia szabályai szerint), mint a Világok harca.

„Hölgyeim, és uraim, valami rettenetes dolog történik…”

A marslakók elmentek, de a média velünk maradt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/08 23-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8337