KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/május
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág köszönetet mond
• N. N.: Alapítvány a Fészek Művészklubért
MAGYAR MŰHELY
• Ardai Zoltán: A máskéntfilmezők Műhely és idő
• Báron György: Mozimámor Belső mozi; 4, 6, 8
• Sipos Júlia: Túlélni a törpekort Beszélgetés a Stúdió vezetőivel

• György Péter: Szenvedély és erőszak Veszett a világ (Wild at Heart)
• Koltai Ágnes: Veszett a világ (Wild at Heart) David Lynch
• Kozma György: Csalárdabb a szív mindennél… Veszett a világ (Wild at Heart)
• Csejdy András: Mindhalálig duma Barry Gifford teremtményei
VÁROSVÍZIÓK
• Koltai Ágnes: A város filmje
• Dániel Ferenc: Nyakunkon maradt örökség Nagyvárosi képzelet
• Tillmann József A.: A változás vadona Városi lapok a Nomádok Könyvéből
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: Főtt agyak Skolimowski anno...
• N. N.: Jerzy Skolimowski filmjei
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Ferreri medvéje Berlinale
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Önmagunk túszaiként Isten hátrafelé megy
• Spiró György: Protkó Sztálin menyasszonya
• Molnár Gál Péter: Lázár vagyok a csókok lakomáján Cyrano de Bergerac
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A halál keresztútján
• Koltai Ágnes: A zöldfülű
• Hegyi Gyula: A kézilány meséje
• Békés Pál: Képeslapok a szakadékból
• Székely Gabriella: Bármerre jársz
• Tamás Amaryllis: Bizánci tűz
• Békés Pál: Ébredések
ELLENFÉNY
• Bikácsy Gergely: A nőnemű revolver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városvíziók

Városi lapok a Nomádok Könyvéből

A változás vadona

Tillmann József A.

A városban a való, a képzelet és a (mozgó)kép csaknem észrevétlenül egymásba ér.

 

A város képzeletbeli kapuját átlépve belesodródunk a fokozódó sebességek örvényébe. Egyre sűrűbben támadnak beépített és körüllakott terek, irdatlan kiterjedésű ipartelepek; szembeszöknek az első tömbök, emelkednek a szintek, egyre összébb szorulnak a helyek és csak elvétve bukkannak föl itt-ott szabadon hagyott szigetek, színüket vesztett szent helyek, a sebesség és a sűrűség tisztásai, ahol a város vadonában elpihenhet a szem; ahol az idő vándorai eltűnődhetnek, eredetükre és végzetükre eszmélhetnek.

A város vadona az a hely, ahol a különféle kiterjedések találkoznak, új utak, célok és remények keletkeznek, összpontosulnak, enyésznek el vagy lobbannak lángra.

Az ég minden tájáról kiinduló késztetések találkozásán összetorlódnak a terek, felfelé törnek, új formákat öltenek és egymásra rétegződnek.

A sűrűsödés kezdettől fogva a legszembetűnőbben a tornyokban ölt testet, tűzhányó torkából feltört kövületként ostromolja a magasságot. Az ég és a föld közé akar hidat verni, Baab-el, az ég kapuja kíván lenni. Miközben a magasra törekvés mámora mellé alacsonyabban szárnyaló szándékok is szegődnek, nyerészkedő és felülkerekedési ösztönök. A városban a sűrűsödés és a sebesség lép sajátos szövetségre; a tér széttagolása és összetorlasztása, a testek megmozdulása és hátráltatása történik.

A város nem esik egybe a felfokozott vidékkel. Bármilyen sebesen szeljük is át egy vidék természetes táját, a városba érve a változás más övezetébe lépünk, és léptéket váltunk. A városnak saját sebessége van, és ez többnyire a nagyságával arányos.

A nagyság nem merül ki a kiterjedésben. Helyén igazán „halmozottak az idő ormai” (Hölderlin). A halmozódás pedig elmúlás és élet műve; itt a múlt és a jelen különféle rétegei vannak változatos formákban egymás mellé vetve.

A város eredendően kiválasztott hely: a láthatón túlival, a szenttel létesített kapcsolatot, a különös, koncentrált cselekvés és emlékezet színtere, ahol egykor a történések egyneműsége megtört és elemelkedett a napi lefolyás menetétől. (Az érinthetetlenség és elcsendesedés e szigetei mára az idegenforgalmi nevezetesség szintjére emelkedtek. Körös-körül pedig az egyetemes későújkori eklektika televényei lepik be a majdhogynem tökéletesen tagolatlan teret.)

A város a nomád élet hiteles háttere, ahol az élet állandó vándorlás, szakadatlan közlekedés és átrendeződés. Ahol minden mozgásban van és bármi megeshet. És az esetleges történetnek tág tere nyílik; a képzelet kézzelfoghatóvá lehet.

A városban a taszítás és a vonzás időben egyre ingatagabbá váló egyensúlya van érvényben. Ezért is kelti egyidejűleg a hozzá való közeledés, valamint a tőletörténő távolodás vágyát. Időről-időre belemerülni és elveszni benne éppoly kívánatos, mint visszavonulni belőle. A visszavonulásra pedig a személyes helyek teremtenek lehetőséget. Ahová azért mégis mindig elér a város hívása; a dolgok zajlása, az eleven testek falakon is áthatoló kisugárzása és viszontvonzása.

E vadonban az együttlét és az egyedüllét legmozgalmasabb együttélése zajlik. Az összetorlódás és a szétszakadás veszélyei között folyton változó intenzitással folyik a kapcsolatok ápolása, megújítása, ellazítása és megszakítása. A város nomádjai a társas lét narkózisának andalító lápjaitól és a mondhatatlan magánytól szegélyezett keskeny ösvényeken járnak.

A történet folyvást történik, állandó a beszéd áradása, a testek kavargása, s ez zsongásával és zsibongásával igézetébe vonja a városlakókat. Ez a különös időtlenség, az állandó zajlás és ismétlődés az örökkévalóság és a személyes nélkülözhetőség képzetét egyszerre kelti. Nincs megszakadás, szünet, halál, elhallgatás, csak szűnni nem akaró zajlás és körforgás.

A nomád ember városra vágyik: ahol megfürödhet mások áradatában. Ahol több-kevésbe zavartalanul átérezheti összetartozását és különbözőségét is; ahol önmagára és a másikra lelhet.

Noha a városban összébb borulnak a terek, a lehetőség mezei a sokszorosukra tágulnak: arcok, testek és esélyek vonulnak végeláthatatlanul a vadonra vetett tekintetek előtt.

A város a váratlan vágások, a fokozat nélküli átmenetek, a metszésszerű megszakadások színtere. A kapuk, az ajtók, az áthatolások, a megnyílások és elzárulások, a belépések és hátrahagyások láncolatának, az utak szövevényének személyekkel és emlékekkel telített helye, a változás véget nem érő vadona.

A városi sebesség a látómezőkön átvonuló emberek, helyek, építmények és képek közti vágások gyorsaságával jellemezhető. Ezek együttesének érzékelése meghaladja megfigyelő-berendezéseink teljesítőképességét. Így aztán különös félálmok filmjévé folyik össze vándorlásunk. A nap mint nap kényszerűen gyakorolt közlekedés révén a városban a való, a képzelet és a (mozgó)kép csaknem észrevétlenül egymásba ér.

Akárcsak a hellenisztikus hanyatlás városaiban, a magunkfajta városlakó is nézővé vált. Újhellén újkorunk múltán megintcsak szemlélői vagyunk egy átláthatatlan, párhuzamos szálak számlálhatatlan sokaságán át bonyolódó történetnek. Álljunk csak meg, mintegy fél órára, bármely tetszőleges csomóponton és nézzünk szét! (Vagy szenteljük figyelmünket Peter Hutton városfilmjeinek; a rögzített négyzetes kivágat keretrendszerén átáramló különös életrejtélynek! )

A városban minden szemrevételezhető. (Anélkül, hogy feltétlenül az áldozatául kellene esni!) A vadon minden lakója voyeur. Saját útjait járva is a változás folyvást elé vetülő és minduntalan bemozduló élőképeit kénytelen nézni.

A szemlélődő élettől a tevékeny irányába távolodunk. És mégis: szétnézvén, a belátás során részesedünk a tágasabb teljességből.

Az építmények körben sorjázó zárványainak bármelyikén megállapodhat a pásztázó szem. Az élet e sűrű terének szigettengerében a lehetőség legszélesebb mezői tárulnak föl. A város a váratlan bekövetkezésének helye, ahol semmi sem teljesen valószínűtlen, és ezért bármi megeshet. E viruló vadonban végtelen az elágazások esélye, a találkozások és az elválások lehetősége.

A város a szűnni nem akaró változások vitathatatlanul elsődleges színpada. Mindennemű új eszköz, eszme, változó vonás vagy viselet megjelenésének és elterjedésének kitüntetett helye. A feltűnés és az érzékeltetés eszményi színtere. Ahol mindenki néző és nézett egyszerre, miközben megőrizheti szerepe névtelenségét.

A változások e vadonának burjánzása a szemhatár elhomályosulásával és az áttekinthetőség elvesztésével jár. A vadon nemcsak a város – ma már csak imaginárius – falait tolja egyre távolabb, hanem a közbenső tereket is egyre számosabb való és vetített fallal szabdalja szét. Az építmények egyre magasabbra emelkedő falai között különféle kézzelfogható és képzeletbeli falazatok emelkednek és törik meg a tágasságra született tekinteteket.

A városi nomád élet faltól falig terjed; mintegy e létesítmények fedezékében folyik. Terét a kiterjedés majd minden irányában védművek határolják, falazatok fogják közre.

A létesítményekből emelt falazatok fokozatosan behálózzák életünk terét. A falak a legkülönbözőbb övezetekben, a legváltozatosabb színekben pompáznak. Tarkaságuk a vándorélet fokozódó gyorsasága folytán egyre mélyebb szürkeséggé olvad össze.

A falazatok tarka kavalkádja, a létesítmények tolakvó tobzódása rabul ejti érzékeinket: hálóként csapódik ránk a vadon, és mi szétszóródunk rajta, általa és benne. Szabadságunk csapdái ejtenek foglyul; védműveink képeznek egyre át-hatolhatatlanabb szövevényt köröttünk. Elzárva a természetes terektől, az egek kékjétől, a kelő nap fényétől, az élet planetáris gettójának kialakulása fenyeget.

A városban amúgy elég változatosan lehet elveszni. Nemcsak alkalmanként, egy-egy eltévedés erejéig, hanem végérvényesen. Szét lehet szóródni és be lehet szűkülni.

Szétszóródni a színek és szándékok sokaságán, a vágyottak örvénylő vonzásában, az úttalanság személytelen útjait járva lehet. Beszűkülni bárhol lehet: az érzékek észrevétlen hárításaiba, a bevett járatok, a jólismert csapások használata során, a kiismert képek köreit róva, az esetleges megrendülések és váratlan találkozások ellen az utakat alagutakká változtatva.

A vadonban megedződött nomád ember a városban általában tompított érzékekkel közlekedik. Ha éri valami érdekes, nagyobb figyelmi fokozatba vált át, majd óvatosan közeledni kezd a kérdéses jelenséghez. Az érzékeit érő támadásokkal szemben így bármikor hárító hadműveletekbe kezdhet.

A város falai a képzelet valóra vált vetítővásznai. Az építészi képzeleté, és nézőié. Az építmények sokféleségében minden képzelet kifutópályára lelhet. És az előrehaladó eklekticitás is erre indít. Ahogy az átalakulás és megújulás is további vonatkozásokat létesít, új hátterekhez rendel, úgy az építmények romlása és pusztulása is távolabbra terjeszti ki a városban sűrűsödő idő érzetét. A múlt is kikéri részét, és a lepusztultságban méginkább jelen valónak érzik, mint a restauráltság muzealitásában – ahogy ezt Második Világunk pusztuló városai szépen szemléltetik.

A városban a látvány és a látás kényes egyensúlya kívánatos, amiként ezt már Arisztotelész is észrevételezte: „Egy város lakosságának legjobb határa az a legnagyobb szám, amely elégséges az élet célkitűzéseinek valóra váltásához, és egyetlen pillantással áttekinthető.”

Amikor a város túlnő az egyetlen pillantással áttekinthető kiterjedésen, lehetetlenné válik terének átfogó tekintetbe vétele. A városlakó tekintete töredékessé válik, a tájékozódás már nem terjed ki a tér egészére; a tájolás és viszonyítás alappontjaivá a részletek válnak: vadon létesül.

Az egyetlen pillantás helyébe a gépi tekintet lép, a filmszem, az objektív, mely tetszőleges nézőpontokba telepíthető és korlátlanul megsokszorozható, sőt alacsonyabb szinteken – a rovarok látásához hasonlóan – szintetizálható is. Az átfogó tekintet helyébe a széthullott szemhatár áll. Az égi szemet felváltja a gépi figyelem, mely az immár átfoghatatlan és beláthatatlan szomszédos terek és párhuzamosan zajló életek között közvetít.

A töredezett tekintet technikái, a különféle felvevő- és rögzítőrendszerek, a közvetítés e közbeékelt kellékei a város elvadulásával egyidejűleg alakultak ki. A közvetítettség kultúrája valóságos ékként nyomul a későújkori városlakók közé.

A kézzelfogható közvetlenség helyébe előbb a néma, majd hangos képek lépnek és kettéhasítják az érzékelés övezetét, megkettőzik az elvadultság világát: a látszatok köré légies emelkedettséget teremtenek, a tapasztalatok elsődleges, tapintható köreit pedig leértékelik.

A városban a nomád ember a legsűrűbb egyidejűséggel szembesül. A jelen ilyen sűrűségben más lángon lángol, lázas lobogásának árnyai más jövőt vetítenek előre. E fények fodrozódásában a világ-város előformái sejlenek fel. Azé a városé, melynek már nincsenek határai és vetélytársai, mert területe már kiterjed a lakható teljességre.

A város térben, népességben és sűrűségben is növekszik. Az utak, a közlekedés és a hírközlés vonalain keresztül is a változás vadona terjeszkedik. Hálóik egymás felé nyúlnak és immár körülfonják a Földet, elkerítik egét, és új égi testek felé fordítják a városlakók tekintetét.

A világ-város már számos helyen készen áll: Geopolisz épül és terjeszti ki hálózatát az összes földrészre, a bolygó egészére. Előretolt állásaiban már egyidejű az idő, beállt a planetáris szinkronitás, a természeten és távolságon is túlnyúló, véghetetlen városi vadon.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/05 32-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4116