KönyvÚj szovjet filmenciklopédiaVeress József
„Száradjon el a kezem, ha valaha is ilyen munkára vállalkozom” – esküdtem meg magamnak ünnepélyesen azt követően, hogy a szakmai közvélemény nem minden alap nélkül ízzé-porrá zúzta azt a kétkötetes filmlexikont, melynek egy gyenge pillanatban tett ígéret alapján magam is „bedolgozója” voltam. Ezeket a vaskos köteteket még ma is használják, pedig szinte minden tekintetben meghaladta őket az idő. Nemcsak azért voltam bosszús, mert saját megítélésem szerint is indokolt volt a kritikai össztűz. Teóriát kovácsoltam arról, hogy jó filmlexikont voltaképpen nem lehet készíteni. Egyáltalán: vannak feladatok, melyek egyszerűen megoldhatatlanok. Válogatott futballisták mellett kapitánykodni, filmgyárat igazgatni – körülbelül ilyesmihez hasonlítható a filmlexikon-szerkesztés istenkísértése is. Az eredmény előre borítékolható. A hibaszázalék-esély ezernyi, a siker ígérete körömfeketényi. Mi mindent szoktak (szoktunk) kifogásolni? Akik bekerültek. Akik kimaradtak. Akikről hosszú cikk szól, Akikről rövid. A filmográfia teljes. A filmográfia hiányos. A fogalmi magyarázatok felületesek. A címek pontatlanok. Az értékelések szubjektívek. A leltár nem naprakész. Nem stimmelnek a filmek forgatásának, a filmes személyiségek születésének évszámai. Az életrajzi ismertetések nyúlfarknyiak, fecsegők. És így tovább a végtelenségig. Bizony mondom nektek, felebarátaim: az is bolond, aki (film)lexikonírásra adja a fejét Magyarországon. S hogy nemcsak nálunk, arra bizonyíték a külföldi gyakorlat és a filmes enciklopédiák körüli akusztika. Ellenpéldákat ne emlegessünk: természetesen akad kivétel, mely erősíti a szabályt.
Mindezt a kissé keserű invokációt azért bocsátottam az új szovjet filmlexikonról szóló jegyzet elé, inert a megszenvedett gyakorlat alapján tudatában vagyok a vállalkozás nehézségének. Figyelem, jegyzetet említettem és nem elemző bírálatot: utóbbihoz legalább félévnyi bogarászás, egyeztetés, kutatás stb. lenne szükséges. Ugyanakkor – bár minden rokonszenvem e vállalkozásé – határozottan élvezem, hogy most a barikád másik oldalán foglalhatok helyet. Mennyire igaz a klasszikus aforizma: könnyebb írni arról, hogyan kell írni, mint írni úgy, ahogyan kell.
*
De térjünk a tárgyra. A régi szovjet Kinoszlovarj – melynek főszerkesztője a mostani csapatmunkát is irányító Szergej Jutkevics volt, aki, fájdalom, már nem érte meg az 1986-os új filmlexikon megjelenését – az elmúlt majd másfél évtized alatt szükségszerűen elvesztette aktualitását. Tudomásom szerint alapos közvélemény-kutatás előzte meg a könyv felfrissítését. Bővült a közreműködők köre. A szerkesztők tartalmi és formai vonatkozásban egyaránt igyekeztek megfelelni a növekvő követelményeknek. Csak egyvalamit nem kalkulálhatott be előre senki: nevezetesen azt, hogy nagyjából a lexikon utcára kerülésekor tisztító vihar söpör végig a szovjet filméleten s szinte minden szférát áthat a megújulás szelleme. Ezen a hatszázvalahány oldalon még kevés ízelítőt kapunk a szovjet filmművészkongresszus forradalmi téziseiből. A szótárnak nevezett könyv még a tegnap „direktíváit” tükrözi. Egy bizonyos állapotot rögzít, ám jövőre vezérlő kalauznak nem tekinthető.
Szeretném elkerülni a patikamérleg-méricskélést, miután azonban említést tettem az előzményről, önkéntelenül adódik az összehasonlítás lehetősége. Miben tapasztalható javulás? Dicséretes a naprakészség, minden lexikon sine qua nonja és ugyanakkor sebezhető pontja. Még 1986-os események is helyet kaptak a mini-bibliográfiákban (így Avarbah és Manaszarova halálozási dátuma). Alaposabbak, analitikusabbak a folyamatokat, pályákat megvilágító passzusok. Néhány adalék. Kitűnő az intellektuális film és a kalandfilm sajátos jegyeinek taglalása, tetszik a szovjet filmművészet fejlődését regisztráló hosszú fejezet, a nemzetiségek filmgyártásáról ugyancsak kiváló summázatokat olvashatunk. Kiemelkedően jó az Antonioni-, a Bergman-, a Kozincev-címszó hasznosak az össz-szövetségi fesztiválok történetét taglaló információk. A western eszmei és művészi forrásvidékeit sokkal tárgyilagosabb leírás tárja fel az előző szovjet lexikon ledorongoló hangnemben megszövegezett ismertetésénél. Érződik a világ eseményeivel való lépéstartás szándéka. Más kérdés, hogy az igény nem mindig párosul olyan remek elemzőkészséggel, mint Jampolszkij bravúros filmszemiotikai értekezésében.
Fantasztikusan nagy anyagot ölel fel a kompendium. A szovjet film adatbankja kivételesen gazdag. Erény és érdem, hogy Jutkevicsék team-je a gyűjtés és a publikáció alapjának a hazai erőfelmérést tekintette. Ennek megfelelően a kötetnek rendkívüli a forrásértéke, mert szinte minden megtalálható benne, amit tudni kell és érdemes a szovjet film múltjáról, illetve jelenéről. A szelekció általában tárgyilagos, talán csak egyetlen vonatkozásban lehetett volna rövidíteni a szöveget: a díjak és kitüntetések felsorolásának mellőzésével. Hálistennek nem ehhez „igazodik” a filmtörténet... Egyébként néhány közlés még a szovjet film ismerőinek tájékoztatását is jól szolgálja. E sorok írója ebből a lexikonból tudta meg, hogy Izolda Izvickaja, A negyvenegyedik tenyeres-talpas Marjutkája 1971-ben meghalt, hogy Dunszkij pályája – ő volt a Ragyogj, ragyogj, csillagom társírója – 1982-ben ért véget; hogy Kaplunovszkij – A mexikói és A kapitány lánya rendezője – 1969-ben hunyt el, és így tovább. Helyeselhető, hogy az alkotóművészeken kívül helyet kaptak a filmteória és a kritika reprezentánsai is. (Kár, hogy a magyar film kiváló specialistája, Alekszandr Trosin valószínűleg feledékenységből kimaradt a reprezentatív mezőnyből.) A kevéssé ismert vagy egyelőre még gyerekcipőben járó filmgyártó országok – Irak, Irán, Kamerun, Sri Lanka satöbbi számára is biztosítottak helyet a hasábokon.
Mi sem természetesebb annál, hogy a szovjet filmlexikon politikai-ideológiai felhangjai erőteljesek. A társadalmi háttér mindig hangsúlyos, az eszmei indítékok meghatározása sohasem hiányzik. A pártállás mindemelllett önmagában harmad-negyedrangú információnak tetszhet (Jutkevicsék számon tartják, ki mikor lett az SZKP tagja), valójában azonban a közéleti szereplés sem mellékes vonás a pályaképhez. Néhány esetben különösen fontos a meggyőződések és megnyilatkozások kommentálása (Aznavour, Dmytryk, Wajda, Cavani, Montand, Stallone, Hitchcock).
A magyar jelenlét impozáns: vajha ennyi oldalt és ilyen sok jó szót kapnánk minden ország lexikonszerkesztőségétől! Néhány kritikai észrevétel a címszavakhoz: Balázs Bélát összecsapott mondatok mutatják be (a jeles esztéta – ez szarvashiba! – nem 1941-től élt a Szovjetunióban), Bacsó Péter Kossuth-díja említetlen marad (pedig, mint fentebb említettük, az ilyesmit gondosan lajstromozzák a lexikon munkatársai), Nemeskürty István sosem volt a Hunnia Filmstúdió vezetője, Darvas Iván egyelőre egy Kossuth-díjnál tart (a szovjet szakértők hármat adományoztak neki), Radványi Géza 1944-ben nem rendezte meg Az ember tragédiáját. Ennyit futó átböngészésre, biztosan akad még további igazítanivaló is. Tény viszont, hogy az életutak többségét tömör és objektív összefoglaló ismerteti. Kik szerepelnek a lexikonban a mieink közül? Íme a lista. Reméljük, nem felejtettünk ki senkit (a fentebbi címszavakat már nem ismételjük meg): Balázsovits Lajos, Bálint András, Bán Frigyes, Cserhalmi György, Dárday István, Esztergályos Cecília, Fábri Zoltán, Fejős Pál, Gaál István, Garas Dezső, Gábor Pál, Homoki Nagy István, Huszárik Zoltán, Illés György, Jancsó Miklós, Kállai Ferenc, Keleti Márton, Kende János, Kiss Manyi, Kovács András, Koltai Lajos, Kósa Ferenc, Kozák András, Latabár Kálmán, Latinovits Zoltán, Lugossy László, Maár Gyula, Madaras József, Major Tamás, Makk Károly, Máriássy Félix, Mészáros Ági, Mészáros Márta, Páger Antal, Ranódy László, Rényi Tamás, Révész György, Ruttkai Éva, Sándor Pál, Sára Sándor, Sinkovits Imre, Somló Tamás, Szabó István, Szécsényi Ferenc, Tolnay Klári, Törőcsik Mari. Nagyjából objektív válogatás, nem is rójuk fel egyetlen személy hiányát sem (pedig csábító dolog lenne előterjeszteni az ellenlistát), inkább arról teszünk említést, hogy méltánytalanul kevés szó esik a felnőtté vált és világszerte becsült magyar animációs filmművészetről. Irina Rubanova kitűnően ismeri a magyar filmet és vidékét, írása ennek megfelelően lényegretörő. Csupán kisebb kérdőjeleket írtunk sorai margójára. A Társulás Stúdió már a kötet nyomdába adása előtt megszűnt, a Filmkultúra nem kéthavonta jelenik meg, hanem minden hónapban, az irodalmi bibliográfia sovány (ez egyébként a lexikon egészére vonatkozó észrevételünk).
Tulajdonképpen ezzel el is érkeztünk bírálatunk érdemi részéhez. Most, amikor a szovjet filmalkotók mindent elkövetnek annak érdekében, hogy kigyomlálják a szóban-írásban megcsontosodott frázisokat s helyreállítsák a valóságos értékrendet, kissé furcsa tapasztalni e könyvben a ma már elavult tiszteletköröket, a tartalmi hitelt nélkülöző, üres dicséreteket, a vezércikk-ízű megállapításokat. Az NDK filmgyártását lapos brosúraszöveg ismerteti, a nyolcvanas évek lengyel filmjéről általánosságokat olvashatunk. Guiseppe de Santis – nyilván korábbi érdemeire tekintettel – mennybe megy; Kulidzsanov, Kalatozov, Geraszimov, Bondarcsuk szuperlatívuszok magasságába emelkedik. Ugyanakkor – de ez már az érem másik oldala – az „avantgard” címszó elkapkodott, a sci-fi filmekről szóló fejezet lényeges kérdésekről sem tesz említést (példái között szerepel a meglehetősen olcsó fogásokkal operáló képeskönyv, A kétéltű ember „kifelejtették” viszont a Solarist, melyet toronymagasan az üzleti produktumok fölé helyeztünk). Nagibin két arca közül csak az egyiket világítják meg – a kommerszszerzőét nem. A melodrámák sorában – vitatkozunk ezzel a kategorizálással – a Szállnak a darvak is szerepel. Hollywoodon közismert érvekkel verik el a port. Bizonyos témakörök földolgozásakor olykor – sajnos – a kárhoztatható protokoll-módszert követték. Eszerint a szocialista realizmus jeles teljesítménye a Vörös harangok (kommentár fölösleges). A filmszociológia magyar szakemberei között a tudományág egyik jeles mai műkedvelőjeként megemlítik az elhunyt tudós, Józsa Péter nevét. A vígjáték eredményeinek számbavételekor alaposan visszaütött a mechanikus módszer bumerángja. Négy magyar alkotás is helyet kapott a reprezentatív mezőnyben, a vitán felül legjobb komédia – Keleti Márton Tizedese – azonban nem.
Mi tagadás, szegényesek és foghíjasok az irodalmi – bibliográfiai – utalások. Wajdáról egyetlen cikkecskét sem vettek fel, noha a lengyel rendezőről könyvek légiója látott napvilágot – orosz nyelvű kiadvány is. Marilyn Monroe-nál hiába keressük a Norman Mailer-kötetet, Korda Sándorhoz Avenariuszt ajánlják olvasmánynak (pedig tucatnál több rangosabb forrás akad). Chaplinnél egyszerűen nem hiányozhatna David Robinson impozáns teljességű életrajzának megemlítése. A Balázs Béla-szócikk ilyen szempontból is felületes.
Néhány további fejcsóválás.
Jó lett volna minden esetben a gyártás s nem a bemutatás évét megadni a filmográfiákban – a nemzetközi „szabvány” szerint. Akkor nem fordulhatna elő, hogy az 1983-ban elhunyt Alov neve mellett 1984-ben készült film szerepeljen. Bizonyos aránytalanságok mellett sem mehetünk el csukott szemmel. Cavalcanti feleannyi terjedelmet kapott, mint Cavani. Zsarov tevékenységét kétszerannyi sor részletezi, mint a nagy érdemeket szerzett Zseljabuzsszkijét. Az intim szférát tiszteletben tartották a lexikonszerkesztők, ami dicséretes alapelv (a botrányok és válások krónikája intimpistáskodó pletykatárakba való); csakhogy tapintatosságukban átestek a ló másik oldalára. Elhallgatják – pedig nem mellékes körülmény –, hogy Patrick Dewaere francia színész öngyilkos lett, Zbigniew Cybulski a vonat kerekei alatt lette halálát. Néhány családi kapcsolatról sem ártott volna említést tenni. Például arról, hogy Natalja Bondarcsuk a színész-rendező lánya, hogy Jevgenyij Szamojlov a Darvak Veronikájának az apja és így tovább. A szovjet lexikon nem tud German Ellenőrzés az utakon című filmjéről. David Lean életútjának ismertetése megáll 1971-nél. Az ukrán filmről az a Levcsuk írt, aki maga is alkotó résztvevője az utóbbi évtizedeknek. Semmi sem indokolja, hogy bizonyos intézmények és szerkesztőségek vezetőinek inkognitót biztosítsanak – a szövegből nem derül ki, hogy momentán ki a Goszkino, a Goszfilmofond első embere, az Iszkusztvo Kino és a Szovjetszkij Ekran főszerkesztője. Milos Formant annyira amerikainak tekintik, hogy teljesen megfeledkeznek csehszlovákiai korszakáról. Jevtusenkót, aki sok szállal kötődik a filmhez, kihagyták a lexikonból, noha kollégáit, a nála sokkal kisebb kaliberűeket is, sorra bemutatják a hasábokon. A képanyag válogatása szakszerűnek mondható, a technikai kivitelezés azonban elég gyenge.
*
Tökéletes lexikon nincs és nem is lesz. De ha egy enciklopédia felülmúlja az elődjét, akkor már van értelme a megjelentetésének. Ez a szovjet filmlexikon nem igazán jó, bár jobb, mint a könyvespolcunk hátsó részeibe süllyeszthető legutóbbi adattár volt.
Egyébként kérem az olvasót, ne vegye komolyan a bevezetőben említett fogadalmat. Lexikont bírálni könnyű, lexikont írni nehéz. De muszáj. Amennyiben megfogan az átok, csak magamat okolhatom, de be kell vallanom: éppen e sorok megfogalmazásával egyidőben írtam alá a szerződést egy új filmlexikon összeállítására. Hálás vagyok Jutkevics gárdájának, mert enciklopédiájuk jónéhány tanulságát szeretném e sziszifuszi munkában hasznosítani.
Szovjetszkaja Film Enciklopedia Moszkva, 1986.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1528 átlag: 5.41 |
 |
|
