KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Guglielmo Biraghi (1927–2001)
• (X) : 2001: science+fiction/tudomány és fikció

• Schubert Gusztáv: Sorskereskedők Igazság-bulvár
• Székely Gabriella: Semmi politika, filmesek vagyunk! Beszélgetés a dokumentumfilmezésről
• Bori Erzsébet: Megcsalatva Gyerekek – Koszovo 2000
• Dániel Ferenc: Az emberek szörnyülködnek, hurcolkodnak A részlet hatalma
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Rövidsarok Kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Háromezer méteres kép Beszélgetés Szécsényi Ferenccel

• Zalán Vince: Steven Soderbergh bukfencei Avantgard megvilágosodás
• Pápai Zsolt: Egyszemélyes Amerika Schizopolis
• Gelencsér Gábor: Drogma Traffic
• Varró Attila: Nosferatu árnyéka Vampiria
• N. N.: A vámpírfilm évszázada
• Hungler Tímea: Ördöggel cimborálva Dario Argento gótikája
• Kovács Marcell: Mösziő Ordas Mélyen az erdőben; Farkasok szövetsége
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Animáció az Óperenciás tengeren túl Észak-amerikai rajzfilmek
KRITIKA
• Varga Balázs: A múlt idő jele Sacra Corona
• Csengery Kristóf: Halálnak halála A csodálatos mandarin
• Ágfalvi Attila: Szapolyai, a dobrudzsai villanyszerelő Ennyiből ennyi
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: A sziget foglya
• Békés Pál: Patkánymese
• Bikácsy Gergely: Az élet csodái
• Kömlődi Ferenc: A mexikói
• Kúnos László: Miss Julie
• Köves Gábor: 15 perc hírnév
• Elek Kálmán: A pók hálójában
• Kézai Krisztina: Húgom, nem húgom
• Strausz László: Talpig majom
• Tamás Amaryllis: Lábad között
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Hamis(h)

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Képmagnó

Hamis(h)

Reményi József Tamás

Az átkozott szappanoperában is föllelnék a melengető, közösségi színeket.

 

A széttépett Dionüszosz Zagreusznak csak a szíve maradt meg, abból keltették életre. Az antik géntechnika még képes volt ilyen csodákra, a puszta érzelmek töredékéből öröklétre varázsolva az embert. A mai géntechnika földhözragadtabb, csak szaporítani képes. Sorozatot gyárt. Igaz, e tekintetben virtuóz, nincs szüksége feltétlenül a szívre, beéri bármelyik profán testrésszel, az eredmény akkor is működőképes lesz.

Ha mégis a szívhez nyúl, akkor az egyébként üzembiztos utódnak valami szomorú, zavarba ejtő stichje támad. A művészetek szívbéli génjeivel manapság különösen gyakran járunk így: oly irtóztatóan megnőtt a jóság, hűség, szeretet (másképpen: gonoszság, álnokság, gyűlölet) termelése, hogy látványuk félelmet kelt bennünk. Mert van, akinek elviselhetetlen volna, ha az élet helyett legalább az olcsó replikációban nem ismerhetne rájuk, s van, akiben szorongást kelt, hogy napra nap ezekben az olcsó replikációkban kell rájuk ismernie.

Andy Warhol Mona Lisá-i pontosabban kifejezik e dilemmát, mint amennyire a fogalmi kifejtés képes lehet. Kommentálói egyoldalúan csak a szépség - egy szívbéli gén - konzumálódásának gúnyképét látják benne, pedig e sorozatban egyszersmind ott lappang a mégis, a másolatokban is megjelenő vágy e szépségre, s a rettegés az illúziótlan felülemelkedés esetleges árától: a szépségre való vakságtól. A legtömegesebb replikációk, a milliószámra és millióknak készülő televíziós sorozatok megítélését ez a dilemma teszi a süketek párbeszédévé: nem egy-egy produkció színvonala, primitívebb vagy intellektuálisabb kivitele a perdöntő, hanem a vágy és rettegés mértéke, nézőkben dúló küzdelme.

Hely híján csak vázlatosan: egykor volt a klasszikus szappanopera (s ma vannak tovább-egyszerűsített változatai a harmadik világ számára), aztán jött a Twin Peaks, amely parodizálta s egyben intellektualizálta a műfajt, „használt” egy tömegkulturális jelenséget, egyúttal azonban jótékonyan vissza is hatott rá, gazdagította, új lehetőségeket tárt föl benne. Ennek nyomán született például az Alaszka vagy az Ally McBeal, amelyek elrajzolt figurákat elrajzolt helyzetekbe állítva úgy teremtették meg a szappanoperák kötelező otthonosságát, hogy közben a mesét mindvégig idézőjelbe tették. E formaváltozat kialakulása egybeesett a globalizáció közhelyével szemben izmosodó ellen-közhely sikerével, a hely szellemének, a kisközösségek magán-mítoszainak fölértékelődésével. Ally, az ügyvédnő sorozata a szokványos munkahelyi (kórházi, rendőrségi stb) sorozatok bensőségét játszotta ki, s egyszersmind másolta át újraélvezhetővé, az alaszkai csodabogarak pedig a sorozatok ugyancsak szokványos vidéki karikatúráit karikírozták vissza az emberi méltóságba.

Minderre a legfogékonyabb a brit mozgókép-ipar volt, részben közvetlen hagyományai révén – az „angol” film legújabb kori szociografizáló mesterei értettek a provinciális szépségek groteszkjéhez –, részben mert a korábban háttérbe szorult walesi, skót és ír legendárium nagy felhajtóerővel szolgált. A kilencvenes évek derekától Az angol, aki dombra ment fel..., a Lottózsonglőrök és társaik képviselték ezt az idegenforgalmilag is értékesíthető, ízléses árufajtát, a tévében pedig megszületett a falusi skót rendőr, Hamish Macbeth figurája.

A róla elnevezett sorozat hozzánk A mi kis falunk Skóciában címmel érkezett el, ami jelzi, hogy valakik még emlékeznek Jiri Menzelre, de még inkább azt a sóvárgást tükrözi, amely az átkozott szappanoperában is föllelné a melengető, közösségi színeket. S valóban, ha már sorozatot néz az ember, jól esik a Trainspotting-os,

Alul semmi-s Robert Carlyle fanyar fizimiskáját nézegetni, elhűlni az „utolsó” epizódszereplő bájos profizmusától is, elgyönyörködni tökéletlen vonalú nők eredeti – nem replikált – szépségében. Csak hát...   

Csak hát minden pillanatban érezni a forgatókönyv-író könyörtelen tudatosságát, ahogyan szórakozik feladatával. Szórakozik a couleur locale-lal, mert tudja, hogy a kifigurázott c.l. is elegendő érzelmi készséget hív elő a nézőben a jól eső azonosuláshoz. A Hamish Macbethben nem a szeretet gúnyolódik, hanem szemrebbenés nélkül gúnyolódnak a szeretet sokadik másolatán, miközben e másolat is hat ránk, hiába ódzkodunk ellene. Valahogy úgy vagyunk vele, mint Heltai Jenő egykori kupléjával, amelyben még a méreg is hamisítva volt, és ezen jót mulattunk.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3354