KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1987/január
• Bikácsy Gergely: Dühöngő szívek Szeretet-áradat
• Popper Péter: Lelki kórságok avagy Cassavetes játszik velem
• Schubert Gusztáv: Kornett és Thompson-gitár Gengszterek klubja
• Bódy Gábor: Kozmikus szem – science non-fiction (fiction)
• Zalán Vince: Univerzális kép-hang szótár?
• Kozma György: A Gólem A szó és a kép egyik alapmítosza
• Koltai Ágnes: A rontás angyala A fogadó
• Bársony Éva: „Én azért reménykedem” Beszélgetés Eduard Zaharievvel
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Levelek a Szovjetunióból Mannheim
• Zsugán István: Mozisirató? Nyon
• Fáber András: Önismeret és gyertyafény Figueira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Farkas Ágnes: A nindzsa színre lép
• Lukácsy Sándor: Akli Miklós
• Nagy Zsolt: Leopárd kommandó
• Tamás Amaryllis: Forrongás
• Hegyi Gyula: Bankrablás Montrealban
• Faragó Zsuzsa: Érzékenység
• Schreiber László: Első feleségem
• Zalán Vince: Egy tanév Hakkariban
• Mátyás Péter: Utolsó lépés
• Kabai József: Legenda a szerelemről I–II.
KÖNYV
• Veress József: Új szovjet filmenciklopédia
KRÓNIKA
• N. N.: Holland filmhét
• N. N.: Kínai filmnapok

             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Első feleségem

Schreiber László

 

Vegyeskórus tagjainak arcán pásztáz végig a kamera. Azon kevés helyzetek egyike ez, amikor az ember nyugodtan szemlélődhet idegen arcokon, anélkül, hogy leselkedne, vagy akárcsak úgy érezné, hogy pimasz bámészkodásával valakit is zavarba ejt. A kamera jelenléte nem is befolyásolhatja az arcok mimikáját, hiszen azt lefoglalja az énekhangok formálása. Tehát jószerével már a film kezdete előtt el lehet mélázni: lám ilyenek az ausztrál emberek, akik szabadidejükben énekelnek. Aztán lehet találgatni, hogy melyik lesz közülük a főszereplő. Egy kicsit zavaró, hogy az énekhangtól különválni látszó tátogás elváltoztatja az arcokat, de az is kiderül: a főszereplő nő van olyan csinos, hogy neki ez se ártson.

Paul Cox filmje egy házasság válságáról szól, pontosabban a válság kirobbanásáról és kifejletéről. Az, hogy az előzményekről, az okokról csak közvetve tudunk, vagy közvetve is alig; nem feltétlenül dramaturgiai balfogás. Azt hiszem, hogy a rendező ezt úgy kezeli, mint az ókori drámaírók a mitológiát, tehát a nézőknek kutyakötelessége tudni, hogy manapság egy alkotó értelmiségi házaspár közös élete miért megy tönkre. A „valami fontos” elveszítésének drámájában a rendező minden elképzelhetőt fölvonultat, a sírástól az öngyilkosságig. A rendezőnek (nem a filmnek) ezzel az eltúlzott tűzijátékkal kapcsolatban egy mentsége lehet, az, hogy olyan tragikus, még le nem ülepedett, személyes élmények hatása munkálhatott benne, amely meggátolta, hogy a valóságot alakítsa.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/01 53-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5641