KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/május
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág köszönetet mond
• N. N.: Alapítvány a Fészek Művészklubért
MAGYAR MŰHELY
• Ardai Zoltán: A máskéntfilmezők Műhely és idő
• Báron György: Mozimámor Belső mozi; 4, 6, 8
• Sipos Júlia: Túlélni a törpekort Beszélgetés a Stúdió vezetőivel

• György Péter: Szenvedély és erőszak Veszett a világ (Wild at Heart)
• Koltai Ágnes: Veszett a világ (Wild at Heart) David Lynch
• Kozma György: Csalárdabb a szív mindennél… Veszett a világ (Wild at Heart)
• Csejdy András: Mindhalálig duma Barry Gifford teremtményei
VÁROSVÍZIÓK
• Koltai Ágnes: A város filmje
• Dániel Ferenc: Nyakunkon maradt örökség Nagyvárosi képzelet
• Tillmann József A.: A változás vadona Városi lapok a Nomádok Könyvéből
LENGYEL FILM
• Koltai Ágnes: Főtt agyak Skolimowski anno...
• N. N.: Jerzy Skolimowski filmjei
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Ferreri medvéje Berlinale
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Önmagunk túszaiként Isten hátrafelé megy
• Spiró György: Protkó Sztálin menyasszonya
• Molnár Gál Péter: Lázár vagyok a csókok lakomáján Cyrano de Bergerac
LÁTTUK MÉG
• Fáber András: A halál keresztútján
• Koltai Ágnes: A zöldfülű
• Hegyi Gyula: A kézilány meséje
• Békés Pál: Képeslapok a szakadékból
• Székely Gabriella: Bármerre jársz
• Tamás Amaryllis: Bizánci tűz
• Békés Pál: Ébredések
ELLENFÉNY
• Bikácsy Gergely: A nőnemű revolver

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városvíziók

Nagyvárosi képzelet

Nyakunkon maradt örökség

Dániel Ferenc

 

Csábító esély, hogy körülményekre, a film történetére és válságainak tüneteire ügyet se vetve, mintha a futuristák leszármazottja lennék, világgá kürtöljek „egy időszerű kiáltványt”: – evőé! örömünnep! íme, a film és a város nászra keltek! paián! megadatott az embernek, hogy felvevőgéppel a kezében elvegyüljön az urbs forgatagában! finomuló felvételi technikánk, amely maga is urbánus szülemény, egyre árnyalatosabban képezi le, teremti újjá a várost, korszerűsödő városainkat: suburbtől megalopoliszig! a kamerás ember az egyidejűség örömét élvezi minden járművel, a helyváltoztatás minden eszközével! otthonosan mozog minden hatókörben – a felhőkarcolók magasától a járókelőszintekig, s lent a mélyben: a talajszint alatti boldog labirintusokban! a gépi látásmód mint szuper-érzékszerve a civilizációnak, nemcsak behatol a működő dolgokba, hogy feltárja vezérlőelvüket, de – túl, túl, messze túl MacLuhan álmain –, mint korszerű mérőműszerszám, alakít is a dolgok működésén! nincs lehetetlen! amit a film-optika csalás révén látni akar, az előbb-utóbb materializálódik! gondoljatok a hologram-képzőművészetre és tudományra! gondoljatok a számítógépes videó-animáció tudományos, művészeti, ipari melléktermékeire! csekélység, semmiség, hogy a világ kozmikus faluvá válik! a feltartóztathatatlan képáradatban elévülnek vagy megújulnak a hajdani, népművészeti ihletésű jelképek! ahogy egykoron kardból ekét kovácsoltunk, ma a mesebeli lézer-kard fogja megszelídíteni a titkos laboratóriumokban szerkesztett sugárnyaláb-űrágyúkat! és ha a nagyvárosi ipart, fényűzést kárhoztatjuk a globális károsodásért, úgy a gyógyulásnak elengedhetetlen föltétele lesz a modern kinematográfiai távolbalátás, amely a kórt meghatározza, s amely nélkül még egy ózonpajzs-lyukat se lehetne befoltozni! evőé...

 

*

 

A gunyoros hangvételért elnézést kellene kérnem, dehát egyáltalában nem repes az ember, ha a jövőért hevülő korai mozgalmak ábrándjaiból korunk látványvilágába csöppen. S nem könnyű józannak megmaradni. Mert a századvég, úgymond vizualitása mintha elemésztené a filmet. Mintha a választék túlkínálata lehetetlenné tenné, hogy tiszta tekintettel és áhítattal nyomonkövessünk egy-egy eredeti képeseményt. Mintha a képtömegtermelés, fogyasztás, nézés mindent kifosztott volna már. Amit sikerült megőriznünk, az idegenforgalmi látványként maradt fenn. Luxor, Tanocstitlán, a Canale Grande, a Montmartre „tálalva van” és „hívásra házhoz jön”, és „bármi hangulat megrendelhető”. És ugyanerre a sorsra jutottak a modern építészek materializált álmai. A Bauhaus, Brasilia, Mexico City „otthontalanok”. Chicago tűhegyei „emblémák”. A megalopoliszokat folyondárként körül-ölelő autópályaművek: „a fuldoklásnak szimbólumai”. Ugyanígy: a filmszem, amelyik ezeken legelészett, már nem lehet gyanútlan vagy költői többé. Minden száguldásban rejtve ott lappang a veszteglés réme. Az alapkőletételben a majdani robbantás réme.

Bármelyikünk játszhat hívószavakkal. Elhagyott szárazdokk? – banda hajszol hekust. Építkezés? – szakszervezeti maffióvezér bebetonozva. Benzinkút? – mindjárt lángcsóva lobban. Kerti ünnepély? – valakit elítélnek. Pálmaház? – vérmaszatos kézfej. Mozgólépcső? – merev tarkók közül egy arc. Vízmedence? – leszbikus hölgyikék. Sötétlő limousine? – a bűn melegágya. Roncstemető? – temető. Nyomdai gépsor? – rágalom, baljós hír. Lengőajtó? – csapda. Hívószavak a pszichoanalitikus díványán? – pokol...

 

*

 

Mégis ágálok ellene, ha írásban paradigmaként, megfellebezhetetlenül állítják, hogy egész kultúránk maradandóság-hiánytól szenved. Mintha az írástudók figyelmen kívül hagynák, hogy ennek a romlékony kultúrának a segédeszközeit használják maguk is, az (önismétlés és a sokszorosítás áldozatául esve. Mintha megfeledkeznének a Wittgenstein-példázta vonakodásról minden formulázott s közkézreadott ítélettel szemben.

(A közelmúltban halomnyi ítélettel találkoztam. Bourdieu már megint a kultúrában rejlő hatalom kérdését feszegette. Susann Sonntag világpolgárként tekintett alá. Kiss Dénes a kozmopolitizmus ellen szólt. Habermas érveléstechnikáját meg sem értettem. Donáth Lászlóét igen: a kárhozatról szólt. Balassa Péter megjelölt egy évszámot, és ahhoz képest ítélte reménytelen tévelygőnek Buñuelt. Hiába szabadelvű utópista Heller Ágnes, mosolytalanul írt a műkincsekbe fektetett milliókról. Kulcsár Szabó Ernő a hazai hermeneutika nyomorúságos állapotát taglalta, de az ábrándnak, a műélvezet iránti sóvárgásnak a szikráját sem véltem fölfedezni szövegében. Ahogy olvastam, hallgattam őket, azon tűnődtem, kinek szól, vagy kinek nem szól ez a sokféle indíttatású, médiumokon át sugárzott üzenet? Mert az ítéletformulák halmaza nemigen alkalmas arra, hogy egy „everyman”-t, egy „akárki”-t megszólítson. S akkor mindez nem egyéb, mint a világvárosi civilizáció háttérzaja.)

 

*

 

A berlini fal esete. Kötetekre rúgnak azok az írások, amelyek a falat (lebontásáig) társadalmi, politikai, etnográfiai, építészeti, urbanisztikai, s ki tudja még, hányféle vonatkozásában, összefüggésében taglalták. Kinematográfiailag a fal már közhely volt, üres jelkép, öröklétbe dermedt aura. Szinte „lerágott csontja” az emberi megosztottságnak. Talán ez indokolta, hogy kifinomult tekintetükkel Peter Handke, Bruno Ganz, Wim Wenders alig érintették. Angyali röptükkel igyekeztek másfelé landolni. Azután a meghirdetett(?) napon névtelen tízezrek megmásztak, megfúrták, kibontották, semlegesítették a gyűlölt építményt. S a beton tartósságától függ ezután, hogy a fal töredékei meddig enyészhetnek: emlékeztetőül, hirdetve az újraegyesítés dicsőségében a betonvasnál erősebb történelmi logikát. Megszavazhatunk erre úgy két-háromszáz évet.

Föltéve, hogy városlakók élnek majd ott, s emlékeztetnek valamiben miránk (lesznek archívumaik mozgókép relikviákkal is), akkor sem tudható, hogyan viszonozzák a mi híradófelvételeinket, hogyan értelmezik a látottakat. Nekünk ugyebár szemünk se rezdült. Operatőrök, fotósok százai várakoztak készenlétben, csőre töltött eszközökkel várva az adott jelre. A mi korunk parancsa, hogy közvetítő nem maradhat le eseményről. Korunk íratlan törvénye, hogy az esemény épp a közvetítés révén válik történelemmé. Nincsenek hágai mintájú bíróságaink, amelyek törvényt ülnek az úgymond informatikai vétségek felett.

Márpedig a vétségek nyilvánvalóak. Egy mintaszerű eljárásban kitűnne a nagyhatalmi cinkosság ténye. Ahogyan a fal nem épülhetett kétoldalú akarat vagy egyezkedés nélkül, ahogyan őrizték sajátos elkerítői rendeltetését két világ határán; közösen elfogadott parancsra lőttek, toloncoltak ott; ugyanúgy vált most mindkét érdekkör számára fölöslegessé: hatalmi ügyvivők adtak jelet a várható eseményre, cinkosságban a nagyhatalmú közvetítőkkel, hogy eleven, örömtől, fájdalomtól, emberi mozzanatoktól lüktető műsort sugározzanak – a megmajmolt közvéleménynek. Persze falat bontani élő adásban jobb, nagyobb tetszési indexszel jár.

Ha majdani városlakók csekélyke figyelmükre érdemesítenek bennünket: a felvételi technikánkat is kezdetlegesnek fogják tartani; mi pedig, a nézettségi mutatóinkkal együtt úgy jelenünk meg előttük, mint az infantilizmus mintapéldányai. Ha szelíd természetűek lesznek: híradóink, a CNN-közvetítette Öbölháborús show-k, mint az öldöklés nyílt-színi mutatványai tanúskodnak ellenünk.

Pontosan emlékszem: 1963-ban, filmtörténeti vetítésen láttam először Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel című filmjét. A mester forradalmi lendülete, mindentudása, iróniája lenyűgözött. Végtére is, valóban mindent tudott a filmről; s jókedvében, ahogy ez jó bűvészhez méltó, előtárta fortélyai, trükkjei, mutatványai titkait is. Ezek köztudott dolgok, nem érdemes rájuk időt vesztegetni. Amiről nem most, hanem negyedszázada kellett volna írnom: az az önkéntelenül leképezett, megörökített „világ”. Utcák, városi forgatag, üzletek, járművek, építmények, sportpályák, gyárak, gépek, szépítkező szalonok, korabeli filmvágószobák – dolgaik után jövő-menő „szovjet emberek”. Utóbbiak a film tanúsága szerint lendületes létezésükkel egy újtípusú társadalom mezsgyéjén nyüzsögtek. A mezsgyén inneni világ – s ez vágott tarkón – egy megelőző civilizáció jelenlétéről tanúskodott: mintha minden építménye, terméke, ereklyéje a cári idők gyatra polgárosodásából származott volna; – forradalom ide, forradalom oda, ezek a dolgok mintha megmenekedtek volna, mert az állaguk szívósabb volt az úgynevezett történelemnél. Borisz Paszternák látomásában a bolsevik forradalom rombolt és romokon tenyészett. Dziga Vertov kamerája inkább arról regélt, hogy az enyészet ellenálló. A rozzant házak sokáig képesek állni. A macskaköveket úgyszólván nem lehet elkoptatni. A villamosváltók acélja „ércnél maradandóbb”. Hiába maliik, repedezik a kerékpárpálya betonteknője; hiába üresek a lelátók: a száguldás, a versenyérzet nem annyira múlékony. A fényűző burzsoázia törölhető a városképből, de a fényűzés emlékképe nem: leszázalékolva átmentődik zugokban, tárgyakban, a nők szépítkezési szokásaiban, és így tovább. Nem szívesen döntenék abban, hogy mi drámaibb: történetesen egy város pompeji-típusú gyors pusztulása vagy a különös tenyészet, hosszú, kitartó, rendellenes működés egy megelőző világ örökségén. Dziga Vertov hiába volt okos ember, nem értette: miért nem tetszik feljebbvalóinak az ő forradalmi, dinamikus művészete, miért akarják befogni az ő jövőbelátó filmszemét. Nos, egykori cenzorai érzékenyebbek voltak a rendellenes működés dokumentációja láttán. Mint retusőrök, az egészet kivakarták volna. Később ki is vakarták.

 

*

 

Olvastam vagy hallgattam (?) az új budapesti magisztrátus valamelyik tagjának vélekedését a nyájas város-arculatról. Van ilyen? Nyilván van, bár úgy gondolom, a nagyváros túlzó méretei miatt aligha válhat egy-arculatúvá, részleteiben lehet otthonos, meghitt; egészében – hogy enyhe kifejezést használjak – mindenkor paradox marad. A film sem tud szabadulni ettől az alapvető élménytől; mintha Baudelaire viszolygását és ragaszkodását ismételgetné; Rimbaud látnoki ítéletét: „Újsütetű és korántsem elégedetlen polgára vagyok egy világvárosnak, melyet modernnek vélnek, mert a házak belső kiképzésében és külső alakjában minden eddig ismert felest mellőztek...az emberek milliói, akiknek nincs szükségük arra, hogy ismerjék egymást, oly egyformán töltik el neveltetésük, mesterségük és öregségük idejét, hogy életútjuk sokszorta rövidebb lehet, mint amit egy bomlott statisztika a kontinens népei közt kimutat...” Megismételt látnoki ítéletét: „... aki korunktól idegen, képtelen itt eligazodni... arra a gondolatra, hogy színházakat kellene keresni ebben a körcsarnokban, azt felelem magamban, hogy elég komor drámák lappanghatnak ezekben a boltokban. Azt hiszem, rendőrség is van; de a törvény olyan furcsa lehet, hogy nem is próbálok magamnak fogalmat alkotni az itteni kalandorokról...”

Az eligazodás képtelensége, a fogalomalkotás tilalma, a drámák titkossága, a polgár gyanús elégedettsége – nem ilyesvalamiről szól (az általam ismert) modern filmtörténet? S hozzávenném még a filmszínházakat is, amelyeknek közösségi akolmelegéhez szinte minden filmművész kétlelkűen viszonyult?

 

*

 

Távoli, bár nem egészen idegen visszaemlékezés Rimbaud kiválására a civilizációból, hogy annyi film keresi helyét a nap alatt a természetben, az ősvadonban, a még érintetlennek tetsző vidékeken. Ez persze képtelenség. A legtávolibb naplemente sem ártatlan, ha felvevőgép követi útját. Az aszkéta állatbúvár, aki éveket áldoz életéből, hogy teljes magányban, Robinsonként, leképezze, rögzítse egy ismeretlen faj létezésmódját – ugyanannak a teljesítményelvnek hódolója vagy áldozata, mint amit eredetileg meg akart tagadni. Nincs megváltás a mozgóképtől. A boltív, a kerék, az ágy tartósabbnak bizonyult azoknál a társadalmaknál, amelyek feltalálták őket; a kamera valamilyen kései leszármazottja is túl fog élni bennünket valamiféle emberi együttesben, amelynek nevét nem ismerjük.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/05 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4115