KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Nyilatkozat a Magyar Filmművészek Szövetségének XIII. Közgyűlése alkalmából
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Térerő Színház a filmbarlangban
• Horeczky Krisztina: Zérópont a Zónán belül Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Apák iskolája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Kriston László: Cobainesque Beszélgetés Gus Van Santtal

• Köves Gábor: A jövő mérnöke Wells-adaptációk
• Schubert Gusztáv: Marslakókra várva Média-frász
• Kömlődi Ferenc: A gyűlölet bolygói
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Ismeretlen szerző remekművei Masamune Shirow
• Kemény György: A vér színe Sin City mozgóképregény

• Varró Attila: Mese felnőtteknek Amerikai pornóklasszikusok
• Kubiszyn Viktor: A test démonai Nagisa Oshima: Az érzékek birodalma
• Zoltán Gábor: Metapornó Breillat női
FESZTIVÁL
• Báron György: Öreg város öreg fesztiválja Taormina
MULTIMÉDIA
• Fülöp József: Szellem a monitorból Top Talent Award 2005
KÖNYV
• Kelecsényi László: Formatan és stílustörténet Kovács András Bálint: A modern film irányzatai
KRITIKA
• Schreiber András: Zombi-evolúció Holtak földje
• Kubiszyn Viktor: Érezd a ritmust Dig! - Ezt kapd ki!
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Hawaii, Oslo
• Vízer Balázs: Szerelmem nyara
• Susánszky Iván: Szahara
• Csillag Márton: Csontdaráló
• Mátyás Péter: Elszabott frigy
• Nevelős Zoltán: Sky kapitány és a holnap világa
• Greff András: Anyád napja
• Ardai Zoltán: Narco
• Parádi Orsolya: Jack és Rose balladája

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Wells-adaptációk

A jövő mérnöke

Köves Gábor

Wells otthon érezte magát a jövőben: megálmodta az időgépet, megénekelte a Holdraszállást, és megteremtette a science-fictiont.

 

Herbert George Wells helyét az irodalom nehezebben találta meg, mint a filmgyártás. A cockney prófétát, aki elsősorban újságírónak tartotta magát, s akinek írásaiban a fáradhatatlan társadalomkritika a tudomány vívmányainak csodálatával és páratlan képzelőerővel keveredett, az ítészek hol Bernard Shaw-val emlegették együtt, hol az ifjúsági irodalom művelőinek körébe száműzték. Noha az ítéletek koronként változtak, mit sem változtattak azon a tényen, hogy Jules Verne mellett Wells volt az az író, akinek a modern sci-fi irodalom a létét köszönhette. A műfaj alapítói közül inkább Wells-t nevezhetjük feltalálónak: míg Verne létező tudományos eredményekre alapozva mérnöki precizitással tervezte meg a jövőt, addig Wells nem sokat bíbelődött agyszüleményei tudományos háttérének aprólékos leírásával. Annál nagyobb alapossággal vizsgálta azonban mindazokat a változásokat – jót és rosszat egyaránt – melyek a technikai fejlődés hatására a kor emberének életvitelében bekövetkeztek. Wells utópiái kész tények elé állítják az olvasókat, népszerűségüket azonban az sem befolyásolja, hogy szerzőjüket néha azon kapjuk, hogy tanárbácsis megfellebbezhetetlenséggel vezeti elő jóslatait.

Az irodalom ítélőszékével szemben a filmipar sosem sem volt finnyás Wells megítélésében. Fantasztikus regényei, melyek javarészt pályafutása első korszakában, a 19. század utolsó éveiben íródtak, a mozi születésének pillanatától töretlen népszerűségnek örvendenek a filmkészítők körében, akik az újabb és újabb Wells-adaptációkból ítélve, a mai napig nem tudtak betelni e remek tollú, minden tudományok iránt érdeklődő, született próféta fantazmagóriáival.

 

 

Kilövéshez felkészülni

 

Nem sokkal azután, hogy a Lumière-testvérek első nézői kiszörnyülködték magukat a feléjük robogó mozdonyon, és jót derültek a megöntözött öntözőn, egy gigantikus ágyúcsőből kilőtt rakéta csapódott a Hold joviálisan mosolygó tányérarcába. A kilövés éve 1902 volt, s ezzel, azaz George Méliès burleszkbe ágyazott holdutazásával kezdetét vette a játékfilm története. Az Utazás a Holdba elkészítésekor Méliès saját fantáziája és trükk-arzenálja mellett Verne és Wells munkáiból egyaránt merített. Míg az ágyúból való kilövés ötlete Vernétől származott, maga a Holdra-szállás és a holdakó szelenitekkel való találkozás Wells Emberek a Holdban című regényéből származik.

Az űrutazás mellett Wells másik kedvenc témájára, az evolúció zsákutcáiba vezető fantasztikus kísérletekre is lecsaptak a filmesek. A horrorfilmek divatja a harmincas évekre nemcsak Bram Stoker Drakuláját és Mary Shelley Frankensteinjét keltette életre, de nem hagyta munka nélkül Wells negatív utópiáinak őrült tudósait sem. Elsőként Doktor Moreau, egy évre rá pedig a láthatatlan ember is felbukkant a mozivásznon.

Wells lelkesen üdvözölte kora technikai újdonságait, de tisztában volt azzal a veszéllyel is, melyet ugyanezen vívmányok jelenthettek, ha a fensőbbrendűségüktől megrészegült feltalálók embertársaik ellen fordítják őket. Az 1896-ban megjelent Dr. Moreau szigetében egy tudós olyan állatembereket hoz létre, akikben végül az állati ösztönök kerekednek felül és alkotójuk ellen fordulnak. Erle C. Kenton 1932-ben készült filmváltozata, Az elveszett lelkek szigete (Island of Lost Souls) színvonalas adaptációja a Wells regénynek, ami a későbbi verziókról - sem az 1977-es, sem az 1996-os feldolgozásról – nem állítható. Az első amerikai főszerepét játszó Charles Laughton alakításának köszönhetően Moreau az őrült tudós kliséjét elhagyva a zseni kegyetlenségét testesíti meg, egy olyan tudósét, aki Isten szerepében tetszelegve az evolúció felgyorsításával kísérletezik. A kísérlet végül szörnyű katasztrófával végződik: Dr. Moreau majomemberei ösztöneiknek engedve fellázadnak teremtőjük ellen, s ugyanannak a szörnyű műtétnek vetik alá, mint amelyet ő hajtott végre rajtuk. Laughton játéka mellett a film nagy erénye, hogy az uralkodó szokásokkal ellentétben jórészt külső helyszíneken forgatták, ami Karl Struss operatőri munkájának jóvoltából feszültséggel terhes, erőteljes hangulatot kölcsönöz a filmnek. Bemutatása idején Kenton filmjét szentségtörőnek számító története miatt számos országban – többek között Angliában is – betiltották, s maga Wells is hangot adott nemtetszésének, amiért, véleménye szerint a filmesek Dr. Moreau-ból szadista szörnyeteget faragtak.

Egy évvel Dr. Moreau színrelépése után Wells láthatatlan emberét is elérte a celluloid-végzet, az 1897-ben megjelent regény adaptálása azonban ezúttal is szerencsésen végződött. A zsenivel szembeni idegenkedéssel és a zseni bukásával foglalkozó történetet a Universal Frankenstein-jének rendezője, James Whale forgatta le 1933-ban. A láthatatlan emberben Claude Rains, jobban mondva Rains hangja, játssza a címszerepet: a tudós megissza az általa felfedezett láthatatlanná tevő szérumot, melynek hatására gyilkossá válik, végül pedig megőrül.

 

 

Mit hoz a holnap?

 

Az ökör-disznó-embert és a puma-kutya-hölgyet megalkotó viviszektor tragédiáját és a láthatatlanná váló vegyész groteszk románcát követően a borzongásra mindig kapható mozilátogatók az ember önpusztító természetének hosszabb távú következményeivel is szembesülhettek Wells jövővíziója jóvoltából. A Mit hoz a holnap? (Things to Come) című grandiózus utópiát Korda Sándor megbízásából Bíró Lajos és Wells forgatókönyvének felhasználásával William Cameron Menzies rendezte meg 1936-ban. A pazar díszletekben bővelkedő film végigvezet az elkövetkező 100 év Wells által prognosztizált történelmén. Wells megbízható próféta: a következő nagy háború kitörésének időpontját 1940-re teszi. Évtizedeken át tartó háborút jósol, a túlélőkre pedig gyilkos járványt szabadít, ami a háborúnál is nagyobb pusztítást végez. A történet 2035-ben ér véget. A civilizáció romjaira épült diktatúrákat egy szép új világ váltja fel: az emberiség hatalmas földalatti városokban él és az első Hold-utazás előtt áll, amit még a haladást ellenző politikusok és a lázadó tömegek sem képesek megakadályozni. Wells filozofikus mondanivalója, és forgatókönyvének meglepően pontos történelmi előrejelzései ellenére a film igazi értékét a díszlettervezőből lett rendező jövőképei adják. Menzies jobban ért a nagyszabású díszletekhez, mint a hús-vér szereplők irányításához, s bár a történet helyenként szájbarágósan unalmas, Menzies a díszlettervező Korda Vince közreműködésével (a látványtervek elkészítésében állítólag Moholy-Nagy László is részt vett) látványosan kelti életre Wells jövővízióját.

Még ugyanebben az évben ugyancsak Korda megbízásából filmet készítettek Wells prózában írt versfantáziaként aposztrofált Csodaműves című elbeszéléséből is. A Lothar Mendes-rendezte The Man Who Could Work Miracles vígjátéki helyzetekben bővelkedő tanmese: a tipikus angol átlagpolgár, Mr Fotheringay (Roland Young) kalandjait meséli el, akit az emberiség jövőjén vitatkozó égiek kísérletképpen emberfeletti erővel ruháznak fel. Mr. Fotheringay újonnan szerzett képességeit először csak a társaság szórakoztatására használja, hamarosan azonban – H.G. Wells hőseire jellemző módon – az emberiség fejlődésének szenteli őket. Ehhez azonban egymaga kevésnek bizonyul, amikor pedig végső kétségbeesésében megállítja a Földet, az emberekben csalódott isteneknek kell közbelépniük, hogy helyreállítsák a rendet. Mendes filmje a könnyed hangvétel és az emberiségre nem éppen hízelgő üzenet furcsa keveréke, mely a maga idejében látványosnak ható trükk-felvételek ellenére sem állta ki az idők próbáját. Új félelmek, régi szerző. Az elkövetkező évtized háborús pusztításai közepette a mozi továbbra is igényt tartott Wells fantasztikus teremtményeire, ezekben az ínséges időkben azonban még a láthatatlan embernek is patrióta-kötelezettségeinek kellett eleget tennie. Az 1942-ben bemutatott A láthatatlan ügynökben (The Invisible Agent) Curt Siodmak forgatókönyvíró csak a főfigurára tartott igényt Wells regényéből: ezúttal a regényhős unokája veszi hasznát a láthatatlanná tevő elixírnek, ő azonban, híres ősével ellentétben, nemes ügy érdekében cselekszik, s láthatatlan ügynökként kémkedik a nácik ellen.

Ellenségekből és pánikhangulatból bőven kijutott a háborút követő évekre is. Az ötvenes években elharapódzó hidegháborús paranoiának köszönhetően igencsak megnőtt a kereslet a külső veszedelmet megtestesítő földönkívüliek iránt. Wells utópiáinak kifogyhatatlannak tűnő tárháza ismételten kapóra jött az amerikai filmeseknek. A földönkívüli inváziókkal riogató mozik leghíresebbike a magyar származású George Pal nevéhez fűződik, aki Byron Haskins rendező közreműködésével Wells 1898-ban megjelent regényéből, A világok harcából készített filmet. Bár a történet 1890-ből 1953-ba, Londonból pedig Kaliforniába került, s a híres, háromlábon járó marsi hadigépezetek helyét félelmetes repülő csészealjak vették át, Pal 1954-es feldolgozása annyiban mindenképpen hűen tükrözi Wells látásmódját, amennyiben nemcsak az amerikaiak aktuális félelmeit tükrözi, hanem azt a konzervativizmust is, mellyel Wells korának embere az idegenekkel való találkozásról vélekedett. A film ráadásul nemcsak a marslakók pusztítását bemutató trükkök terén tudott újat nyújtani: az amerikai mozik közül elsőként mutatott be tömeges földönkívüli inváziót, a Földre pedig úgy tekintett, mint egy közönséges bolygóra a sok közül. Pal filmje nemcsak a közönséget, de Wells örököseit is lenyűgözte, akik hálából felajánlották a rendezőnek, hogy bármelyik Wells-írást megfilmesítheti. Élve a lehetőséggel Pal Wells első regénye, Az időgép mellett döntött.

George Pal 1960-ban immár nemcsak producerként, hanem saját rendezésében készítette el Az időgép filmváltozatát. Ezúttal meghagyta a történetet a viktoriánus időkben, hitelesség terén azonban mégsem sikerült utolérnie előző próbálkozását. Bár Pal filmje mind a mai napig maradéktalanul szórakoztató látványosságként hat, vajmi keveset őrzött meg Wells regényének mondanivalójából. Wells regényhőse, a merész felfedező, aki barátai legnagyobb megrökönyödésére a tér negyedik dimenziójának nevezi az időt, időgépe segítségével a távoli jövőbe, egészen pontosan 802701-be utazik, s egy olyan világot fedez fel, melyben a föld alatt élő majomemberszerű morlockok uralkodnak az eltunyult, és védekezni képtelen eloiok felett. Wells regényében az eloiok és morlockok a munkásosztály és az arisztokrácia leplezetlen karikatúrájaként jelentek meg, a film azonban nem tér ki a regény ezen vonulatára, és Wells pesszimista gondolatai helyett inkább a pazar trükkfelvételekre helyezi a hangsúlyt. Mindezek ellenére vagy éppen ezért, Az időgép a gyártó MGM számára az évtized legnagyobb bevételét hozta, és egyben Pal legjövedelmezőbb produkciójának bizonyult.

 

 

Trükk-arzenál

 

Ray Harryhausen George Pal trükk-gyártó stábjának tagjaként tanulta ki a mesterséget, majd önállósítva magát a stop-trükk technika tökéletesítőjévé lépett elő. A hatvanas-hetvenes évek amerikai sci-fijei és fantasy-produkciói szinte elképzelhetetlenek voltak Harryhausen fantasztikus teremtményei nélkül, így nem csoda hogy ezekben az időkben a Wells-adaptációk is sokat profitáltak az újfajta trükkökből. Bár Harryhausen már a Világok harcához is készített vázlatokat – melyek Pal verziójához képest jóval emberibbnek ábrázolták a marslakókat – Wells és Harryhausen igazi egymásra találására csak 1964-ban, Nathan Juran Emberek a holdban című filmje kapcsán került sor. A bevezetőben már említettük, hogy Wells 1901-ben kiadott regényének alapötleteit – a Hold-utazást és a Holdon talált hangyaállam létezését – már Méliès is felhasználta korszakalkotó trükkfilmjében, ezúttal azonban Nathan Juran teljes egészében megfilmesítette Wells írását. A film egy 1899-es brit Hold-expedíció történetét meséli el, melynek során a két főszereplő, a kísérletben csak az üzleti lehetőséget látó Bedford és az ismeretlen életformát a tudós érdeklődésével vizsgáló Cavor felfedezik a holdlakók hangyaállamát. Noha a filmben a regényhez hasonlóan kellő hangsúlyt kap a Földi háborúkkal megismertetett hangyaemberek irtózása, a film üzenete elsikkad Harryhausen ember nagyságú hangyaembereinek, holdbéli tájainak és fenyegető óriáspondróinak látványa mellett.

 

 

A méret a lényeg

 

Wells 1904-ben született regényét, Az istenek eledelét is elsősorban a történetben rejlő látványosságok miatt dolgozták fel a filmesek. A regény, csakúgy, mint a Dr. Moreau szigete, az orvostudomány lehetőségeinek utópiája, itt azonban nem állatemberek teremtéséről, hanem egy olyan isteni eledel feltalálásáról van szó, amely fogyasztóját óriássá növeszti. Bert I. Gordon 1965-ös filmjében, az Óriások falvában (The Village of the Giants) egy csapat tinédzser kóstol bele a varázserővel bíró találmányba, s miután óriásokká változnak, kedvükre terrorizálják a helybéli kisváros lakóit. Az 50 láb magas asszony és a The Amazing Colossal Man divatját követő mozi olcsó szórakozást kínál az óriásira nőtt tinédzserek látványával és a végtelenül buta forgatókönyv fordulataival. Gordon 1976-ban újra Az istenek eledelét dolgozta fel: ezúttal meghagyta az eredeti címet, de ha lehet, még korábbi próbálkozásánál is kevesebbet őrzött meg Wells regényéből. Az óriás-állatokkal riogató film igazi fércmunka, amely már a műfaj fénykorának számító ötvenes években is elavultnak tűnt volna.

A Csillagok háborúja bemutatásának évében, 1977-ben került a mozikba a Dr. Moreau szigete újabb feldolgozása, Don Taylor filmje azonban nem vetekedhetett sem Erle C. Kenton 1932-es verziójával, sem az új-hollywoodi szuperprodukciók lehengerlő erejével. Taylor filmjében az ördögi vonásokkal felruházott Burt Lancaster veszi át Laughtontól a professzor szerepét, míg azonban Laughton szadista kísérletező volt, Lancaster egyszerűen az őrült tudós megtestesítője, aki emberállat-kísérleteivel próbál meg beavatkozni az evolúcióba. A pompázatos színek és az egzotikus helyszínek ellenére Taylor verziójából éppen az a feszültség hiányzik, ami fekete-fehér elődjét emlékezetessé tette. A film egyedül az állatmaszkokért érdemel említést, melyek A majmok bolygója maszkmestere, John Chambers munkáját dicsérik. A Wells-utópiák rajongóinak kisvártatva újabb csalódásban lehetett részük: 1979-ben H.G. Wells’ The Shape of Things to Come címmel mozikba került, a Menzies-féle Mit hoz a holnap? újrafeldolgozása, mely Wells történetét az emberiség új otthonául szolgáló Holdra helyezi, hiába azonban a nagy felhajtás és a Földet lakhatatlanná tevő nukleáris háború réme, George McCowan űr-operettje nem több Menzies remekének megcsúfolásánál.

Mintha csak nem bírta volna tétlenül szemlélni örökül hagyott munkái elkótyavetyélést, az évtized végére maga H.G. Wells is feltámadt sírjából. Nicholas Meyer 1979-ben bemutatott Időről időre (Time After Time) című filmjében Wells Hasfelmetsző Jack nyomába ered, aki a rendőrség elől az időgép segítségével 1893-ból 1979 San Franciscójába repül. Míg a nagyváros piroslámpás negyedei és a kor szexuális forradalma tökéletesen megfelel az időutazó szörnyeteg igényeinek, Wells nem bír csodálkozni azon, amit a csodás jövő helyett San Francisco utcáin talál.

Írásainak ezredvégi feldolgozásai láttán valószínűleg még ennél is nagyobb megrázkódtatás érte volna a legendás időutazót. Mind közül a legfájdalmasabban valószínűleg saját dédunokája eltévelyedése érintette volna, bár Az időgép 2002-es változatát jegyző Simon Wells mellett a Dr. Moreau szigetét feldolgozó John Frankenheimer és a címszerepben bohóckodó Marlon Brando is sokat tettek a nemes örökség elherdálásáért.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/08 18-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8336