KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Guglielmo Biraghi (1927–2001)
• (X) : 2001: science+fiction/tudomány és fikció

• Schubert Gusztáv: Sorskereskedők Igazság-bulvár
• Székely Gabriella: Semmi politika, filmesek vagyunk! Beszélgetés a dokumentumfilmezésről
• Bori Erzsébet: Megcsalatva Gyerekek – Koszovo 2000
• Dániel Ferenc: Az emberek szörnyülködnek, hurcolkodnak A részlet hatalma
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Rövidsarok Kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Háromezer méteres kép Beszélgetés Szécsényi Ferenccel

• Zalán Vince: Steven Soderbergh bukfencei Avantgard megvilágosodás
• Pápai Zsolt: Egyszemélyes Amerika Schizopolis
• Gelencsér Gábor: Drogma Traffic
• Varró Attila: Nosferatu árnyéka Vampiria
• N. N.: A vámpírfilm évszázada
• Hungler Tímea: Ördöggel cimborálva Dario Argento gótikája
• Kovács Marcell: Mösziő Ordas Mélyen az erdőben; Farkasok szövetsége
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Animáció az Óperenciás tengeren túl Észak-amerikai rajzfilmek
KRITIKA
• Varga Balázs: A múlt idő jele Sacra Corona
• Csengery Kristóf: Halálnak halála A csodálatos mandarin
• Ágfalvi Attila: Szapolyai, a dobrudzsai villanyszerelő Ennyiből ennyi
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: A sziget foglya
• Békés Pál: Patkánymese
• Bikácsy Gergely: Az élet csodái
• Kömlődi Ferenc: A mexikói
• Kúnos László: Miss Julie
• Köves Gábor: 15 perc hírnév
• Elek Kálmán: A pók hálójában
• Kézai Krisztina: Húgom, nem húgom
• Strausz László: Talpig majom
• Tamás Amaryllis: Lábad között
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Hamis(h)

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés a dokumentumfilmezésről

Semmi politika, filmesek vagyunk!

Székely Gabriella

Csillag Ádám, Kamondi Zoltán és Szekeres Csaba beszélgetése a műfaj hagyományairól és lehetőségeiről.

 

Mostohák, Utak Furugyon, Érintések – három dokumentumfilm a Filmszemle műsorából. Az első a megszüntetett hivatásos nevelőszülői státus folytán intézetbe visszahurcolt gyerekek és nevelőszüleik drámájáról beszél­; a második a Magyar tarka legutóbbi darabja, egy nyomorúságos kisfalu „vezető személyiségeiről” készült pillanatfelvétel; a harmadik egy süketnéma költő és egy tolókocsiba kényszerült vívóbajnok találkozásának, barátságának fikciós dokumentuma.

– Az egykor virágzó dokumentumfilmezés Magyarországon már-már az alanyi költő foglalatosságához hasonlítható: a rendező leforgatja filmjét az asztalfiókjának. Legfeljebb bemutatják a Filmszemlén, ha beválogatják a programba. A mozi után a televíziók is becsukták kapuit a műfaj előtt…

Csillag Ádám: Szerencsésnek mondhatom magam, eddig majd’ minden filmemet levetítette valamelyik közszolgálati csatorna. De a tendencia valóban siralmas vég felé mutat. A Filmszemle nagydíjas munkáit évek óta egy-két héten belül láthattuk a Magyar Televízióban. Mostanában bizonyára annyi sikeres műsor vár bemutatásra, hogy ezek az alkotások nem férnek be az adásidőbe.

Szekeres Csaba: Sokáig azt hittem, hogy ezeknek a filmeknek igenis lehet közönséget teremteni a moziban is. Csak kitartó szervezést és pénzt igénylő munkát kell belefektetni. Aztán kiderült, hogy még a kistermes mozik sem alkalmasak vetítésükre. Visszaszorulnak a televízióba, ahol egyszer-kétszer bemutatják őket, aztán elfelejtődnek.

– Úgy gondolom, a mai audiovizuális világban igenis a televízió a természetes otthona a dokumentumfilmeknek. Egyetlen sugárzás alatt százezrekkel többen láthatják őket, mint többéves mozivetítés alatt. Az a baj, hogy a televízióból is kikopnak, mert az, amit a csatornák vetítenek főműsoridőben, minden csak nem dokumentumfilm. A nézők pedig a világ dokumentációjaként élik meg az egylábú, háromfülű, brutális elvált szülők kegyetlenkedései ellenére többnyelven beszélő, zenélő kisgyerekekről, nagyszülőkről, élettársakról, testvérházasságokról, milliomosokról és kukázókról szóló híradásokat. Vajon ez a minket körülvevő, bennünket leginkább foglalkoztató mai magyar valóság?

Kamondi Zoltán: Annak a fajta dokumentumfilmezésnek, amelyet Budapesti Iskolának is szoktak nevezni, azt hiszem, ma már nincs létjogosultsága, és nemcsak promóciós okok miatt. A hetvenes évek dokumentarizmusát felszívta a fikciós film. Furcsának tűnik talán, de például Tarr Béla Werckmeisterében is felfedezhetők ezek a hagyományok. Ennek az iskolának az abszolút végpontja Forgács Péter Privát Magyarország-sorozata. Bebizonyította, hogy már forgatni sem kell ahhoz, hogy film készüljön. Csak össze kell gyűjteni a dokumentumokat. Az ötödik vagy hatodik rész láttán döbbentem rá, hogy a tíz év alatt rendszerezett régi amatőrfelvételeket a rendező úgy kezeli, mintha a sajátja lenne. Mintha egy általa megírt forgatókönyvhöz kereste és találta volna meg a különböző snitteket. Így is létre lehet hozni egy teljesen öntörvényű alkotást.

A mi dokumentumfilmjeink inkább a filmhíradózásban gyökereznek, abban az értelemben, hogy beszámolunk valamilyen jelenségről, feltérképezünk… Klasszikus formája ennek Almási Tamás ózdi, vagy Schiffer Pál Videoton-sorozata. Igényesen vett híradós műfaj.

Szekeres: Filmeket próbálok készíteni, nem pusztán dokumentálni. Nem hírekbe és információkba kapaszkodni, hanem úgy elmesélni történeteket, hogy helyzetek és sorsok jelenjenek meg, a képeket hívva segítségül. Nem az eredményről beszélek, természetesen, hanem a szándékról.

– Szerintem e másfajta dokumentarizmus térhódításának okát nemcsak a pénztelenségben, a mostoha forgatási körülményekben kell keresni. A hetvenes évek nagyívű filmjeit valamiféle elszánt tabudöntögető alkotói magatartás mozgatta. A ránk szakadt szabadságban eltűntek a tabuk? Most már csak hírt adunk a világról, és nem elemezzük őket?

Csillag: Ha ez megmenti a műfajt, akkor örömhírrel szolgálhatok: úgy látom, hogy újra szép rendesen emelkednek a tabuk. És nem biztos, hogy annyi szabadságunk lesz ezeket a tabukat döntögetni, mint a kommunista egypárt-rendszerben volt.

– Milyen tabuk?

Csillag: Találja ki!

– Inkább megkérdezem…

Csillag: 1989 után úgy látszott, sem a személyes szabadságát, sem az egzisztenciáját nem kockáztatja az ember, ha elmondja, amit gondol. Mostanra pedig az az érzésem, hogy teljesen hamis valóság vesz bennünket körül, hamis tudatot sulykolnak belénk. Ennek egyik formája valóban az, amit az előbb említett, főképpen a kereskedelmi televíziók által sugárzott „híradás” a világról. A minap láttam egy dokumentumfilmet Moldáviáról, ami arról szólt, hogy rákos daganatokat adtak el hús gyanánt az éhező otthontalanoknak. Valamilyen emberek beszélnek valamilyen nyelven, miközben a narrátor elmeséli, milyen szörnyűségek esnek meg a világban. Nem esküszöm meg, hogy valóságos anyagot láttam, az sem biztos, hogy Moldáviából, és az sem, hogy miről nyilatkoztak az éhező alanyok. A minden napra rendelt borzalom mindenesetre tálalva volt.

Ugyanakkor adva vagyon a teljesen kiürült közszolgálati televízió, és mert tudjuk, hogy az emberek kultúra-fogyasztási szokásai igencsak összenőttek a televíziózással, meglehetősen siralmas a helyzet.

Kamondi: Nagyon fontos dolgot említett Ádám a hamis tudatról. A kereskedelmi televíziók csak a remélt nézettségi fok arányában sugároznak kultúrát, filmeket, de ma már a valóságból is csak azt közvetítik, ami jól eladható egy-egy Coca Cola reklám előtt vagy után.

– Tehát akciófilmek és szappanoperák mintájára szerkesztődnek a valóságfeltáró dokumentumműsoraik is?

Kamondi: Pontosan. Ez hamis valóság, nevezhetjük akció-valóságnak is, semmi köze sincs a való élethez. Ha valaki ezekből az adásokból akarná megismerni a harmadik évezred elejei Magyarországot, vajon milyen képet formálhatna magának?! És folytatva Csillag Ádám gondolatát: a közszolgálati televízióban politikai szempontok szerint vezérelve rajzolódik ki egy hamis valóság.

– Az újságok hírül adták, hogy az Országimázs Központ pályázatán nyertes Happy End Kft. számos dokumentumfilmet fog készíteni, melyben a Széchenyi-terv által támogatott sikeres polgárokat ismerhetünk majd meg…

Kamondi: Ez a visszájára is fordulhat, mint a H-jel. Nehogy már a világnak Magyarországról a H, a kórház nemzetközi jele jusson az eszébe. Ha a kampányok a valóságot imitálják, az emberek valóságként élhetik meg a nekik sugárzott képet, és maguk is a kampány bábfiguráivá válhatnak.

Csillag: A gyakorlat nem új, voltak itt már három- meg ötéves tervek, és pozitív példák a filmvásznon…

– Ebben a népességben valóban erősíteni kell az önbizalmat, a hitet, hogy többre képes… Talán a legnagyobb mozisikert aratta Kósa Ferenc Küldetés című dokumentumfilmje, amely a kudarcokon átlépő Balczó Andrást formázta amerikai típusú pozitív hőssé a Puskin mozi előtt sorban álló nézőknek.

Kamondi: Ne felejtsük el, ezt a filmet akkor forgatta Kósa Ferenc, amikor Balczó éppen kiszorult a pályájáról, lovászfiúként dolgozott. Nem a győzedelmeskedő kisember portréja az övé, hanem a hatalomból kitaszított hősé, aki erkölcsi tartásával, küldetéses tudatával kerül morális fölénybe.

Csillag: Balczó „sikertörténetét” nem a hatalom és nem Kósa teremtette meg. A kreált valóságban felépíthetők ugyan a karrierek, de a néző ezeket Tiborcként kommentálja majd. Egyébként forgattam sikeres emberekről is, és jó érzés volt csinálni, de sikert csak ott lehet felmutatni, ahol van. Igen, az embereknek vissza kell szerezni az önbecsülésüket, de úgy, hogy saját tapasztalásuk során jussanak hozzá.

– Filmjeik és általában a magyar dokumentumtermés láttán valóban szívszorító kép tárul a néző elé. Csupa lehajtott fejű, nagyon mélyen élő emberrel találkozunk…

Kamondi: Nem szándékosan keresem a nyomort, forgattam már úgynevezett sikeres emberről is, aztán a film végén kiderült, nem is olyan sikeres a hősöm. Nem valami betegesen felfokozott szociális érzékenységről van szó, legalábbis az én esetemben, hanem arról, hogy csak olyanokról tudok filmet csinálni, akik alig rendelkeznek önreflexióval. Nincs olyan képük önmagukról, amelyről azt gondolják, meg kell mutatni, le kell fényképeztetni általam. Az emberek hihetetlen profi nyilatkozókká váltak az elmúlt évtizedben. A kamera előtti szereplésből nem az őszinteséget lesték el, hanem a képernyőn megjelenő viselkedésmintákat építették be a gesztusvilágukba. Ahhoz a fajta dokumentarizmushoz, amelyet művelek, s amelynek gyökerei talán Jean Vigóhoz nyúlnak vissza, ilyen hősök szükségeltetnek. Az ösztönös gesztusaik, a természetességük. És ilyen embereket általában nem a jó módban élők, tanultak között találok.

– Nem sikerül-e felemásra a világról alkotott képük, ha a természetesség keresése okán csak a lelki szegények országában kutakodnak?

Kamondi: Sose akartam társadalomképet festeni. De ha végignézzük a Magyar tarka tizenvalahány részét, elég széles tabló rajzolódik ki a magyar valóságról, amelyben ott látjuk az értelmiségit, a sikeres üzletembert, a szakit, a lecsúszott senkit. Pedig nem tudatosan válogattam. És mégis, ha kellő érzékenység és kíváncsiság vezérli a filmest, pontosabb képet állíthat ki így egy országról, mintha egy elhatározott szociológiai mintavétel mentén dolgozik.

Szekeres: Magam nem tapasztaltam, hogy csak gyermeki ártatlansággal élők között találtam őszinte viselkedést. Sokkal inkább hiszek az alanyom és köztem kialakult emberi kapcsolatban, és ha ezt sikerült felépíteni, a legkülönbözőbb kaliberű embereket tudok megszólaltatni.

Egyébként talán másfajta indíttatást, másfajta generációt képviselek. 1995-ben kezdtem filmezni. Engem a hatalom, azok a nagyobb összefüggések, amelyek közösségeket rángatnak dróton, soha nem fölülről, hanem mindig alulról érdekelt. Soha nem volt közöm politikához, hatalomhoz, úgyhogy velük kapcsolatban nincsenek se jó, se rossz élményeim. Ezt szemlesütve mondom, mert a dokumentumfilmezés mindig feltételezett valamiféle ideológiai felvértezettséget. Számomra a film formanyelv, dramaturgia, stílus és gondolkodás. Nem büszkélkedhetem azzal sem, hogy betiltották volna a filmjeimet. Ami például most történik a filmes társadalomban, számomra értelmezhetetlen, nem tudom hová tenni, és nem is akarom. Engem mindig csak egyetlen ember sorsa érdekel, akivel történnek a dolgok, ezt akarom megmutatni, átélni és átéltetni a nézőkkel. Ezek a sorsok nem helyeződnek bele semmilyen tágabb összefüggésbe.

Kamondi: Bennem sem volt soha semmilyen politikai indíttatás, amikor egy filmbe fogtam, még a betiltott filmem esetében sem.

– Azt hiszem rosszul, valószínűleg a napi pártpolitika szintjén használják ezt a kifejezést. Hiszen azzal, hogy megválasztják filmjük helyszínét, szereplőit, bemutatják körülményeiket, gesztusaikat, máris „politizálnak”, azaz véleményt mondanak a köz állapotáról a köz számára…

Szekeres: Igen, én mégis különbséget érzek a politikusság tekintetében is köztem és mondjuk Gazdag Gyula filmjei között.

Kamondi: Valóban, ezek a klasszikus dokumentumfilmek igenis mindig valamilyen viszonyításban, filozófiai rendszer tükrében vagy tagadásában mutatták meg a valóságot. Az én filmjeim nem úgy értelmezik tárgyukat, mint valami egységnek a részét, nem akarnak tágabb összefüggést felfedezni, hanem a valóságot a maga széttöredezettségében, értelmetlenségében próbálják meg dokumentálni.

Csillag: Persze, ez is politika. Így reflektálsz arra a világra, amiben élsz. Az 1989 előtti időkből fennmaradt jó filmek egyfajta ideológia, egyfajta kijelölt értékrenddel szemben ütköztették a maguk világlátását. Hát persze, hogy „politikus” filmek voltak. És sajnos a politika azóta sem vonult vissza az életünkből, tíz éve turkálnak egymás sebeiben, képtelenek elviselni a másik véleményét.

Szekeres: Pontosítanék, a hatalom mint politikacsináló tényező hiányzik a filmjeimből, szemben a hetvenes évekbeli alkotásokkal, amelyek szociális érzékenységükben a hatalommal szembeni meghatározottságukban képviseltek valamit.

Kamondi: Az értelmezhetetlen és manipulálatlan valóság, és annak bemutatása minden hatalom számára felháborító. Tehát ha nem a kurzusnak megfelelő a kép, lehetséges, hogy nem ideológiai, hanem akár piaci megfontolások alapján is kikéri magának. Eszembe jut Gazdag Gyula Schirilla-filmje, a Hosszú futásodra mindig számíthatunk, amelyben az égvilágon semmi nem történik, csak látunk egy pasit futni, és közben beszélni arról, mennyire szeret futni, és hogyan fogadják az emberek. A filmnek nincsen politikai szemszöge, ideológiája, csak felmutat egy jelenséget, és ez olyan módon volt felháborító, olyan módon fejezte ki a hetvenes évek eleji világ stupiditását, morbiditását, hogy rögtön tiltó-listára került. Pedig nem beszélt sem az elnyomó hatalomról, sem az itt tartózkodó oroszokról.

Csillag: Régen láttam ezt a filmet, de úgy emlékszem, azért Schirilla elég rendesen ráépítette a futását a „politikára”. A KISZ, a Párt meg Tanács ott várta Kenderesen.

– Hát persze, hiszen akkoriban általában a politikára építették az emberek a maguk hosszabb-rövidebb távú futásait.

Kamondi: Ádám, azt hiszem, a film értelmezéséről beszél, és a saját korában kifejtett hatásáról. A Gazdag azért volt zseniális, mert a jelenséget a filmen belül nem értelmezte, csupán felmutatta. Egy kor politikai struktúráját vagy a hatalom gyakorlásának minőségét jellemzi, hogy a valósággal miképpen tud szembesülni. Mennyire fél tőle.

– És a millenniumi ünnepségek közepette vajon hogyan szembesülnek az Önök filmjeiben feltárulkozó nyomorúsággal, keserűséggel?

Kamondi: Nem tudom, de ezek a filmek biztosan nem használhatók kampány-alapanyagként. Ami egyébként nem minősítést jelent, hiszen például Leni Riefenstahl tehetségesen űzte ezt a műfajt a harmadik birodalomban.

– A mai világban, persze, nem lehet már filmet betiltani, de lehet nem adni rá pénzt, nem bemutatni. Egyszer régen, Lindsay Anderson, akinek sok kötődése volt Kelet-Európához, az operatőre is cseh emigráns volt, azt mondta, voltaképpen irigyli a régió filmeseit, mert a hatalmi szóval könnyebb szembeszállni, rengeteg művészi találékonyságra készteti az alkotókat, a pénz uralma azonban kikezdhetetlen. Közben mi is elérkeztünk a szabadság Kánaánjába, ahol csak a pénz az úr…

Kamondi: Mindig abban a világban rossz élni, amelyben éppen élünk. Régen is, most is állami pénzekből készítünk filmeket, akkor állami hivatalnokok, most kurátorok osztják szét a támogatásokat. Egy kapitális különbséget azonban érzek. Régen az történt, hogy elkészült egy film. Hagyták, hogy elkészüljön A tanú, vagy a Jeles-, a Gazdag-filmek, kifizették az alkotók gázsiját, és betiltották a filmet. Most meg nem készülnek el a filmek. Akkoriban a szellemi megsemmisítést művelték, most meg fizikailag lehetetlenülünk el.

Csillag: Az elmúlt tíz év összes politikai kurzusának a közös bűne, hogy nem veszi észre, addig Magyarország nem kap szerepet Európában, amíg nem teljesít valamiféle kulturális minimumot. És a kultúra része a politikai kultúra is. Amíg az uniós országok alapvető értékrendjének, a humanizmusnak alapfeltételei nem valósulnak meg, addig nem szabad csatlakoznunk Európához, illetve nem szabad minket oda beengedni.

Szekeres: Az a sajnálatos, hogy a hatalom-kép keveredik pénzzel, politikummal, kapcsolatrendszerekkel. Megfoghatatlanabb és nehezebb megoldásokat találni. Nehezebb valamilyen szempontból filmet csinálni, és nehezebb megszerezni a forrásokat.

Kamondi: A tőzsdéről mondják, hogy a gazdasági élet barométere, a kultúra pedig egy ország mentális közállapotának jelzője. Nem arról van szó, hogy milyen minőségű művek születnek, s bennük hogyan jelenik meg az ország, hanem arról, hogy mennyi alkotókedv mutatkozik, milyen mértékben van megteremtve a gondolkodás, az alkotás szabadsága, biztonsága. Ebben az értelemben az elmúlt tíz évben egy elnyújtott mohácsi vészt élünk meg. Átideologizált a kulturális élet, ami pedig a halála mindenfajta kreativitásnak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 06-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3328