EllenfényA nőnemű revolverBikácsy Gergely
A forgatókönyvírás különös természetéről ír Forgách András a Filmvilág márciusi számában. „Esetleg egy női revolver. Vagy egy élőhalott. Bármi” – írja, szinte találomra, utánozva az ötletek után sóvárgó film-írót.
Először nőnemű pisztolyra gondoltam, repesve a szürreális ötletért, aztán valamiképp belémvillant, hogy a nyelv maga szürreális és logikátlan, vagy másképp logikus, mint a gondolkodás: persze, a kifejezés nemcsak „nőnemű pisztolyt” jelenthet, hanem „nőknek gyártott”, „nők által hordott” pisztolyt is. Ráadásul én láttam moziban ezt a női revolvert. S nem szép hölgy, hanem a kőarcú Buster Keaton viselte a Go Westben. Cowboynak áll ebben a fűmben, iszonyú, másra méretezett lobogó gatyában lépdel ó-lábasan a pusztán, lónak nézi a szamarat, bikának öltözik(!), elképesztő és elmesélhetetlen dolgokat csinál, hogy a film végén százezer robogó szarvasmarha élén rohammal foglalja el Los Angelest.
Soha nem készül el ez az utánozhatatlan remekmű, ha Keaton kezeügyébe nem akad a női revolver. Innen már könnyű remekművet csinálni: elég hozzá egy ormótlan, puttony-szerű pisztolytáska meg egy bővérű bandita-támadás a vonat ellen, melyben Buster utazik: hja, a vonat, ott persze otthonosan mozog, mint minden film-zseni, Lumière-től Renoir-ig és Hitchcock-ig, az már igazán nem kunszt. Csak elkezdeni kunszt és lehetetlen, csak az első ötletig eljutni, ahhoz nem elég a műveltség és a szakértelem, mégkevésbé a profizmus meg az ízlés. Ehhez szabályfelrúgó „amatőrség” kell, hályogkovács-bátorság. Mindent megtanulni, és utána mindent elfelejteni, valahogy így. A feladat második része ugyanolyan fontos, mint az első, viszont sokkal nehezebb. Erre a jótanuló Steinmann sohasem lesz képes, csak a minden tantárgyból fölényesen megbukó Kassák lesz képes. A magyar irodalom leghóbortosabb dilettánsa egy világtól és élettől elvonult nemesúr volt, bizonyos Madách, aki filozófiai drámát óhajtott írni. Ráadásul magyarul: olyan nyelven, amelynek az érzékletes, dübörgő, beszívható és kiokádható élet megelevenítésére ragyogó képességei vannak, filozófiai elvonatkoztatásokra szinte semmi sincs. A nemesúr afféle művelt dilettáns, Hegelt meg Goethét olvas, elborul a szabadságharc leveretésén, tollat ragad, felesége is megcsalja, még jobban elborul, mécsvilágnál ír. Arany tanár úr, akadémikus, fejcsóválva hajítja félre kéziratát az első sorok után. De Arany tanár úr nem igazi akadémikus: maradt még isteni szikra benne, arra is maradt, hogy furcsálkodva megint fellapozza, és gyanút fogjon. A dilettáns ismeretlen remekművet írt kastélyának magányában.
Bárki előveheti gimnáziumi évkönyveit: a csupa kövér betűvel szedett, „tiszta kitűnő” osztálytársakból példás családapák, kiváló minisztériumi osztályvezetők és tanfelügyelők lehetnek, de alkotók, teremtők, független és úttörő szellemek soha. Talán közhely ez, de nem annyira, hogy jobb pszichológiai intézetekben (így a Teréz-körútiban is) ne plakátoznának ki egy Freudot, Einsteint és Chaplint ábrázoló, iskolát gyalázó tablót: ők ugyanis a mindenkori rossz tanulók. Világteremtéshez gyalázatos dilettánsnak kell lenni, az első, Isten volt persze a leggyalázatosabb, egyetlen mentsége, hogy Lucifert is alkotott, vagyis egy született zsenit, a mennyország pimasz és elviselhetetlen eminensét. Ott az égben, lám van ilyen: csak a Földön buták a jótanulók. (Egyébként ördög tudja, hogy Isten teremtette-e Lucifert: vitatkozzanak róla a hittudósok.)
De mit nekem Chaplin, Freud meg Lucifer: ásíttatnak e nagy nevek. Közelebbről vegyünk újabb példát. Jeles filmje, az Angyali üdvözlet formás botrányt keltett akadémikus körökben. Volt olyan akadémikus, akiből cenzor-énje bújt ki, s a betiltást követelte (lásd RJT cikkét a Filmvilág márciusi számában). Az Angyali üdvözletben tízéves gyerekek játsszák el Az ember tragédiáját. S ha csak eljátszanak... nem tudom, milyen szóval lehetne kifejezni (inkább megközelíteni), mit is művelnek, vagy a rendező mit művel: ezért szabálytalan, ezért nagyszerű. Jelesnek is kezeügyébe akadhatott a női revolver. Talán egy nagy furkósbot képében. Ezzel a furkós-bottal vándorol végig a filmben egy fekete csuklyás alak, akit bizonyíthatóan nem Madách indított útnak, se nem Hegel vagy Goethe. Meghökkentett, amikor az éber, józan és gyanakvó Spiró azt írta elismerő hozzászólásában: „egy értelmezhetetlen figura”. Én bizony egyértelműen a Halálként „értelmeztem”, és a józan Spirót olvasva megszeppentem: vagy úgy? Ez sem egyértelmű?
Az Ikszek írója talán elbóbiskolt, de valamiképp igaza van: jelentős művek sohasem egyértelműek, sohasem szabályosak. Legfeljebb az utókor alakítja nyomukban és később a szabályokat. A „profi” használható ötleteket keres, a valódi alkotó felfigyel a használhatatlannak látszó tükör-cserepekre, badar gondolatfoszlányokra, a női revolverre. Dobozy Imre 56-os színműve persze valamivel gusztustalanabb, mint egy gyöngyháznyelű pisztoly, de a Monteverdi Birkózókör számára az volt az induló ötlet. Meg-megújuló zsurnálkritikai szólam, hogy végre igazi író kellene a magyar filmekhez: Jeles majdnem az egyetlen üdvözítő megoldásra lelt: a legrosszabb magyar íróra. Bevallom, felbátorodtam Forgách András gondolatain és éleslátásán: eddig csak félénken, például Truffaut-t ismertetve mertem célozni ilyesmire. Hogy ugyanis a Négyszáz csapás rendezője háromszor utasította el, hogy Proust-művéből rendezzen filmet, de az amerikai bűnügyi szerzők könyveiből mindig jó filmet tudott csinálni. Hogy Sartre jónéhány forgatókönyvírói kísérlete, bár a mester roppant ambícióval látott munkához, sohasem sikerült, viszont, ha Eric Rohmer írja saját filmjeihez a könyvet, abból még csak jó dolog született, és így tovább. A francia filmtörténet legszebb filmjét, az Atalante-ot harmadrangú regényíró írta, a francia filmtörténet vaskos, dübörgő kudarcainál nagy írók munkálkodtak. Faulkner, Fitzgerald és valószínűleg a kor minden jó amerikai prózaírója keményen dolgozott Hollywoodban, de a kor legnagyobb, legeredetibb filmjeihez, Orson Welles munkáihoz mégsem ők, hanem bizonyos Booth Tarkington és a rendező–Mankiewicz Herman nevű bátyja szolgáltatta az irodalmi alapanyagot.
Nehezen tűri a jó film a jó írót. Gothár Péter valódibb volt Esterházy nélkül, Esterházy meg Gothár nélkül az igazi, író és rendező szemléletmódja lehet rokon, de anyaguk, művészetük, egész munkájuk gyökeresen más. Egy író, ha ért a szavak furcsa világához, esetleg nőnemű revolverekre gondol, Buster Keaton meg felemel a porból egy nőknek való kis pisztolyt.
Szó és kép, irodalom és film nem sajt és vörösbor a néző asztalán. Külön kell őket fogyasztani, más vendégfogadóban.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1092 átlag: 5.34 |
 |
|
