KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/május
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág köszönetet mond
• N. N.: Alapítvány a Fészek Művészklubért
MAGYAR MŰHELY
• Ardai Zoltán: A máskéntfilmezők Műhely és idő
• Báron György: Mozimámor Belső mozi; 4, 6, 8
• Sipos Júlia: Túlélni a törpekort Beszélgetés a Stúdió vezetőivel

• György Péter: Szenvedély és erőszak Veszett a világ (Wild at Heart)
• Koltai Ágnes: Veszett a világ (Wild at Heart) David Lynch
• Kozma György: Csalárdabb a szív mindennél… Veszett a világ (Wild at Heart)
• Csejdy András: Mindhalálig duma Barry Gifford teremtményei
VÁROSVÍZIÓK
• Koltai Ágnes: A város filmje
• Dániel Ferenc: Nyakunkon maradt örökség Nagyvárosi képzelet
• Tillmann József A.: A változás vadona Városi lapok a Nomádok Könyvéből
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: Főtt agyak Skolimowski anno...
• N. N.: Jerzy Skolimowski filmjei
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Ferreri medvéje Berlinale
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Önmagunk túszaiként Isten hátrafelé megy
• Spiró György: Protkó Sztálin menyasszonya
• Molnár Gál Péter: Lázár vagyok a csókok lakomáján Cyrano de Bergerac
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A halál keresztútján
• Koltai Ágnes: A zöldfülű
• Hegyi Gyula: A kézilány meséje
• Békés Pál: Képeslapok a szakadékból
• Székely Gabriella: Bármerre jársz
• Tamás Amaryllis: Bizánci tűz
• Békés Pál: Ébredések
ELLENFÉNY
• Bikácsy Gergely: A nőnemű revolver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Isten hátrafelé megy

Önmagunk túszaiként

Reményi József Tamás

 

Gyanítom, a Szörnyek évadja és a Jézus Krisztus horoszkópja egykori nézői közül kevesen vállalkoznának arra, hogy az elkészült záródarabbal együtt Jancsó Miklós immár teljes trilógiáját együtt lássák; pedig a három filmnek, mint folyamatos vállalkozásnak különös jelentősége van a kortárs magyar filmművészetben. Az Álombrigád, az Angyali üdvözlet Jeles Andrásán (és az életmű alap tendenciáit tekintve Bódy Gáboron kívül) Jancsó az egyetlen, aki ideologikusán búcsúzik a letűnő rendszertől, úgy is, mint művészi sorsával összenőtt képződménytől. A búcsúzás egy-egy stációja a három mű: a Szörnyek évadja haláltánc, a teljes csőd beismerésének riadt és hisztérikus pillanata, a Jézus Krisztus horoszkópja már a pusztulás követhetetlen labirintusába vezet, s most az Isten hátrafelé megy – vigasz nélkül, vigasz helyett – a túlélők kataton mozgását mutatja, ahogyan meggyőződésük képviseletének, egyáltalán az értelmes létezésnek csupán a paródiájára képesek. Természetesen e vezérmotívumok mindhárom alkotásban föllelhetők – a hangsúlyok tolódnak el. Jancsó trilógiája egységes stílusú katasztrófa-balett, amely a látvány, a zenei anyag, a figurák azonosságára épül (jobban, mint valaha), és mindenekelőtt, arra a kettősségre, amely Jancsó Miklós és Hernádi Gyula alkotói habitusára évek múltán mindinkább jellemző: a termékeny tanácstalanságéi, a könyörtelen felelősség-elhárítás kettősségére.

Az Isten hátrafelé megy játékszervező ötlete zseniálisan egyszerű: Moszkvában Gorbacsov megbukik. Hogyan hatnak az elképzelt katonai puccs baljós előjelei, majd konzekvenciái az amúgyis militáns légkörű és összeesküvésszerű formákhoz szokott magyar közéletre? Úgy, hogy bebizonyítják, mennyire súlytalanok, komolytalanok az országformáló „erők”, mennyire karikaturisztikusak a politikai porond lényegében örök figurái. S ugyanakkor végérvényessé teszik: ebben a közegben habár muszáj, ösztönös szükséglet alkotni, művészként megszólalni – mégsem lehet. S persze megfordítva: nem lehet, de abba-hagyhatatlan. A politikai ütközetre készülő csoportok közé mintegy túszként beszorulva ott látjuk Jancsó és Hernádi alteregóit, kínjukban és elkurvultukban egyszerre bohóckodó alakmásait, akik filmet szeretnének csinálni. A film a filmben nem készül, már nem is készülhet el soha, egyedüli elégtétel, hogy e kudarc megörökítése Jancsónak most is, mindig is kisujjból kirázható trouvaille. Az epilógusban provokatív önelégültséggel, Hernádi szellemes kommentárja kíséretében elénk áll az egész stáb: a művészet puszta létének, önmagából fakadó morális felsőbbrendűségének fedezetével.

Itt a végső válás a történelmi fejlődés eszméjétől, a pozitív tartalmú szabadság-fogalomtól, a baloldaltól. Pontosabban megválás attól az erőfeszítéstől, hogy ezeket az ideologémákat letisztítva, rendberakva birtokba lehessen venni. A trilógia harmadik darabjában e csalódás méreteihez képest kisszerű és érdektelen fordulat, hogy összeomlott az a politikai szerkezet, amely eddig keretül adatott az erőfeszítésekhez. Következésképp – így nézve – kisszerűek és érdektelenek az emberek is, akik nem az ideológiák pusztulását élik meg, hanem csupán a politika kudarcait. Akik forgandó szerencséjüket, anakronisztikusabb esetben életüket és vérüket, a politika mozgásaira teszik föl. Egy mindenestül átpolitizált korszak „túlélői” persze valamennyien többé-kevésbé fertőzöttek a mozgalmi-ellenzéki-pártközösségi gondolkodással (Jancsó egy képsorban igen diszkrét módon bele is komponálja magát a reformbaloldal megvert seregébe), és nem lehet – a film készítésének idején még kevésbé lehetett – ellegyinteni a Nagy Szomszéd politikai történései okozta elementáris szorongást sem, ám az alkotók nem hajlandók megértéssel viseltetni figuráik iránt. A Jancsó-filmek korábban is személytelen, jelzésszerű alakjai már pusztán marionettbábuk. A modell meglehetősen szűkös, amikor a konzervatív moszkoviták, a reformkommunisták és a nemzeti radikálisok háromszögére összpontosít, de hát a magyar történelem félévszázada ebben a háromszögben zajlott... És Jancsóék következetesek: e történelmet most is, konokul a hatalom kérdéseként szemlélik.

Jancsó és Hernádi filmjeiben, tudjuk, a nemzetek, csoportok, osztályok, személyek sorsát egyedül meghatározó tényező az, hogy a hatalom birtokosai avagy kiszolgáltatottjai-e. Többnyire átélik, váltólázszerűen, mindkét helyzetet, automatikusan eszerint váltva cselekvéseiket s ítéleteiket. Valóban, a közép-európai változások elképesztő abszurditással tördelték szét a „pistipistik” életét, és – épp az elmúlt két esztendő hazai politikai fejleményei – egyrészt bőséggel hozták magukkal a szerepcseréket, másrészt az ügyek „fölül és kívül,” a tömegek asszisztenciájával intéződtek. Ezért filmjükben Jancsóék kétszeresen is érzékeltetik játékterük elszigeteltségét: az összeesküvés zárt színhelyén fölállított monitorok a szereplők saját szónoklatait büfögik vissza, saját nárcisztikus mozgásaikat tükrözik, köz vetíteni kívülről csak a moszkvai képeket közvetítik, mint egykor a földönkívüli istenek tanácsának döntéseit a mítoszok.

„Hatalom és egyén konfliktusának alakulása a hetvenes években már nem reprezentálta az egész társadalom legfőbb gondját (...), csak azokét, akiket még mindig foglalkoztatott a hatalommal való együttműködés lehetősége. A hetvenes évek filmekben is kifejeződő értelmiségi szerepválságának ez volt az egyik legfontosabb oka” – írta Kovács András Bálint (Filmvilág, 1988/4.) az ötvenes évekről szóló filmek dömpingjének indítékairól, rámutatva, amint a rendezők jelentős csoportja „hagyományos értelmiségi álláspontját nem akarván feladni, inkább a kiszolgáltatott, szenvedő áldozat szerepét ölti föl”. Jancsóék nem éltek e konjunktúra kínálta eséllyel, áltörténelmi modelljeiket nem voltak hajlandók a Rákosi- és Kádárkorszaknak szánt olcsó vádiratokká alakítani. Éppen úgy, ahogy korábban a kortársak közt a legtotálisabban képviseltek egy szerepet, a szerep válságát is totálisan élték, élik meg. Búcsújuk ezért nem rendszerkritikai, hanem ideologikus: az utópisztikus hitek tragédiájából a kiüresedett hit paródiája lett. Egy régi Hernádi-szöveg isten-fogalmának ön-irónikusan érzelmes kétségbeeséséből pedig („a semmit felgyújtottam, megkerültem, ahogy isten kerülgeti az eltépett papot”) az új film címének csúfondáros hahotája. Ahol már „az iróniát is iróniával kell elszavalni” – hallható az epilógusban. Ahol az alkotópáros filmbeli alteregói lézengő ritterek, bármely rezsimben használható (és bármely rezsimben használhatatlan) kisiparosok.

Csakhogy: ezek a „kisiparosok” egy hangsúlyosan, részletezőn kidolgozott jelenetben a készülő pocsék és méltatlan vérzivatarból jóelőre kimentik a Szépséget, a modelljükül szolgáló meztelen lány képében az eszmék tankjai által birtokolhatatlan Művészetet. S az epilógusban megjelenő valódi Jancsó Miklós is, Hernádi Gyula is golyótól találtán hull elénk a vásznon: a halállal lehet bohóckodni, de bohócként is bele kell dögleni... Hernádi pontosan tudja, hogy művészi következetességük, amely a múltat nem leplezi, nem átformálja (visszamenőleg), nem megtagadja, hanem vállalja kiüresedett maradványainak fölmutatását, a cinizmus bélyegét kaphatja. S föl is sorolja, ki mindenki fogja filmjüket kártékonynak tartani.

Nem, az Isten hátrafelé megy nem kártékony, de szerzői szólni már csak az alkotás gyönyörűségéről, a mű elkészülésének érzéki-érzelmi öröméről szólnak, a karikatúrák fölött kikacsintva. Ahogyan a filmbeli filmesek a lányt kimenekítik, ahogy a militáris környezethez (egyáltalán: minden helyzethez) alkalmazkodva a revolvert is játékosan mikrofonként, kameraként használják, s ahogyan a forgatócsoport baráti közössége önmagát ünnepli – ez mind lényegesebb közlendő bármi másnál. Azt sugallja, hogy a művésznek csak saját magával, a saját kreatúráival van elszámolnivalója. S ha a néző hajlandó játszótársul szegődni, azt is sugallja, hogy a dolog magunk közt marad, magunkat röhögjük ki és magunkat mentjük föl.

A film elején a filmbeli filmesek kocsiba ülnek, indulnának a forgatás, az újabb munka (életük) színterére. De csak indulnának – a kocsi lerobbant. Természetesen piros, és természetesen Lada Szamara. Hőseink meg ülnek benne, csak ülnek és dumálnak, dumálnak, miközben a kínlódó masina sűrű füstbe burkolja őket.

Egy korszaktól való búcsú tovább nem redukálható képeit látjuk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/05 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4120