KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
   2005/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Nyilatkozat a Magyar Filmművészek Szövetségének XIII. Közgyűlése alkalmából
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Térerő Színház a filmbarlangban
• Horeczky Krisztina: Zérópont a Zónán belül Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Apák iskolája Cannes
• N. N.: Cannes-i díjak
• Kriston László: Cobainesque Beszélgetés Gus Van Santtal

• Köves Gábor: A jövő mérnöke Wells-adaptációk
• Schubert Gusztáv: Marslakókra várva Média-frász
• Kömlődi Ferenc: A gyűlölet bolygói
KÉPREGÉNY
• Géczi Zoltán: Ismeretlen szerző remekművei Masamune Shirow
• Kemény György: A vér színe Sin City mozgóképregény

• Varró Attila: Mese felnőtteknek Amerikai pornóklasszikusok
• Kubiszyn Viktor: A test démonai Nagisa Oshima: Az érzékek birodalma
• Zoltán Gábor: Metapornó Breillat női
FESZTIVÁL
• Báron György: Öreg város öreg fesztiválja Taormina
MULTIMÉDIA
• Fülöp József: Szellem a monitorból Top Talent Award 2005
KÖNYV
• Kelecsényi László: Formatan és stílustörténet Kovács András Bálint: A modern film irányzatai
KRITIKA
• Schreiber András: Zombi-evolúció Holtak földje
• Kubiszyn Viktor: Érezd a ritmust Dig! - Ezt kapd ki!
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Hawaii, Oslo
• Vízer Balázs: Szerelmem nyara
• Susánszky Iván: Szahara
• Csillag Márton: Csontdaráló
• Mátyás Péter: Elszabott frigy
• Nevelős Zoltán: Sky kapitány és a holnap világa
• Greff András: Anyád napja
• Ardai Zoltán: Narco
• Parádi Orsolya: Jack és Rose balladája

             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Mundruczó Kornéllal

Zérópont a Zónán belül

Horeczky Krisztina

A „betegség mint metafora” Mundruczó mindhárom új munkájában visszatérő motívum: kórház az egész világ.

 

Mundruczó Kornél leforgatta Johanna címû, nyolcvanperces operafilmjét – melynek zeneszerzõje Tallér Zsófia, a címszerepet Tóth Orsolya alakítja. A sok tekintetben egyedülálló produkció õsbemutatóját Cannes-ban tartották, az „Un certain regard”-szekció keretében. Közben a budai Sziklakórház „kazamatá”-jában megrendezte Térey János (Magvetõ Kiadónál publikált), az „Év Könyve” és Szép Ernő-díjas színművét, A Nibelung-lakóparkot, a Krétakör Színház aktoraival. Érdekesség, hogy az annak idején még csak készülő műből a rendező a – kevésbé „dermesztő” hangulatú – Millenárison, majd a POSZT-on tartott felolvasószínházi előadást, a Színművészeti Egyetem hallgatóinak közreműködésével.

 

*

 

Koltai Tamás „szubkulturális esemény”-nek nevezte kórházi túlélõtúrádat, megjegyezve, egy „normálisan” mûködõ színházi életben Térey darabja „látványos-monumentális” produkció volna. Azt gyanítom, ez utóbbi téged egyáltalán nem érdekelne.

– Nem tartom magamat színházi rendezõnek; nem erre „szocializálódtam” az elmúlt öt-hat évben. Nem is inspirál a kõszínházi közeg. Egyre inkább úgy látom, hogy kevés a valódi vállalás; olyan darab, mint Térey Nibelungja, nagyon nehezen kap ma helyet. A Krétakör sok szempontból valódi kivétel. Mivel még állandó épületük sincs, nagyon szabad a mozgásterük, így nekem is lehetõségem volt, hogy inkább „filmes” helyszínt kereshessek. Beugrott a Sziklakórház. Ez a hely olyan hangulatot áraszt magából, amely nagyon közel áll számomra a szöveghez: egyszerre drámai, röhejes, patinás, szellemjárta, és bizonyos szempontból mai. A hely önmagában is jelentéssel bír, a benne levõ tárgyaknak történetük van. Ezt a nézõ is érzi, így kicsit fizikálisan is résztvevõ lesz. A kórház kiválasztásánál azon gondolkodtam: ahhoz, hogy klasszikus tartalmakról tudjunk beszélni, mindenképp sûríteni kell. Ahogyan Térey is tette a darabban, amikor az egész gyûrû-történetet egy lakóparkba helyezte.

Az izgatott, hogyan lehet a „most”-ot, 2005-öt „összenyomni” tipizált formába. Tovább szûkítettem Térey lakópark-ötletét: betettem az egészet egy kórházba.

– A helyszín önmagában arra utal, hogy „esemény” létrehozására vállalkoztál – nem pedig „hagyományos”-üzemképes színházi est lebonyolítására.

– Arra törekedtem, hogy abból a szertartásból, amely a színházi szokással jár (szép ruhában bemegyek az épületbe, megnézem a mûvészek által elõadott produkciót, megeszem a szendvicsemet, levonom a tanulságokat, hazamegyek), szakadjunk ki, és inkább az úgynevezett – és sok esetben megbélyegzett – alternatív színház felõl közelítsünk. Az alternatív kifejezés azért is furcsa, mert – mind a filmjeimet, mind ezt az elõadást tekintve – kifejezetten klasszikusnak tartom magamat. A klasszikus formákban hiszek, kevéssé vagyok avantgardista a tartalomban. Így az, hogy ezen a helyen történt meg egy ilyen kísérlet, önmagában egyáltalában nem jelent avantgardizmust. A Krétakör Színházra pedig legkevésbé sem igaz – a sokat használt, fájó értelemben vett – alternatív színház szó. A Krétakör – eltekintve attól, hogy nincs épületük – professzionális keretek között mûködõ, profi színház, kiváló színészekkel. Ha ez utóbbi egyet jelent az alternativitással (amit erõsen kétlek), akkor persze legyenek alternatívak. Elit kommandóként kiszálltak egy ilyen helyre – és nem okozott problémát, hogy: „Úristen, hol a büfé?!” Ez nagyfokú nyitottságot jelent.

A 78-as Szent Johannája óta föltûnõ a kórházak iránti vonzódásod: és most folytatódott a sor A Nibelung-lakóparkkal a Sziklakórházban, Johannával az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, a Lipótmezõn.

Ha egy film kórházban játszódik, akkor az a nézõnek – átélt élményei miatt – fizikai értelemben is jelent valamit. Mindenkinek van valamilyen viszonya a kórházhoz. Másfelõl, nagyon jól össze lehet sûríteni egy fajta szituációba ezt a nagyon rétegzett társadalmat: csúcson az orvosok; alattuk a rendszer kiszolgáltatottjai, a betegek; köztük az ápolók, akik átjárnak a két hatalmi viszony között. Ez a típus aztán a nézõ számára is behelyettesíthetõ, fel tudja nagyítani a saját családi, vagy munkahelyi életére. Egyébként a Deltában is minden egy karantén – ahová egy különös vírus okán megfertõzõdött embereket záratnak be – és a vírus körül játszódik. „A betegség mint metafora.” De nem a sontagi (tehát az individuumra gyakorolt hatása, és a betegségrõl alkotott képzeteink), hanem sokkal inkább camus-i (A pestis) értelemben.

A katonai földalatti kórház azért is tûnt jó választásnak, mert a „katasztrófajáték” ott valóban értelmet nyerhet. Mostanában folyamatosan háborús készülõdést érzek. Sokkal agresszívabb a világ, mint amilyet régebben átéltem. Egy „magára valamit is adó” társadalom ezért imitált baleseteket és terrorista-akciókat rendez, gyakorlatozik. Hogy azt érezzük, mi mennyire felkészültek vagyunk. Miközben ezeket a háborúkat mi termeljük – ahogyan a „mi terror-törpénket”, Hagent is.

Legoptimistább mondatunk tehát csak az lehet: szar a világ. De ezen természetesen nincs értelme gondolkozni, errõl nincs értelme filmet forgatni. Amelyik mûben tartalomként csupán annyi van, hogy a világ „szomorú és nem jó”, nekem rettenetesen szûk. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet – vagy kell – banális témákkal foglalkozni. Az „élek és meg fogok halni” a lét legegyszerûbb kérdése. Ezt érdemes körüljárni; ezt is csinálja mindenki – azt hiszem.

A Nibelung-lakópark színre állítása három csapdát is rejteget: olvasták-e a nézõk a mûvet; mennyire merültek el a „nordikus germán” mítoszban; milyen a viszonyuk a wagneri tetralógiához – különös tekintettel Az Istenek alkonyára.

– A német-germán mítoszokat én sem ismertem elõtte. A Ringgel – és a wagneri alapokkal – tisztában voltam, végignéztem, nagyon kedvelem. De amikor János megemlítette, hogy Az Istenek alkonya alapján ír valamit, biztos, hogy nem kezdtem el kívülrõl dúdolni az áriákat. János darabja tipikus toposzokra épül. Mert mirõl is szól ez a gyûrû körül forgó történet? Istenek helyett lakóparki emberekrõl, szörnyen gazdag családokról; akiket fölruházott az író azzal a „képességgel”, hogy versben beszélnek. A gyûrû körüli hatalmi õrület tökéletesen érthetõ bármiféle háttértudás nélkül. Ha azt állítjuk, hogy szeretjük elkészíteni a saját mítoszainkat, akkor A Gyûrûk Ura, vagy a Csillagok háborúja is saját mítosz. Nem kell utánajárnod, hogy az a jelenet, amikor Han Solo megkapja a kitüntetését, valójában Leni Riefenstahl utolsó beállítása Az akarat diadalából. Tizenhárom éves kisfiúként nem kellett ismernem a mítoszokat ahhoz, hogy mítoszként álljon össze bennem egy gyermekeknek szóló ûrbéli történet. Mély meggyõzõdésem, ahhoz, hogy pontosan követhetõ legyen az elõadás, senkinek sem kell ismernie se Téreyt, se Wagnert, se a germán mitológiát. Térey és Wagner mûvének összehasonlítása persze iszonyú izgalmas játék, de kezdek hinni abban, hogy annál jobb valami, minél több szempontból képes élményt adni. Pontosabban fogalmazva: minél több rétegben képes erre. Magyarán – és ezt régebben szerettem figyelmen kívül hagyni! – Marika néni számára is legyen átélhetõ az, ami másnak filológiai csemege.

– Furcsálltam, milyen keveset foglalkoztak az elõadás zenéjével. Holott a repertoárotok a Tallér Zsófia által komponált kortárs-operai dalbetéteken át a heavy metalig, a – színmûíró esetében nem meglepõ – rap-ig, és a pompás populáris „slágerek”-ig terjed.

– A rapet mi csináltuk. Mert hogy ezek nem rap-, hanem rapelhetõ (!) szövegek.

– Megtévesztett, hogy Téreynek volt egy remek rap-együttese.

Peerrel és Poóssal. (Peer Krisztián, Poós Zoltán költõk – H.K.) És János valóban sokszor használt rap-szerû, roncsolt szöveget. A Nibelungban azonban – elméletileg – nem ilyenek készültek. Majdnem hogy szavak verselésérõl van szó; János így beszéltet kidobóembert, helyszínbiztosítót, riportert. Azt gondoltam, ez mindenki számára ismerõs alapja lehet valaminek. Mint a vidéki road-show-k. Tudod, a Shygys Szekszárdon mûsort ad a lakópark elõtt. Marha nagy ünnep van, még Ganxsta Zolee-t is meghívták. Úgyhogy kiadtam a Krétakörnek feladatként: rapeljenek. Rettentõ szellemes megfejtéseket hoztak. Bánki Gergõ és Katona Laci elképesztõen tehetséges rapperek és beat-bokszosok. (Beat-boksz: szájdobolás – H.K.)

A Tallér Zsófi által komponált, Wagnert idézõ kürtölés különösen érdekes. A kürt a legõsibb hangszer. Ezért Zsófi úgy használta a kürtöt, hogy csak olyan hangokat írt meg, amelyeket elméletileg az õsember is el tudott fújni. Az elõadás szerintem nagyon jó fajta popzenét is használ – amennyiben a Depeche Mode-ot minõségnek tartjuk. A Personal Jesus-nak ráadásul kettõs értelme és fanyar éle van. Másrészt nagyszerûen énekli Annamari. (Láng Annamária, színésznõ – H.K.) A Fever régi rock and roll szám, a Blue Velvet esetemben egyértelmûen David Lynchtõl jön – és nem Roy Orbison újrafelfedezése. A heavy metallal a – német értelmiség körében is körül rajongott, erõsen ironikus – Ramsteinre akartunk utalni.

Térey János mûve – miközben a Szerzõt moralistának érzem – ijesztõen „erkölcstelen” világban játszódik.

– A szövegtõl függetlenül: Térey János, színpadi szerzõként, igazi moralista. Számomra kifejezetten középkori módon. A mûve valójában moralitásjáték. Kicsit szertartásszerû, ahogyan egy mise. Miközben a történet – egy „tévéjátékhoz” hasonlatosan – már-már primitív. Mindenesetre korántsem rafinált, ahogyan a moralitásjáték sem „rafkós”, nem is színházbarát. Az életben sokkal banálisabb, egyszerûbb dolgok történnek, mint a színdarabokban. A mûvészetnek értelemszerûen nem dolga követni a tévéjáték-fordulatokat, de az élet nagyon sokszor tévéjáték-fordulatokat produkál.

– Minden munkádban alapvetõ a személyesség. A Nibelung kapcsán volt egy titokzatos kijelentésed: „Szomorú hír, de érzem, hogy létezik a Rajna kincse”. Ha jól fejtettelek meg, az önismeretre utaltál.

– Valahogy úgy látom, hogy van egy mag a lelkünkön belül, ami érinthetetlen, de ez irányítja az embert. Picit olyan, mint Tarkovszkijnál a gömb: csak azt nyomja ki belõled, ami valójában vagy. Vagyis, a gyûrû, a Rajna kincse: zérópont a Zónán belül. Tarkovszkijjal csupán annyiban nem értek egyet, hogy úgy hiszem, ez egy emberen belül nem kizárólag szakrális értelemben tud jelen lenni. Utálok nagy szavakat használni, de talán: az ember azért van, hogy minél közelebb próbáljon kerülni ehhez a maghoz; annak tudatában, hogy sosem fogja – mert nem lehet! – elérni. Mindig csak egy, vagy öt ajtóval lehetünk elõtte. Ezt hívom önmegismerésnek. Ezt jelképezi nekem a Rajna kincse, és még jó néhány mitológia számos momentuma. A „szomorú hír” pedig az, hogy ezzel foglalkozni kell. Ezért van. Valami ilyesmi...

– Érzésem szerint A Nibelung-lakóparkban Brünnhilde tesz meg mindent azért, hogy a legközelebb jusson a „mag”-hoz. Legalább olyan utat jár be, mint Johanna.

– Majd’ mindegyik szereplõ nagy emberi fejlõdésen megy keresztül, de Brünnhilde és Gutrune (Brünnhilde iránt érzett szerelme okán) mindenki másnál közelebb jut az önfeltáráshoz. Brünnhilde a legtudatosabb. Átlátja a helyzetét, arra reflektál is, miközben tudja, hogy vesztes. Szerelmes Siegfriedbe, és ez a keresztje. A – közhelyesen – speedes, gyárakba beruházó, felületes Siegfriedbõl pedig megfáradt kokainista, alkoholista, okos Tom Waits válik. Kimondja, hogy mi termeltük ki az „ellentélapót”, Hagent.

A jellemfejlõdés kapcsán azt gondolom, hogy a szenvedély és intenzitás a fontos. A „vektor” majdnem teljesen érdektelen. Ez a problematika jelenik meg a Johannában is. Johanna szexuális úton gyógyít – ez az õ kihágása. Kurvának nézik, miközben küldetést teljesít, egy rárótt feladatot. Él a képességével, amit Istentõl kapott. Ezt teszi önsanyargató, szenvedéseit keresõ lényként. Ugyanarra az alapra helyezem ezt, mint mikor a Jóisten azt mondja Ábrahámnak: „Öld meg a fiadat!”. A szentté válás pillanatában az ember el is van átkozva. Rögtön. Johannának meg kell halnia, mert a rettenetesen intenzív jósága legalább annyira tûrhetetlen lesz, mint morfinista kislányként a „rosszasága”.

Hagenre – akinek a negatív kisugárzása elviselhetetlenül erõs – nincs szüksége a rendszernek, az „egészséges” társadalomnak, ezért meg kell halnia. Teljesen mindegy, hogy valaki – mint Johanna – Isteni parancsra cselekszik, vagy – mint Hagen – önmagát fölruházva akar Isten lenni. Nem szabad élniük, mert nem olyanok, mint mi. Vannak bizonyos kihágások, határátlépések, amiket a rendszer nem tûr el. Semmit nem visel el, ami veszélyeztetheti a létét.

– Hidat verve a Johannához: mit használtál föl a szkeccsedbõl a nyolcvan perces opera-filmhez?

– Egyetlenegy snitt van a szkeccsfilmbõl. Ebbõl nõtt ki a szeptemberben leforgatott egy óra, és a hatvan percbõl nõtt ki a film eleje, ami negyedóra. Organikus folyamata volt ez a filmezésnek: van egy dolog, abból lesz valami új, és ez összeegyeztethetetlen lesz azzal, ami van. Meséltem errõl egy festõ barátomnak; azt mondta, egy kép esetében sosincs másként. A Johanna – és maga az elfeledett opera-mûfaj – nagyon pozitív élmény nekem. Még nem éltem át ilyesmit. Idáig minden sokkal kiszámíthatóbb volt. A Johannára ugyanaz áll, ami a Térey-rendezésre: miközben bizonyos értelemben avantgárd produkcióról van szó, életemben nem csináltam ennyire klasszikus dolgot. Képileg, a cselekmény, és a dramaturgia tekintetében klasszikusan követem a Johanna-történetet. Olyan egyszerû klasszicitás van benne – a moralitásjáték-szelet mellett – mint egy húszas-harmincas évekbeli némafilmben. Operafilm, de ebben is a némafilmekre hajaz, merthogy azok alatt is mindvégig zene szólt. Úgyhogy az én Johannám nem áll messze Carl Dreyer Szent Johannájától – legalábbis sokkal közelebb van ahhoz, mint a Luc Besson-féle Johannához. A felsõbb hatalommal szövetséget kötõ Johanna morfinista kislány. A morfiumot is azért használom, hogy inkább a húszas, semmint a 2005-ös heroinos évekre utaljak. Nem vagyok zenei szakember, de számomra Tallér Zsófi zenéje is inkább modernista hagyományokon alapul, vagyis hajlandó elfogadni a melódia létezését. Mindennek az elegye azonban egy teljességgel nem létezõ mûfaj.

Producereimmel arról beszélgettünk, mire is számíthatunk ezzel a munkával az utóbbi tíz évben híresen gyáva európai filmes közegben, ahol kizárólag a szuper-mainstream megy. És ezen a szuper-mainstreamen belül is eladhatónak kell lenni. Ezzel egy rafinált alkotónak ma számolnia kell. Sosem vetettem meg azokat, akik piac-orientált mûveket hoznak létre, de nem akarok olyan „mûvészfilmes” lenni, aki a piaci elvárásoknak kíván megfelelni. Ettõl rosszul érezném magam, és nem szeretnék korán meghalni.

– Végiggondoltad, hogy ugyanazokból az õsi toposzokból – háború, hatalom, bosszú, szerelem, féltékenység – áll össze a Johanna, mint – elnagyoltan – A Nibelung-lakópark?

Zsótérral egyszer megpróbáltuk kiszámolni, és arra a különös eredményre jutottunk, hogy nagyjából huszonhat alaptörténet van. (Zsótér Sándor színházi rendezõ – H.K.) Ezek határozzák meg a dramaturgiákat. Az a kérdés, hogy mindennek milyen mûvészi formát adunk. Mert hogy mindig az alkotó szuverenitásán átszûrt alaptörténet a lényeges. Bizonyos értelemben csak formalizmus létezik. Az is az én „formám”, ha elrejtem, hogy formalista vagyok.

– De miért hogy mostanság nem több mint öt-hat alapfordulat izgat téged? Bizonyos, a Nibelungban jelen lévõ motívumok látványosan visszaköszönnek a Johannában.

– Nem kérdés, hogy Térey János személyisége mélyen benne van a Johannában, hiszen vele írtam a librettót. Petrányi Vikivel – aki a producerem, és az agyam fele –, jegyezzük a forgatókönyvet, Tallér Zsófi szerezte a zenét. Tarr Béla is sokat segített a film igazi kreatív producereként. Ezek nekem nagyon fontos emberi és mûvészi kapcsolatok. Tehát, ha van valamiféle felismerhetõ jegy a Johannában, akkor egyértelmû, hogy miért.

A Szép napokban valamely nemlétezõ hatalom, részben egy társadalmi szituáció kiszolgáltatottjai voltak a szereplõim. Valami mögöttes mozgatta az eseményeket – és errõl a mögöttesrõl nem sokat tudtunk. A Kis Apokrif No. 2-ben, a Rövid ideig tartó csendben, és a Johannában korántsem moralizáló, de nagyon is moralista módon sokkal inkább arcot kap maga a hatalmi helyzet, a „szisztéma”, a mindenkor fennálló rendszer réme. Azt hiszem, ez a Deltában is benne van. Mert hogy minden egyes film a következõ felé vezet.

Fura, de ez összefügg a Rajna kincsével: azt érzem, hogy nekem minden film teszt-anyag csupán. Mindig a következõ filmért van az, amit éppen csinálok… Pontosan tudatában kéne lenni annak – de még nem tartok ott, hogy bevalljam magamnak – az a „mindig következõ” film márpedig nincsen. Mint ahogyan nincs a Rajna kincse sem, mert elhajították valahová – ha igazak a hírek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/08 06-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8332