KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Guglielmo Biraghi (1927–2001)
• (X) : 2001: science+fiction/tudomány és fikció

• Schubert Gusztáv: Sorskereskedők Igazság-bulvár
• Székely Gabriella: Semmi politika, filmesek vagyunk! Beszélgetés a dokumentumfilmezésről
• Bori Erzsébet: Megcsalatva Gyerekek – Koszovo 2000
• Dániel Ferenc: Az emberek szörnyülködnek, hurcolkodnak A részlet hatalma
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Rövidsarok Kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Háromezer méteres kép Beszélgetés Szécsényi Ferenccel

• Zalán Vince: Steven Soderbergh bukfencei Avantgard megvilágosodás
• Pápai Zsolt: Egyszemélyes Amerika Schizopolis
• Gelencsér Gábor: Drogma Traffic
• Varró Attila: Nosferatu árnyéka Vampiria
• N. N.: A vámpírfilm évszázada
• Hungler Tímea: Ördöggel cimborálva Dario Argento gótikája
• Kovács Marcell: Mösziő Ordas Mélyen az erdőben; Farkasok szövetsége
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Animáció az Óperenciás tengeren túl Észak-amerikai rajzfilmek
KRITIKA
• Varga Balázs: A múlt idő jele Sacra Corona
• Csengery Kristóf: Halálnak halála A csodálatos mandarin
• Ágfalvi Attila: Szapolyai, a dobrudzsai villanyszerelő Ennyiből ennyi
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: A sziget foglya
• Békés Pál: Patkánymese
• Bikácsy Gergely: Az élet csodái
• Kömlődi Ferenc: A mexikói
• Kúnos László: Miss Julie
• Köves Gábor: 15 perc hírnév
• Elek Kálmán: A pók hálójában
• Kézai Krisztina: Húgom, nem húgom
• Strausz László: Talpig majom
• Tamás Amaryllis: Lábad között
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Hamis(h)

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Igazság-bulvár

Sorskereskedők

Schubert Gusztáv

Csak ami valódi, az tud visszaforogni a természetbe; a mozgóképnél sincs másképp.

 

Dokumentumfilm. Van még olyan? Most jövök a CirkoGejzírből a Doku’ 2001-ről, súlyosan szép dolgokról, voltunk vagy hatan. Ez nem rossz szervezés, ez végítélet.

Odamenni, mások balsorsába veszni, a jelek szerint senkinek sem érte meg. Minek is végignézni, hogy malaszttal teljes bürokraták miképpen szaggatnak szét eleven családokat a Létszámleépítés és Költségcsökkentés barbár isteneinek áldozva, Isten, Haza, Család nagyobb dicsőségére. Vagy mínusz öt fokra dermedni annak láttán, hogyan él egy kászonújfalvi cigánycsalád bele a vakvilágba, hogyan hervad el a szemünk láttára egy vad, eleven élet, egy mosolygós, szilaj tizenéves carmencita, mert a nagycsaládot fenntartó asszonyok elsilányult férjei, bátyjai, öccsei arra vannak rákattanva, mint a bicska, hogy szíre-szóra egymás vérét vegyék, és nyolc-tíz év börtön után se értsék, hogy ez így mégsem annyira férfias, és nem is nagyon célirányos. Ez nem cigányozás és nem is pesti roma romantika, ez tiszta beszéd: egy nép, egy kultúra lassú, alattomos szétmállásának dokumentuma. Súlyosbítva azzal, hogy a többségi társadalom rothadása is bomlasztja őket. Aki nem hiszi, hogy közös a sorsunk, az ereszkedjen alá hatvan percre az Alagsorba, a lakótelepi gyerekek búvóhelyére, a titkos lélekmélyre, az őszinteség nem annyira sötét, mint inkább vakítóan üres bugyrába, ahol már nincs is mit elveszteni, se ártatlanság, se hevület, csak tátongó űr a gyermekkor helyén. És folytathatnám a sort, Csillag Ádám, Mohi Sándor, Almási Tamás filmjei után Varga Ágota Eksönjének játéktermekben felnövekvő, virtuális vérre szomjazó kiskamaszaival, vagy Kamondi Zoltán uzsorás szellemtől, „vállalkozói” lendülettől elsodort falujával, de nem teszem, mert nem fesztivál-beszámolót írok, hanem halotti beszédet.

Félreértés ne essék, nem a szakmáét, hanem a nézőét. Vagyis a magamét, mindannyiunkét. Nem vagyunk sehol. A Cirko öt napra Pest szellemi epicentruma lehetett volna: nem lett. A határozat vetítésén – hetvenegynehányban – az Eötvös Klubban egy KISZ-tagkönyvet nem lehetett volna leejteni, annyian szorongtuk végig, hogyan próbálja a sunnyogó hatalom (a járási párttitkár, tanácselnök és egyéb rosszakarók) lejáratni a veszteséges termelőszövetkezetet felvirágoztató új téeszelnököt. És nemcsak azért mert a filmet dobozba zárták. Akkor az ideológia ködképei ellenére színről-színre láttunk, mert tudni akartunk arról, miben élünk.

Most tévé által homályosan látunk. Nyugodtan le lehetne vetíteni valamelyik közszolgálatin (pár éve az MTV megtette), a kutya se értené, hogy ugyanaz a határozat van érvényben ellenünk: a demokrácia jegyében a hatalom kényére tenni. Le lehetne vetíteni, de nem lehetne megcsinálni, nincs az a vállalat, szövetkezet vagy (több)pártalapszerv, amely megengedné, hogy a kamera belelessen a legbelsőbb titkaiba, ott kutakodjék a belső ruhatárban, s ami a legsúlyosabb, lássa a kenetes, fensőbbséges, árulkodó arcokat. Az a gyanúm, ma már a rendszerváltás két nagy dokumentumát, az Ózd- és a Videoton-sorozatot sem lehetne elkészíteni. Egy dolog persze, mit enged a politika, s mit a gazdasági hatalom. Súlyosabb gond, hogy „mit kíván a magyar nemzet”. Kíméletlen és konstruktív valóságanalízist biztosan nem. A Kádár-kori magyar dokumentumfilm fellendülését az hozta el, hogy volt megrendelője. A fridzsiderszocializmust, a szerény gazdagodás és létbiztonság programját ugyan a többség elfogadta, de hogy cserébe az önálló ítéletalkotás jogáról is lemondjanak, azt már sokak tűréshatárát haladta meg. Az ideológiai rangra emelt kisszerűség vitriolos kritikája nemcsak a betiltott filmek lopott vetítésein töltötte meg a művházak, egyetemi filmklubok vetítőtermeit, a dokumentarista játékfilmek, a Jutalomutazás, a Harcmodor nézőszámai ma elérhetetlen álomnak tűnnek.

Művészet (és – folyton elfelejtjük – a dokumentumfilm is az, nem talált tárgy) ott van, ahol használni is lehet valamire. Ahol a sorsnak játéktere van. Egyszerűbben: ahol sors van. Ahol csak a vegetálás vagy a mókuskerék között lehet választani, ott legfeljebb papíron vagyunk szabadok. A szocializmus a maga nagyon szerény színvonalán (kiskert, kiskocsi, kiscsalád), de mégiscsak megteremtette a személyiség luxusát. Márpedig ahol egyéniség van, ott szükség van szellemi és lelki táplálékra is. Nosztalgiára persze semmi ok: már csak azért sem, mert nem vagyunk olyan messze a szocializmustól; amiben tíz éve élünk, az még nem a polgár-világ, csak a Kádár-kor bűnhődése. Nem születőben lévő társadalom, hanem a patyomkin-gazdaság, patyomkin-demokrácia epilógusa. Az eltékozolt szabadsággal fizetjük meg a Kádár-kori illúziók árát: a legkellemesebb cellában is a rabléthez szoktunk.

Túl a szabadság illúzióján – és innen a szabadság valóságán. Mindenekelőtt ettől kerül légüres térbe a klasszikus dokumentumfilm. Nem adja meg közönségének, amire vágyik, még mindig szabad emberekhez beszél, s nem sorstalanokhoz. Időről-időre a szakma vagy a kritika fölröppenti a gondolatot, az új időknek új dokumentumfilmre van szüksége, a régi módszer, a beszélő fejek realizmusa nem veheti föl a versenyt a pörgős, dizájnos új médiával. Szerencsére, mert amit a klasszikus dokumentumfilm időnként valóban elkedvetlenítő slampossága láttán követendő példának látunk, az épp az ellenkező irányba tart, mint a „valóságföltáró” filmezés.

A stílus nem girland, hanem maga a műfaj. Az Eksönt vagy az Érintéseket épp a módszere teszi mássá, mint a Fókusz vagy a Forró nyomon bulvár-riportjait. A témáik – „zsaroló kamaszok a játékteremben”, „süket költő és a béna sportoló barátsága” – bőven beleférnének a blickfangos televíziózás repertoárjába. A stílusuk nem; ezek a filmek ott kezdődnek, ahol a blikk-tévés elcsomagolja a kamerát. A dokumentaristát a szeme láttára feltáruló emberi sors érdekli, a bulvár-publicistát a riportalany történetéből „kinyerhető” szenzáció. A Fókusz vagy a Forró nyomon mindent lenyes, kivág, ami nem tartozik a tárgyhoz, a klasszikus dokumentumfilm megőrzi a „felesleges” snitteket is, mert nem „tárgyat” fényképez, hanem embert. A Blikk-riportban egy bensőséges pillanat, egy személyes mondat benn nem marad (hacsak nem figyelmetlenségből), a dokumentarista portréban ezek a röppenések, kis semmiségek beszédesek, ezek beszélik el a történetet. Ha a bulvár-igazság 1:5.000.000 léptékkel dolgozik, akkor a dokumentumfilm kép és valóság aránya mondjuk 1: 5.000-hez. A dokumentumfilmben az átalerek, a dűlőnevek, a félmosolyok, a ráncok, ideges szemrebbenések is láthatók.

A dokumentumfilm – épp, mert ennyire közel megy – a sztárból is embert csinál. A látványos bulvár-dokumentarizmus fordítva jár el, a leghétköznapibb lényt is médiahőssé varázsolja. „Mindenkiből lehet sztár tizenöt percre” – bármelyik bulvár-tévémagazin mottójául választhatná Andy Warhol ezerszer elnyűtt aforizmáját. Amit egyébként csak végletes naivitással olvashatni örömteli bejelentésnek, civilizációs vívmánynak. Baljós varázsige ez. Nincs rosszabb alku, mint negyedórányi csillogó látszatéletért feláldozni a valódi egzisztenciánkat. A sztárral ugyanez történik (csak nem tizenöt perce, hanem életfogytig). A sztár – élőhalott. Hamisítvány, az eredetinek leegyszerűsített mása. Éppen mert közérthetőnek és sokszorosíthatónak kell lennie, egyetlen pózba merevedve kell leélnie az életét. A reality show köznapi hőse a szemünk láttára veszti el embervoltát, s nemcsak azért, mert a kamerának nyilatkozik, játszik, teszi magát, természetesen a tévéhíradókból és szappanoperákból ellesett gesztusokkal és frázisokkal, hanem mert a műsorkészítő sem tekinti emberi lénynek, azonnal szemétbe dobja személyisége legjava részét, csak azt tartja meg, s engedi adásba, ami a riportalanyban közérdeklődésre tarthat számot.

Márpedig hírértéke annak van, ami ritka. Hála – vagy inkább megvetés – a médiának, ma már valóban mindenki lehet sztár, aki valamiben kitűnik a többi közül. Persze most nem a filmcsillagokról, Nobel-díjasokról, trónörökösökről és hercegnőkről beszélünk, nekik jobban meg kell dolgozni a hírnévért, hanem a tizenötperces sztárokról. Minden ritkaság bekerülhet a varázsdobozba: az még csak hagyján, ha valaki azért lesz híres, mert fogával képes elhúzni egy kövekkel megrakott teherautót, vagy puszta akaraterejével meghajlítja a fémkanalat, ma már az is hír, ha valaki tizenévesen időskori cukorbetegségben szenved, vagy kétszáz kilója miatt csak a lakásablakon át, tűzoltódaruval tudják a mentőautóig elcipelni, vagy – uborkaszezonban ez is megteszi – ha a scrabble-t nem játéktáblán, hanem barátnője pucér hasán kirakosgatott tésztabetűkkel játssza. És ami a legvigasztalóbb (már akinek), ha életünkben nem sikerült hőssé lennünk, post mortem is lehetünk sztárok. Mondjuk, ha negyven kilométeren át hurcol bennünket alvázán egy kamion, míg térdből le nem vásik a lábunk, és el nem kopik a csípőcsontunk, s nem marad más belőlünk, mint egy véres torzó. (A példák a magyar bulvár-tévék műsoraiból valók. Ki bírná ezt fantáziával.) „Nagyon ritka – mondja a helyszínre érkező tűzoltóparancsnok –, hogy egy személyautó így beszoruljon egy nagy munkagép alá.” Naná! Azért nézhetjük főműsoridőben. Különösen kegyetlenül elkövetett emberölés (áldozat és gyilkos egy pár, akinek levágták az ujjait metszőollóval épp akkora sztár, mint aki ezt tette vele), szörnyű baleset, ritka betegség, falusi pedofil, tanyasi bigamista, extrém kedvtelések, kedvenc macska világkörüli útra hurcolásától a gleccsersíelésig – több a kategória, mint a Ki mit tud?-ban, s mind-mind képernyőképes. A beszélő fej, a régivágású dokumentumfilm persze nem az. Maga tehet róla, miért nem veszi észre a dokumentarista, mit keresnek a népek.

„Erényeink nem egyebek álcázott bűnöknél” – írta egy élesszemű rokokó francia. Jó nyom. Ahol az extrémitás ennyire kelendő árú, ott valószínűleg nem nagyon becsülik azt, ami valóban eredeti. Az eredetiségre csak egyetlen igazi, minden próbát kiálló sanszunk van, ha nem kevés fáradozás, gyötrelem, tapasztalat, csalódás és sikerélmény örvényeiben megforogva személyiséggé tudunk válni. Ahol mindenki sztár, ott senki sem az. Ahol ekkora kereslet van a meztelen, szemérmetlenül kitárulkozó Sors látványára (a könnyekre, a sebekre, a vérre, a roncsra, az üszkös romokra persze gondosan rá zoomol a kamera, ilyenkor aztán nem felszínes), ahol a tévé szappanoperáival, reklámjaival, szenzáció-magazinjaival mind-mind egy óriás sorspiacra szállítja a friss húst, ott abnormális mértékben elfogyhatott a való élet. De hát ki vethetné a kereskedő szemére, hogy segít a szűkölködőnek. Kérdés csak az, mit szállít nekik. Merthogy a segítségnyújtás módját már ötezer éve feltalálták: úgy hívják – művészet. Nem beletörődni segít a sorsba, hanem megtanít úrrá lenni rajta. Ami nem tud visszaforogni a természetbe – annak neve pedig: szemét. És ilyesmivel – habár annyi mindent alább adtunk az utóbbi időkben – úriember ma sem kereskedik, szociofilmes még kevésbé.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3327