Szeretet-áradatDühöngő szívekBikácsy Gergely
Ebben a filmben mindenkinek nagy szíve van, bár néhányan takargatják, mert szégyellik.”Beszéljük meg” – javasolja válóperes tárgyalásán a filmbeli Sarah. „Mit beszéljünk meg?” utasítja rendre fagyos kérdésével a bírónő. „Mit? Hát a szeretetet” – így Sarah. De Cassavetes-nél, bár a szereplők sokat fecsegnek, szerencsére semmit sem beszélnek meg. Ha mégis, csak annyira fontos, mint mikor rágyújtanak. Cassavetes, mint minden igazi alkotó, ábrázol és nem „megbeszél”. Szereti ugyan a hőseit, de hagyja, hogy a néző méginkább szeresse vagy utálja őket. Ezek a figurák általában kissé furcsán viselkednek. Cassavetes szégyenlős mosollyal figyeli furcsaságaikat. Nem tudni, könnyet vagy színfalrepesztő hahotát rejt e mosoly, talán mindkettőt. A rendező csupán megmutatja, hogyan viselkednek, nem magyarázkodik, nem ítél. A legtöbbet teszi, amit alkotó tehet.
Dühösen dobognak a szívek a Szeretet-áradatban. Mindenki szeretné, ha szeretnék, de senki sem szeret senkit igazán. Éppolyan ez, mint az életben. Vagy a fércművekben. Az élet, a fércmű, meg a remekmű azonos közhelyekből építkezik. A giccs és a fénylő mestermű egyaránt a közhelyeket teszi halhatatlanná (ez is közhely); Courts-Mahler és Tolsztoj között nem a cselekményben, hanem a formában van némi különbség.
Cassavetes-nek különösen lehet bátorsága a ponyvától, giccstől, limonádétól meghódított területek visszafoglalására. Az új hullámokkal együtt induló „New York-i iskola” ifjú mesterei közül csak rajta nem fogott az elmúlt huszonöt év konzervatív-reakciós mozihulláma. Még annyira sem, hogy mint Jonas Mekas undergroundjait, Mekasszal az élen valóban a föld alá, a margóra szoríthatta volna. A New York árnyai után a magyar nézőnek húsz évet is kellett várnia Cassavetes-filmre. Hiába jöttek hírek az Arcokról vagy a Férjekről, lelkes hírek nem helyettesíthetik a remekműveket. S a húsz év azért arra elég volt, hogy Cassavetes egykori híveit már más érdekelje vagy semmi ne érdekelje, hogy a nézők kicserélődjenek, hogy a filmnyelv forradalma alig keltsen izgalmat. Pedig John Cassavetes a filmnyelv és a filmszemlélet kevés győztes forradalmára közé tartozik.
Legutóbb, a Premierben enyhén kellemetlen érzést keltve a „nagy üzleti siker” külsődleges eszközeit is felhasználta. A Premiert a legtöbb filmrendező irigyelhetné, csak épp ő maga nem. Valószínűleg ezért is száműzte a hatásvadászatot következő, Gloria című filmjében. A Gloria szép női név. Természetesen Gena Rowlands játssza a New York-i maffióvezérek kiérdemesült szeretőjét, a látszólag érzelem nélküli, gyerekeket utáló nőt, aki végül is halomra lövi New York maffiózóit, hogy megmentsen egy Puerto Ricó-i kisfiút. Dörögtek a filmben a revolverek, ütköztek és égtek a páncélozott autók, de a film egésze elütött a gengszterfilmek kliséitől. Cassavetes maga teremt kliséket, nincs szüksége másokéra. Zárójelben: a Gloria a valamivel halványabb Atlantic Cityvel megosztva nyert díjat egy velencei fesztiválon. Az Atlantic City ugyancsak enyhén szabálytalan gengszterfilm, s talán mert csak enyhén az, nálunk is bemutatták.
A Gloriában egy felpuffadt arcú maffia-vezér értetlenkedve korholja a hősnőt: szeretet-rohama van talán, hogy egykori „profi” létére meg akar menteni egy gyereket? Figyelemre méltó aggály. Cassavetes bírálóinak is eszébe juthatna: kezd érzelmes lenni? Holott egyáltalán nem változott: eddig is minden filmje fortyogott, vonaglott a végleges érzelmekben. A Férjektől a Hatás alatt álló nőig temérdek könny árad a filmjeiben. Hősei állandóan sírásban vagy nevetésben törnek ki, minduntalan dührohamot kapnak: időnként (általában váratlanul) pofozkodni kezdenek. Cassavetes mindig is úgy tudott érzelmes lenni, hogy egyáltalán nem volt érzelmes. Megröhögtette a nézőt, de ez a megröhögtetett néző a sírás helyett röhögött, mint ahogy Brecht mester szerette (vagy szerette volna) látni. A pofozkodás a Cassavetes-filmekben a szerelmi vallomással egyenértékű: pofon-antológiát lehetne szerkeszteni belőlük. Vallomás-füzért.
Filmjei nem ismernek nyugodt lelkiállapotot. Nyugodt embert sem, még kevésbé nyugodt helyzetet. Ha nála rövid időre nyugalom van a vásznon, riasztó és hangos érzelmi kirobbanás várható. A mosoly az ő hőseinél, az ő színészi iskolájában a hatalmas pofont vezeti be. Minden filmjében érzelmi libikókát játszanak a hősök: általában életveszélyes magasságba és mélységbe emelkednek-zuhannak.
Egész filmcsinálási technikája arra szolgál, hogy minden jelenetben a hősök lelkiállapotának a visszáját is megmutathassa. Szándékosan hagyja bizonytalanságban a nézőt: jó ideig nem tudjuk, milyen kapcsolatban állnak egymással a film hősei. Mint rút, tudományoskodó stílusban mondani szokták: a nézd „alul van informálva”. E filmek dramaturgiájának egyik legfőbb sajátossága a kihagyásos szerkezet. A cselekmény itt csak annyira számít, mint a Premierben bemutatásra kerülő (filmbeli) színdarab, amelyből a néző kis töredékeket lát, alig összerakható mozaikdarabokat, s nem időrendi, inkább „próba-sorrendben”. Cassavetes-t nem érdekli az érzelmek fejlődési rajzának a cselekmény-logikával való „egyeztetése”. A történet hagyományos logikájának fittyet hányva ezért dühönghetnek, zokoghatnak, röhöghetnek szinte bármikor szelídmosolyú figurái. A mosoly vagy az ökölcsapás a dühöngő számára csak formájában különbözik. Márpedig Cassavetes, mint éppen Gena Rowlands mondta róla, „olyan, mintha dühöngve rendezne”.
*
A Szerelem-áradat első harmadában fogalmunk sincs, mi a kapcsolat a film két főhőse között, s egyáltalán mi köti össze a sokáig egymás mellett futó cselekményszálakat. De külön-külön is meglehetősen kuszák a férfi, Robert (John Cassavetes) és a nő, Sarah (Gena Rowlands) dolgai. Sarah válóperes tárgyalásainak jeleneteit látjuk, ezzel párhuzamosan Robertet, amint éjszakai mulatókban szebbnél szebb fiatal nőkkel beszélget (olykor részegen dulakodik). (Állítólag új regényéhez gyűjt anyagot, valójában a nőket akarja megszerezni, otthonában alkalmi háremet tart.) Sarah pszichológusnál, mert kislánya nem akar vele élni. Aztán csomagokkal ügyetlenkedik egy európai repülőtéren. Robert egy délelőtt épp háremét búcsúztatja, amikor fiatal nő csönget. Volt felesége az: néhány napra egy nyolc-tíz év forma kisfiút szeretne rábízni, közös gyereküket. A fiú hamarosan menekülni próbál soha nem látott apjától és a házban nyüzsgő nőktől. Robert üldözőbe veszi. Ekkor érkezik meg Sarah, több taxirakomány bőrönddel...
A történetnek még sok kitérője van, egyszerű is meg bonyolult is, de tulajdonképpen érdektelen. Mint az előző Cassavetes-filmekben, a művet epizódjainak furcsa, szabálytalan ellenpontjai tartják össze. A Szeretet-áradatnak is a ritmusváltások, az elhallgatások-kihagyások, a kiszámíthatatlanság adja fő varázsát. A kikerekedő történet egy-két mondatban összefoglalva meglehetősen közhelyes: mindenféle családi problémákkal és lelki bajokkal küzdő férfi és húga hosszú évek után rádöbbennek, hogy igazán talán egymást tudják csak szeretni, s ez a testvéri szeretet mindennél többet ér. Közhelyes? Legyen: a Férjek története méginkább az volt. A remekmű a részletekben valósul meg, nemcsak a filmnél, regénynél is az elmesélhetetlenben.
Szóltunk már a Cassavetes-dramaturgia néhány fogásáról, említsük most jeleneteinek kétértelmű, duplafenekű jellegét. Állandóan valami enyhén komikus, groteszk hangulat lengi be őket. A jelenet általában nem úgy fejeződik be, ahogy várjuk. Valami vagy valaki nevetséges, de nem biztos, micsoda vagy kicsoda az. Állandóan a tragikus és komikus mezsgyéjén járunk. Afféle kötéltánc ez. Játék a néző megrögzült szokásaival: szeretjük, ha kézenfogva vezet a rendező. Igen, szeretjük, de titkon unalmasnak érezzük azért. Igényes nézőnek Cassavetes sohasem unalmas, sohasem vezet ugyanis kézenfogva: inkább fogócskázik-bújócskázik velünk: nagyfiúnak néz bennünket. Hőseinek arcán állandóan várakozó meg feszült félmosolyok vibrálnak, olykor rángatóznak. A néző is mosolyog, már épp jót hahotázna rajtuk, s akkor váratlanul... Váratlanul valami apróság, gesztus, szó, valami szóra-sem-érdemes” történik, s ettől jótékonyan, szabálytalanul megbillen a jelenet, érzéseink összekuszálódnak, mint a szereplőké. Cassavetes hőseivel úgy azonosulunk, hogy folyamatosan elidegenedünk tőlük, úgy szeretjük őket, hogy viszolygunk tőlük.
Egyik legnagyszerűbb filmjében, a Minnie és Moskowitzban Gena Rowlands besavanyodott muzeológusnőt játszott, akit szerelmével üldöz egy fura, torzonborz bajuszú öregedő hippi, alkalmi parkoló-őr. De hiába veri véresre a nő középosztálybeli udvarlóit, vagy hiába verik őt véresre, botrányokozó Moskowitz mégsem tudja a dühöngve is kisfiús és önkéntelen elnyerni imádottja kezét. (Az éltes hippit Seymour Cassel játszotta, aki a mostani filmben Sarah elvált férje.) Sírnak, nevetnek, pofozkodnak, a nő végül hosszasan, észérvekkel magyarázza kapcsolatuk kiúttalanságát. S a torzbajszú ekkor ollót ragad: gyors mozdulatokkal tövig nyírja le hatalmasan kunkori bajszát. Feledhetetlen. Fokozhatatlan. Cassavetes nem is fokozza: a film az esküvő tablószerű-ironikus képével zárul.
A Szeretet-áradat egyik epizódjában Cassavetes (Robert) elegáns szmokingban, ajándékcsomaggal, pezsgővel csönget be egy különösen szép mulatt bárénekesnő lakásába. A lány anyja fogadja, s míg a lányra vár, Robert kedvesen udvarol a fiatalos mamának. A mama furán csiricsáré ünnepi ruhát ölt, vihorászva táncolnak. Nagysokára hazaérkezik Robert szerelme. Elegáns, jókötésű néger férfival érkezik haza. Robert nemkevésbé elegánsan búcsúzkodik... A jelenet azért példaértékű, mert bravúrosan többértelmű és gazdag. Groteszk idétlenséget vetített elénk a film vagy szívszorító kudarcot? Könnyed fölénnyel viselkedett vajon hősünk, vagy szmokingos hatökörként? Vagy inkább a mama fontos itt, aki egy ajándék-estén darabidőre vonzó nővé varázslódott? Nevessünk, sírjunk? Halk líra? Vicsorgó szatíra?
Ezek a dupla-tükrös megoldások teszik izgalmassá Cassavates filmjeit. Minden jelenet röpke gegekből, ötletekből épül, melyeket hónapokig, olykor évekig érlel. Természetesen a rögtönzés-látszatot keltő színészi játék is roppant munka eredménye.
Minden mozdulatot megterveznek, de mindennek rögtönzésként kell hatnia, ellesett pillanatként. Maár Gyula épp huszonöt éve kitűnően látta meg ennek a játéknak a lényegét: „A látszólag funkciótlan fintorok, apró kézlegyintések, indokolatlan és enyhe mosolyok, az arc furcsa rebbenései, a dialógussal már-már ellenkező – de mégsem egyszerűen kontrapunktos értelmű – gesztusok a belső drámának éppen csak a másodperc tört részéig felszínre került mutatói.”
Amennyire tudom, Gena Rowlands és Cassavetes először játszik testvérpárt. Közös jeleneteikben tehát részben mást kell csinálniuk, mint eddig: nem a gyűlölettel terhes szerelmet, hanem tehetetlenséggel átitatott, közönnyel, ásítással megküzdő szeretetet. Hihetetlenül, kápráztatóan hasonló a gesztusrendszerük, a mimikájuk. Talán Gena Rowlands a bravúrosabb, nagyobb eszköztárú színész, de hát láttuk már, mi mindent tud, a Hatás alatt álló nőben, a Premierben. Emlékszem, nemrég Molnár Gál Péter írt arról, hogyan vakarja meg az orrát. Joggal tehette: Rowlands akkor a legbravúrosabb, ha végtelen eszköztárát épp csak érezteti. Magam – elfogultan? – Liv Ullmann mellett a modern film legnagyobb színésznőjének vélem.
A szeretetet meg a szeretethiányt egyébként nem is lehet eljátszani. Csak az tudja eljátszani, aki úgy vakarja az orrát, hogy lassan a néző, borsodzó háttal vagy ijedt röhejjel, efféle nagy érzelmekre gondol. A Szeretet-áradat a magány filmje. Az utolsó jelenetekben Sarah, hogy senkinek nem kellő szeretetét valakikre rátukmálhassa, egész állatseregletet hoz Robert szépen berendezett lakásába. A pónilovak, bár nagyon illedelmesek, mégsem a szalonba valók, sőt, a kis kertben sem érzik jól magukat. Robert sem örül. Sarah idegrohamot kap. S ekkor Robert mégiscsak foglalkozni kezd Sarah állataival „szeretlek titeket”, kiáltja zuhogó esőben a póninak meg a kecskének. Nevetségesebb, fején valami műanyag sityakkal, mint a világ összes kecskéje és törpe-lova. Ebben a filmben rengetegszer mondják, hogy „szeretlek”. De félő, hogy csak mikor kutyának meg pónilovaknak mondják, akkor igaz.
A Szeretet-áradat a Cassavetes-féle színész- és rendezőiskola gyűjteményes antológiája. Cassavetes, nyegle szóval: „agyongyőzte magát”. Huszonöt év múltán ma már némileg konzerválója saját stílusának. Beérett, túlérett. Jöjjenek (bár jönnének – én nem látom őket) a továbbújítók. Akik, ha lesznek, azért létezhetnek csak, mert ő végigjátszotta a maga művészetét.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1257 átlag: 5.67 |
 |
|
