Lengyel filmSkolimowski anno...Főtt agyakKoltai Ágnes
A hatvanas évek elején, az idő tájt, amikor Andrzej Wajda már hadat üzent a nagy lengyel romantikának, két ifjú ember könyörtelenül félresöpörte a „felnőttek” történelmi lelki nyavalyáját. Roman Polanski és Jerzy Skolimowski megírta a Kés a vízben forgatókönyvét, azét a filmét, amely először mondta ki nyíltan, hogy a „beérkezett negyvenesek” útjában állnak a farmeros-autóstopos fiataloknak. Nem az „egyetemisták forradalma”, a hatvanas éveket meghatározó ifjúsági szubkultúra életérzése tört fel itt elementárisán (Kelet-Európába ekkor még be sem tört a hétköznapoknak, mi több, századunknak eme egyetlen teljes forradalma.). Ami a Kés a vízben, majd eztán csak Skolimowski korai filmjeiben megjelent, az a hazugságra alapozott árnyékvilág féktelen gyűlölete.
Bármily kemény és konok is e jelző, igaz. Oktalanság volna titkolni (s csak a józan önvédelem tagadhatta egykor), hogy Jerzy Skolimowski korai, Lengyelországban forgatott filmjei indulattól párásak. Mérhetetlen ellenszenvről árulkodnak. Az ellenérzés tárgya a fiatalságát a második világháborúban elvesztett (s ezért talán együttérzésre méltó) nemzedék, a középkorúak, akik rátelepedtek mindarra, ami egy ifjú ember számára egyenlő az élettel: a jó állásokra, a pénzre, a jövőre.
„Miért kell megöregednem ahhoz, hogy kocsim és nőim legyenek” – nyuszit fel fájdalmasan, dacosan a Sorompó egyik egyetemista hőse. Tényleg, miért kell megöregedni ahhoz, hogy az élet kegyes és adakozó legyen? Talán mert ifjan eltékozolnánk a kincseket, a történelmi és családi örökséget (miként a Sorompóban az ereklyeként őrzött kardot)? Megeshet. Talán mert szenvedések nélkül senki sem lehet bölcs? Lehet. De ki szabja meg, egyáltalán megszabhatja-e bárki is a szenvedés útját, mértékét?
Ez mindenkinek saját joga, ez Skolimowski hőseinek ultima ratioja. Ez az erkölcstől, esztétikumtól, jogtól lecsupaszított társadalomban (a politika szótárában: diktatúrában) élő ember örök vágya. A szabadság valódi fokmérője; a függőségek nélküli Én kezdő lépése.
Skolimowski hősei félig megpakolt hatalmas bőrönddel vagy üres kézzel, mindössze egy váltás ruhával vágnak neki az életnek. Reménytelenül fiatalok, tiszta arcvonásaikon és romlatlanságukon kívül semmijük sincs – s nem is lesz. Pontosan tudják, hogy az értelmetlenség lajtorjáján járnak föl-le. A szó szoros értelmében: állandóan mennek, izgatottan rohangálnak, céltalanul utazgatnak a Walkover, a Sorompó és a Fel a kezekkel! szereplői. Csak a mozdulatlanságtól, az őrjítő bezártságtól fuldokló filmekben nyüzsöghetnek ennyit és ilyen kényszeresen a hősök. Ha egyetlen pillanatra is leállnának, megszűnne körülöttük, bennük az élet. Ezek az életre üveges tekintettel néző fiatalemberek ólmos lábakon tántorognak; úgy lépkednek, mint akik a világvége, saját életük vége felé vánszorognak. Nem valamiféle új haszonelvűség pimasz megtestesítői, hanem egy történelmi méretű hazugság árnyai.
Az Ártatlan varázslók (1960) után többen is nekiszegezték a kérdést Andrzej Wajdának: miért ábrázolta ilyen ellenszenvesnek, ennyire cinikusnak a fiatalokat? – „nem értem, nem szeretem őket”, – felelte lakonikusan. Ezeket a nemszeretem fiatalokat – akiknek egyetlen bűne, hogy testileg és lelkileg nem szenvedték meg a háborút – Wajda nem egyedül találta ki. Forgatókönyvíró-társa az a Jerzy Skolimowski volt, aki az ellenállásban újralobbanó lengyel heroizmust szintén csak hallomásból ismerte, s aki néhány év múlva saját filmjeiben ezt a generációs ellenérzést visszafordította. A megvetést visszahullajtotta azok fejére, akik ilyen kiégetté tették az „ártatlan varázslókat”. Akik elhitették velük, hogy a „jövő mérnökeivé” és a szegények orvosaivá válni nem egyszerűen hivatás, egyenesen erkölcsi nemesség (Sorompó, Fela kezekkel!); akik böhöm Sztálin-plakátokat készíttettek velük (Fel a kezekkel!); akik vélgül is sikeresen saját képükre formálták-durvították őket (Fel a kezekkel!).
Átokként kering a generációs megvetés, a különbözőség görcsös hajszolása, bizonygatása, s jóllehet Skolimowski megbocsájtani is tud (a Sorompóban a háború áldozati hőseinek, a Fel a kezekkel!-ben a filmjét betiltó derék cenzornak), drágán adja e királyi gesztust. Drasztikus iróniával méri a hősiességet: a pajzsként tartott heroizmusban álszentséget lát. Az a fehér bottal hadonászó férfi, aki a Sorompóban a villamos elé lép, majd megnézi az óráját, hogy lássa, mennyi az idő, s ellentmondást nem tűrően négy percet kér a „hálátlan utókor” jelen lévő képviselőitől, aztán szemrehányást tesz, végül pedig – mint egy igazi vak – átkísérteti magát az úton, groteszk jelképe a követelőző hősiességnek, a nemzedékek közti süket félrebeszélésnek. A férfi, a bot és a villamos legalább olyan – a filmkép többszörös jelentésén jóval túlmutató – szimbóluma a lengyel historizmusnak és életérzésnek, mint a lefelé lógó Krisztus a Hamu és gyémántban. Közös bennük az árnyékvilággal fenntartott túl bensőséges kapcsolat.
Márpedig Skolimowski ifjú hősei semmit sem vetnek meg annyira, mint az árnyékvilágot. A legnagyobb árulás, amit egy falkabéli elkövethet, ha maga is átlép az álvakok világába. Ha elhagyja a rút, de barátságszagú kollégiumot a bizonytalan, s mégis hívogató karrier kedvéért (Sorompó); ha feladja a véd- és dacszövetséget az üres protokollért (Fel a kezekkel!). Árulás, és mégis megteszik. Ezt látták, ezt tanulták, s bár elutasították titkon, – szorongva, de ők is így csinálják. Felnőttek immár.
Tragikomédiába hullik a lázadás; nemcsak a Walkover bokszolója szenvedi el a kijózanító ökölcsapást, mindenki, akit Skolimowski elindított a végtelen úton, felültetett az állomásról-állomásra zakatoló, de mindig ugyanabba a málló szürkeségbe érkező vonatra. Mindenki, aki az üres Semmiből indult és a kiüresedett Semmibe érkezett.
A karrier, a beérkezettség nem eredmény, hanem állapot, – legalábbis abból a perspektívából, ahonnan Skolimowski hősei szemlélhették az életet. Ami a háborús héroszoknak – valódi vagy vélt tetteikért – az ölükbe hullott, az nekik, zöldfülűeknek, hálátlan és tékozló ifjaknak megfizetni aligha érdemes áron kínáltatik. Az árulás felárát, a hamis pátoszt – és magabiztosságot vetik meg a fiúk, akik nem apjukkal, még csak nem is apjuk szellemével, pusztán egy hamis apa-képpel viaskodnak.
*
Az indulat rossz tanácsadó, Skolimowski nem is gerjeszti e fortyogó, önmagába zárt torz érzést, csupán mint rezonőr szemléli. (Ami művészileg nem is olyan egyszerű feladat számára, hisz a rendező minden filmjében megjelenik, hangsúlyos szerepet játszik.) Jelenléte radikálisabb gesztus, mint amikor egy festő valamelyik mellékalakban önmagát festi meg. Több és más, mint „a művész önarcképe kölyökkutya korából”; a hitelesítés, a megnevezés eszköze, módja. A szemlélődés egyfajta kiegyensúlyozó lehetőséget kínál, megadja a rendezőnek azt a lehetőséget, hogy a szélsőséges érzéseket – ha meg ne is szelídítse, de – körbevegye az irónia és a nagyvonalúság puha melegével. A Walkover és a Sorompó hevületét a melankolikus lemondás csillapítja, a Fel a kezekkel! vulkánerejű szorongáskitörését a bölcs megértés. Az utóbbi film esetében az érzelmek kordában tartása nemcsak művészi, morális kérdés is. Ezt a filmet ugyanis 1967-ben hazájában betiltották, s az a változat, amit Cannes-ban mutattak be először 1981-ben, egy elégikus kerettörténettel bővült. Ez a történeti toldalék gesztusértékű (mintegy zárójelbe teszi Skolimowski megbántottságát, fáradt eleganciával búcsúzik „Sawicki századostól”, a cenzortól, aki hivatalába becitálta, hogy közölje a kíméletlen ítéletet: a filmet márpedig nem engedik bemutatni); ugyanakkor egyfajta képi összefoglalása a ‘67 óta külföldön dolgozó rendező pályájáról, gondolkodásának változásáról, a tárgyakhoz és a politikához fűződő kétkedő-idegenkedő viszonyáról. Az originális Fel a kezekkel!, vagyis a fekete-fehér groteszk életjáték számvetés, olyasfajta „találkozás egy fiatalemberrel”, ami nem a nagy reményeket és az eltékozolt lehetőségeket kéri számon. Ahol ugyanis a remények és a lehetőségek csalókák, ott ezek beváltása nem dicsőség, hanem végzet.
A Fel a kezekkel! Skolimowski Tréfája, az élethazugsággal való első találkozásának és azonnali elbukásának rémálomszerű története. Miként Kunderánál, Skolimowskinál is egy ártatlan csíny nő drámai vétekké, s lök le egy fiatalt a hatóságilag elrendelt életútról.
Egy részeg éjszaka mámorból ébrenlétbe, józanságból delíriumba csúszó nedves köde üli meg a filmet, s a kerettörténettel az eddig kettős idősík egy harmadikkal bővül. Az ötvenes évekből a hatvanas évekbe cikázunk, s a múlt múltját ’81-ből látjuk. Ez a sokszoros időtörés, a színes és fekete-fehér betétek hektikus változása furcsa szorongásos hatást kelt. A történelem képeskönyvét forgatva egyre idegesítőbb a lapok zizegése és az áporodott por szállongása. Szorongva merülünk a történetbe, – mi párállik még fel?, mi csap még le orvul ránk?
A Fel a kezekkel! beteljesíti a Walkover és a Sorompó asszociációs történet-elmesélési módszerét, nyelvi és képi humorát, s azt a fajta hőstípust, amit kizárólag Skolimowski korai, lengyel filmjeiben láthatunk. Ezek a hősök, akik szembenállnak egy őszintétlen társadalommal, minden szavukkal és tettükkel megtagadják azt, ellenérzésük, mi több, gyűlöletük éles tőrét nem forgatják állandóan vérben. Skolimowski az iróniával és a maró öngúnnyal más dimenzióba emeli a szélsőséges érzelmeket. Túlfűtött figurái a realitás és az irrealitás mezsgyéjén egyszerre elmosódva és metszőén élesen látják a világ korai beszűkülését. Nemhiába, „bolond s szerelmes oly fúvő agyú / s ábrázó képzetű, hogy / olyat is lát, / mit józan ész felfogni képtelen „ (Szentivánéji álom).
E csupa képzelet hős-panoptikum a rendezővel együtt nem tudott átköltözni a szabadabb, Sawicki századosoktól legalábbis megkímélt Nyugat-Európába. Mindaz, amit Skolimowski Belgiumban, Olaszországban és Angliában forgatott, külön elemzés tárgya, mindenesetre a filmtörténet hátsóbb lapjaira való. Nyomasztó, hogy épp az hagyta magukra e bolondul őszinte hősöket, aki megmutatta; igenis lehet eleve vesztesnek születni. Skolimowski otthagyta a lengyel csatamezőt, – igen, veszíteni az életben vagy a moziban mégsem ugyanaz.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1117 átlag: 5.41 |
 |
|
