Magyar MűhelyBelső mozi; 4, 6, 8MozimámorBáron György
Vége a kispiszkosok korának, a recsegő székeknek, a rossz vetítővásznaknak, a perecesnek, a főszereplővé előlépő szklerotikus jegyszedő mamuskáknak.
Nem tudni, van-e még ország, ahol a mozinak annyi ihletett költője támadt volna, mint Magyarországon. Kosztolányi, Jókai, Krúdy, Juhász Gyula, Szép Ernő, Heltai, Pilinszky, Mándy... Ady Endre már 1908-ban arról írt, a mozi egyetlen városra sem volt olyan nagy hatással, mint Budapestre, „Párizsban, Berlinben, Bécsben együttvéve sincs annyi mozi, mint az egyetlen új, szép, magyar Budapesten.” Ady ennek okát abban látja, hogy míg Párizs, Bécs és Berlin régi színházi városok, melyek lakossága „generációkkal gyökeresedett be... Budapest publikumát nem köti városi múlt, tradíció: ez a publikum őszinte publikum”.
E tisztes cívis tradíció napjainkra minden nagyvárosban elvékonyodott: nincs is másutt kevesebb mozi, kevesebb moziba járó, mint Budapesten. Európa, a világ utólért, sőt elhagyott bennünket, Most próbáljuk behozni, az elkésettségre jellemző szédült kapkodással: egyrefényesebbek a körúti bulvármozik, melyekben – négy évtized óta először –nagyjából egyidőben láthatók a friss blődlik a New York-i, párizsi premierrel. Mozik tehát vannak, de él-e továbbra is falaik között, a sötét vetítőtermekben az, amit egy másik költő, Juhász Gyula mozimámomak nevezett? Vagy e mámor kizárólag a múlt képeihez kötődik, mint Mándy írásaiban, s a moziképek iránti vágyakozásra menthetetlenül rákopírozódik a tűnt idő, a múlt iránti nosztalgia, miként a régi fotográfiák szemlélésekor. A jobb ízlésű értelmiségiek, kik magukat a kultúra önzőjének szeretik aposztrofálni, nyilvánvalóan az utóbbi véleményt vallják. Nehéz megbarátkozni a ténnyel, hogy a Rambo, a Rocky, az Ürkalózok ugyanolyan pihegő, lelkes érzelmek tárgya lehet, mint a Casablanca vagy a Krisztina királynő. Hiszen közben megszületett a filmművészet, s ekképp ez az új fajta férc (Tersánszky Józsi Jenő szemléletes kifejezését használva) korántsem olyan elementáris, nyers és őszinte, mint a korai mozigiccsek. Lehet, a filmek sekélyesebbek lettek – de a közönség: maradt. Most is izgul és sír és nevet – azon, amit elétálalnak. S ha Kosztolányi versében a „rossz vidéki valcer” olyan fájdalmas és mély lehet „mint egy Chopin-keringő”, e technicizált szuperblődlik is, készítőik szándékától függetlenül, adott helyen és időben, igazi, komoly érzelmeket kelthetnek, menekülést kínálnak, hozzásegítenek a túléléshez. Mondom: értéküktől függetlenül. A mozi varázsa győz a film gyarlóságai fölött. Az örök mozimámor. „Bölcs és józan erkölcsbírák – írja e mámorról Juhász Gyula –, okos és rideg erénycsőszök, nagyképű és kislelkű” fukarok, ne irigyeljétek ezt a lázat, ne ítéljétek el ezt a mámort, és ne sajnáljátok tőlük ezt a szenvedélyt! Az élet olyan rövid, olyan kiábrándító, olyan kegyetlen, olyan vigasztalan: a mozi olyan hosszú, több ezer méter film, és nyolc felvonás is néha egy estén, a film olyan regényes, olyan kalandos, olyan érdekes, olyan változatos...” Nos, Juhász Gyula, aki finom lélek volt, alighanem merő undorral nézné a Rockyt és a többi zagyvalékot, de ugyanakkor barátságosan és megértőén ülné végig Sántha László filmjét, a Belső mozi, melyben – többek között – az ilyesfajta zagyvalékok rajongói vallanak a filmekről és önmagukról. A paradoxon feloldhatatlan: akik Rocky vasöklét bámulják, aligha ülnek be erre az ötvenperces dokumentumfilmre, akik viszont viszolyognak Stallonétól – beleértve e sorok íróját is –, nagy megértéssel és ámulattal nézik a Rocky-hívek vallomásait. A fennsőbbséges irónia legcsekélyebbjele nélkül; mert amit látnak, igazi dráma, mélyebb és valódibb nemcsak Rockyénál, hanem a legtöbb komoly játékfilmjénél is. Feloldhatatlan paradoxon? A mozi történetének száz évén húzódik keresztül e paradoxon, mondhatjuk, e kettősség a mozi lényege. Bíró Yvette egy egész könyvet szentelt feloldásának, a „profán mágia” leírásának. Aki pedig ennél is többet akar e különös jelenségről megtudni, vágja sutba a bölcs könyveket, és nézze meg Sántha László celluloid dokumentumait. Talán csak Fellini filmjeiben látható annyi szeretetreméltó és szeretetre vágyó különös figura, mint a Belső mozi képein. A kisportolt testű fiatalember például, aki „Stallonéra hasonlít”, s mozdulatról mozdulatra eljátssza a Kobra lövöldözős kulcsjelenetét, „Nekem nem volt gyerekkorom, családom, nevelőintézetben nőttem fel – mondja. – És a művészvilágban megtaláltam a számításom. Mindig azt akartam, hogy játsszak, híres legyek. Sokan bolondnak néznek. Sajnos csak ripacs vagyok. De nekem ez is nagy boldogság.” Már nem Stallonét játszik: könnyekre fakad. Ezért a képsorért, azt hiszem, sokat megbocsáthatunk minden idők talán legkártékonyabb mozisztárjának, Sly Stallonénak. „Nekem minden film valami élményt hozott – mondja egy öregasszony. – S ezért van, hogy boldogan élek egyedül. Vannak emlékeim, van mire gondolnom.” Középkorú asszony, napi három-négy filmet néz meg, titokban, a férje tudta nélkül. „Én mindenen sírok. A férjem ezt nem fogja fel” – panaszkodik. Soha szebb titkos légyottokat, lopott szerelmi órákat!
Élet és film egymásra kopírozódik az álmok vetítővásznán. Egy fiatalember arról mesél, otthon kemény katonai drill volt az osztályrésze. Aztán megnézte a Hairt, s akárcsak Claude Hooper Bukowsky, ő is elhagyta a vidéki családi otthont, s elindult – Amerikába. „Semmi más nem segít, csak a mozi. Ott megkapom, amit el akartam érni, de nem tudtam”. Aztán egy asszony mesél, szörnyű történetet. Anyja uraságtól megesett szobalány volt. Öt hónapos korában csecsemőjével öngyilkosságot kísérelt meg: az anya meghalt, a gyerek – ma középkorú, megtört asszony – nyomorék maradt. Kedvenc filmje az Árvácska. Mások a Legényanya, megint mások Bruce Lee-, Louis de Funès- vagy Peter Sellers-filmek rajongói. Idős, göthös ember James Bond-film panoktikum-jelenetét játssza el, pisztollyal a kezében. Lelkes kislány Fellinit idéz, egy hölgy pedig Oshima Onibabáját. Szakállas, markáns férfi, mintha a Csehov-drá-mákból vagy Mihalkov filmjéből lépett volna elő: a Cseresnyéskertet mondja; háttérben a pénztárosnő visszafojtottan hüppög. Idős, testes asszonyság verset szaval: „életem tavasza elrepült fölöttem...” Ugyanő a film végén elénekli az Állami áruház fináléját, miközben a film szereplői, akik eddig a mozi hodályszerű előcsarnokában álltak, megindulnak fölfelé e lépcsőkön, majd eltűnnek a füstben és a fényben. „Egy boldog nyár Budapesten, száz boldog óra veled, igaz boldogság, ami vár itt ránk...”
Mozi és élet egymásba kapaszkodásáról szól a Belső mozival egy előadásban vetített másik film, Hartai László, Muhi Klára és Muhi András 4, 6, 8 című munkája is. Ez filmrészletekkel tarkított fikció, s ekképp készítői minden tiszteletreméltó igyekezete ellenére is, gyöngébb, mint az az elementáris valóság, amelyre Sántha László rálelt. E film hőse is mozibolond: ötvenes, barázdált arcú férfi, aki egy koszlott csehóból a budapesti filminformációs szolgálatot hívja telefonon, miután rá kellett jönnie, hogy a Széchenyi mozi, ahová igyekezett, bezárt. Bájos női hang sorolja a fővárosi mozik nevét, az ott játszott filmek címeit, s a rövid, kedvcsináló tartalmat. Olyanokat, hogy „a csókosszájú, hosszúlábú lány nem sejtheti előre, hogy találkozik egy özvegy csillagásszal” (Marslakó a motohám), továbbá „bevallják-e vagy tagadják, a szerelem lecsap rájuk” (Micsoda nő!). Lehetne ezen ironizálni, de olcsó fölényeskedés volna. A helyzet ennél komolyabb és fájdalmasabb. Érzik ezt a film készítői is, akiktől szerencsére távol áll a gúnyolódás. Filmjük becsületes szomorúságot sugároz: azt a mélabút, amit a bezárt, koszlott mozik láttán érzünk. Mert a filmek fennmaradnak, de a mozgóképszínházak megszűnnek: sorra-rendre zárják be őket, hogy helyettük – nyugati mintára – egyre csillogóbbak legyenek a nagy bulvármozik. Vége a „kis piszkosok” korának, a recsegő székeknek, a rossz vetítővásznaknak, a folyton elszakadó filmeknek, a perecesnek, a főszereplővé előlépő szklerotikus jegyszedő-mamuskáknak. Ezekben a mozikban nőttünk fel, miként a mai tizenévesek már áramvonalas, popkornos, kólás, neonfényes filmszínházakban bámulják az újabb férceket. Nincs a veszteségen sokat bánkódni: ami letűnt, rossz volt, korszerű, életképtelen – szidtuk is eleget. Csak épp: az életünk egy darabja volt, s vele a múlt, az ifjúság merült alá, a maga bumfordi, suta bájával, visszahozhatatlanul. Hartai és a Muhi testvérek filmje akkor a legerősebb, amikor ezeket a bezárt, széthulló moziépületeket mutatja: hajdani agórák romjait. Az egyikre hangos jenki fiatalok alkudnak épp, a másikban szelíd csövesek éjszakáznak, amíg a rendőr el nem zavarja őket. A harmadikban feltörekvő forgalmazó cég ambiciózus direktora kíván – mint a vászon előtt bejelenti – egy nagyon jó „amerikai” mozit csinálni. Egybefolynak a filmek, ahogy a telefonon a bájos női hang szenvtelen tárgyilagossággal sorolja a címeket és a rövid tartalmi ismertetőket. Hősünk képzeletében végigmozizza a várost, időnként belehallgat egy-egy filmbe vagy a nézőtér pusmorgásába, időnként maga is mozihőssé válik, s a filmek sora olyan szeszélyes, értelmezhetetlen és szürreális kavalkáddá válik, akár a tévéműsor, ha gyakran kapcsolgatjuk a csatornaváltót. Nem az egyes részlet érdekes itt, hanem maga a médium, amely – tudjuk – az üzenet. Férc és művészet ugyanolyan jól megfér egymás mellett, miként a képernyőn a háborús jelentés, a western, a gyerekmese, a vitaműsor, a várható időjárás és a Shakespeare-dráma. Elébb az Emlékmás Schwarzeneggere tölti be a széles vetítővásznat – szélesvásznú film, mondhatnók, ha viccelni volna kedvünk – majd a Kék bársony bársonyos dala hallatszik, s végül – meglepetésre – egy épp bezárás előtt álló mozi – Jókairól, a mesemondóról lett elnevezve – kopott vetítővásznán az utolsó mozielőadásban feldereng egy kopott képsor egy múltszázadi mozgóképből, Bódy Amerikai anzixából: Fiala őrnagy elindul a tágas mezőn, hátán a teodolittal, a kép egy pillanatra kimerevedik, szaggatott fehér vonalak jelzik a lehetséges utakat.
Aztán ismét hősünket látjuk a kihalt csehóban, magányosan, a dúskeblű pincérnő épp egy másik magányos vendégnek szolgálja föl a sört, mert a mozibolondok mind magányosak, azok a Belső mozi szereplői is, az Álom, a Káprázat menyasszonyai és vőlegényei, kik nem csalnak és nem csalatnak meg soha. Kosztolányi tudta ezt: „Ismeritek a régi romantikusok meséit a szerelmesekről, kik egy halott képbe szeretnek bele? Ez a szerelem tragikus. De aki egy filmbe szeret bele, az félig-meddig boldog lehet. Hiszen az majdnem él. Az operatőr mindent megment, ami az élőt megkülönbözteti a halottól. Lélek reszket a mozgóképeken. Szinte kottára van szedve a mozdulat, a test muzsikája. A csók pedig be van balzsamozva, el van zárva egy szelencébe a romlás elől... Amit a bölcselők és költők kétezer évig sem tudtak megoldani, egyszerűsíti ez a rugókra és csavarokra járó álom-élet. A hűség többé nem probléma. A nők megcsalhatnak. A film hű marad hozzánk.”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 976 átlag: 5.54 |
 |
|
