Gus Van Sant minimalista játékfilmje hősét a Nirvana együttes legendás énekes-gitárosáról, Kurt Cobainről mintázta. A sztár 1994-ben öngyilkos lett.
*
– Ismerte Kurt Cobaint?
– Találkoztam vele néhányszor. Nem töltöttem vele sok időt. Nem ismertem igazán, de csodáltam őt. A menedzsere lakásán találkoztunk személyesen. Egy politikai szervezet számára próbáltunk pénzt szerezni.
– Mennyire valósághű az ön Cobain-portréja?
– Az egész egyfajta kombinációja annak, ami Kurt Cobain lehet(ett), és a hasonlóságoknak, amiket más emberekben láttam.
– A távolságtartás a főszereplőtől alapvető fontosságú elem az új Van Sant filmekben.
– Kívülről nézzük őket, ahelyett, hogy szituációkat hoznánk létre, ami arra készteti a nézőt, hogy a szereplővel együtt gondolkozzon. A Shakespeare-i modell alapján a szereplőket szituációkban ismerteti meg velünk a szerző, és a viselkedésük alapján alkotunk képet róluk. Drámáiban gyakran látunk olyan figurát, aki másnak tetteti magát, és a személy, akihez beszél, ezt nem ismeri fel. Akciókból és reakciókból ismerjük meg a hősöket. Ez olyan, mint egy mai tévés sitcom (szituációs komédia). Ezt a modellt próbálom kikerülni. A megközelítés nem érzelmi alapú: a tér egyes régióit mutatjuk, ahol a jelenet zajlik, de nem feltétlenül magát az eseményt, úgy, hogy az szubjektív részvételre késztesse a kamerát. Az események közelében vagyunk, de mintha csak ott ácsorognánk, és néznénk, mi történik. Nem hatolunk be a szereplők érzelmeibe, így a néző aktív részesévé válik a filmnek: találgat, gondolkodik.
– Ez a harmadik filmje, amelyben a hagyományos filmes történetmesélés alternatíváit keresi.
– Az Utolsó napokat már a Gerry előtt kitaláltam. Harris Savides operatőrrel a saját szabályaink ellen is próbálunk véteni: olyan irányba haladunk, ami felderítetlen. Vagy viszonylag az. Természetesen néhányan tettek már lépéseket ebbe az irányba, van tehát miből építkezni. Tarr Béla, Tarkovszkij, Theo Angelopoulos, vagyis a kelet-európai filmesek voltak a legerősebbek a rendszer megdöntésében: egy olyan filmnyelv megkérdőjelezésében, amely a mai napig D. W. Griffith ideáit követi. Igyekszünk minél távolabb kerülni azoktól az alapvető konvencióktól, amelyekről már el is felejtettük, miért vannak ott. 1910 körül Griffith arra használta a kamerát, hogy megalkossa a szubjektív filmet: a szereplők szemszögén keresztül láttatta a cselekményt, az ő érzékelésüket a sztori részévé tette, ami újdonságnak számított akkoriban. De kilencven évvel később, miért kell ezt a nemzetközivé vált sztenderdet követnünk? Ez a nagy kérdés. Vannak kultúrák, ahol nem kötődnek olyan szorosan ezekhez a filmes építőkövekhez, de még Satyajit Ray-ra is hatottak Griffith módszerei: a szubjektív mozi lett filmkészítés egyetlen lehetséges módja. De a mozi nem olyan öreg, hogy ne lenne hely és idő a kísérletezésre!
– Vallásos motívumok is kiszűrődnek a filmből.
– Talán azért érződik így, mert Kurtöt annyira krisztusi figurává tette a közönség és a sajtó. A film végén az is vallásos jellegű lehet, ahogy a lélek elhagyja a testet. A harangok zúgását például nem feltétlenül érzem annak. De ha valaki ezt látja bele, azzal nincs baj, ugyanis sok olyan elem van a filmben, ami félig-meddig a tudatalattimból ered, és nem intellektuális okoskodás révén került oda. Ebben az értelemben a film úgy van kitalálva, hogy többféle interpretációnak adjon lehetőséget.
– Ismét a Sátántangóhoz hasonlóan strukturálja az alapanyagot, akárcsak az Elefántban.
– Tarr Béla Sátántangója körkörös szerkezetre épül, a dolgokat különböző szemszögekből látjuk, ahelyett, hogy, mint bármely más filmben, simán átvágnánk a másik látószögbe. Több történet zajlik egyszerre. Tarr megmutatja a sztori egyik oldalát, legalább fél óráig, csak aztán vált, és láttatja a szimultán eseményeket. Ez elég lassú módja a sztori-vezetésnek, mégis imádom, mert eltérés a tradicionális történetmeséléstől. Egy újabb mód az alternatív szemszögek bevonására.
– Ismeri Jancsó Miklós munkásságát?
– Láttam a Csend és kiáltást. Ekkor jöttem rá, hogy Tarr Béla bizonyos mértékig őt idézi. Valaki mesélte nekem, hogy Jancsó azért dolgozott hosszú beállításokkal, mert így ki tudta játszani a szakszervezetet: ha a film tíz percén dolgozik, akkor engedik neki, hogy akár hat napig is bíbelődjön ugyanazzal a jelenettel. A módszer mellékterméke, hogy egy ilyen filmet iszonyú gyorsan össze lehet vágni. Ez igaz Tarr Bélára is: ő szokott viccelődni azzal, hogy a Sátántangót három óra alatt meg tudja vágni. Mert mindössze nyolcvan beállítást kell összeraknia.
