KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Guglielmo Biraghi (1927–2001)
• (X) : 2001: science+fiction/tudomány és fikció

• Schubert Gusztáv: Sorskereskedők Igazság-bulvár
• Székely Gabriella: Semmi politika, filmesek vagyunk! Beszélgetés a dokumentumfilmezésről
• Bori Erzsébet: Megcsalatva Gyerekek – Koszovo 2000
• Dániel Ferenc: Az emberek szörnyülködnek, hurcolkodnak A részlet hatalma
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Rövidsarok Kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Háromezer méteres kép Beszélgetés Szécsényi Ferenccel

• Zalán Vince: Steven Soderbergh bukfencei Avantgard megvilágosodás
• Pápai Zsolt: Egyszemélyes Amerika Schizopolis
• Gelencsér Gábor: Drogma Traffic
• Varró Attila: Nosferatu árnyéka Vampiria
• N. N.: A vámpírfilm évszázada
• Hungler Tímea: Ördöggel cimborálva Dario Argento gótikája
• Kovács Marcell: Mösziő Ordas Mélyen az erdőben; Farkasok szövetsége
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Animáció az Óperenciás tengeren túl Észak-amerikai rajzfilmek
KRITIKA
• Varga Balázs: A múlt idő jele Sacra Corona
• Csengery Kristóf: Halálnak halála A csodálatos mandarin
• Ágfalvi Attila: Szapolyai, a dobrudzsai villanyszerelő Ennyiből ennyi
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: A sziget foglya
• Békés Pál: Patkánymese
• Bikácsy Gergely: Az élet csodái
• Kömlődi Ferenc: A mexikói
• Kúnos László: Miss Julie
• Köves Gábor: 15 perc hírnév
• Elek Kálmán: A pók hálójában
• Kézai Krisztina: Húgom, nem húgom
• Strausz László: Talpig majom
• Tamás Amaryllis: Lábad között
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Hamis(h)

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Avantgard megvilágosodás

Steven Soderbergh bukfencei

Zalán Vince

Az amerikai rendező különös karrierje egy független filmmel indult, majd látványos bukásokkal folytatódott, hogy mostanra a személyes látásmód és a hollywoodi siker is egymásra találjon.

 

Mind a közönséget, mind a szakmabelieket meglepte a Cannes-i Filmfesztivál nemzetközi zsűrije 1989-ben, amikor az Arany Pálmát az addig jószerivel ismeretlen amerikai filmrendező, Steven Soderbergh szex, hazugság, videó című filmjének ítélte. Ritka dolog, hogy valaki első játékfilmjével a fődíjat nyerje el Európa legnevezetesebb filmfesztiválján. Mai szemmel nem könnyű kifürkészni, mit is értékelhettek oly magasra a zsűrorok Soderbergh filmjében, nem mintha az azóta eltelt egy tucat év alatt megfakult volna. Természetes, hogy ma mást jelent, mint abban az időben. Akkoriban például a videó, a videó-használat (viszonylagos) újdonsága is „megdobta” a filmet. Az egykori siker magyarázatához feltehetően hozzátartozik – és ez mai is egyértelműnek tűnik –, hogy a szex, hazugság, videó nem tipikusan amerikai film. Mindenekelőtt: az elbeszélésmód nem a történethez igazodik (bár tehetné, hisz olyan pontosan, „körkörösen” szerkesztett, mint egy Schnitzler-darab), hanem a „játszó személyek”, a szereplők habitusának, lelki alkatának a megrajzolását szolgálja. A sikeres ügyvéd, a kissé kényeskedő, pszichológushoz járó feleség, a bárpultos, szabados életű sógornő, s a körükbe megérkező, egykori iskolatárs az első pillantásra átlagos, mégis titkokat rejtő személyiségek az érdekesek a rendező számára. Az átlag amerikai filmtől eltérő, lassúbb tempót nem a történet, nem a „dramaturgia” fordulatai szabják meg, hanem a figurák egymáshoz való viszonyának lélektani mozgása. Soderbergh szereplői nem hordoznak a régmúltban elszenvedett, s azóta mélyen, többszörösen eltemetett sérüléseket. Az ilyen elfojtások az átlagfilmben vagy lávaszerűen törnek elő a hősökből, vagy sikertelenül visszatartott sírás, könnyes hüppögései közt kerülnek napfényre, mikor mit kíván a dramaturgia. Ez alól talán a videózó iskolatárs a kivétel, akit James Spader alakít (s aki ezért a játékáért a legjobb férfiszínész díját vitte haza Cannes-ból), de nem is fecsegnek végtelennek tűnő folytonossággal lelki bajaikról, mint Woody Allen és filmjeinek csetlő-botló figurái. A szex, hazugság, videó kamarafilm-szereplőinek, ahogyan mondani szokás, egyszerűen nincs rendben az élete – legfőképpen szexuális téren –, s ezt megpróbálják különbözőféleképpen takargatni, „túlteljesítéssel” leplezni, de legfőképp elhazudni. Ez utóbbi nem mond ellent annak, hogy a dialógusok többsége e téma körül forog: épp a „szellemeskedés”, a beszéd (!) az eltitkolás legjobb módja. Az egykori iskolatárs és a feleség élénk és bizarr-sikamlós beszélgetése egy kávézóban – „Mondjon valami személyeset!” –, nyakatekert szillogizmusaival, paradoxonjaival szinte már olyan, mintha Soderbergh egy korai Godard-filmből kölcsönözte volna a jelenetet. Érdekes megfigyelni, hogy Soderbergh milyen kevés közelképet, premier plánt használ. Takarékosan bánik velük. Talán azt is lehetne mondani, hogy fél tőlük, kerüli a közeliket, legalábbis a szokványos amerikai módon nem akarja használni őket, nem akar didaktikus vagy erőszakos lenni, de új funkciót is nehezen talál nekik. A tér-kifejező erejéről azonban jól tapasztalhatóan már ebben az első filmjében is határozott elképzelése van (s ez az erénye később is megmarad): Orson Welles nyomdokain járva bizony sokszor (tudatosan és következetesen) él a képmélység kifejező erejével. Az egyik jelenetben a két lánytestvér (a feleség és pultos nő) hosszan vitatkoznak: a feleség a kamera felé eső nagyszobában tétlenkedik, míg a nyitott ajtón keresztül átlátni (a látószög tengelye szerint öt-hat méterre) a másik szobába, ahol testvére rámol, le-fel járkál, olykor teljesen kitűnik a képből, olykor meg épp a feleség mozgása takarja ki. A jelenetben mindvégig megtartják a távolságot, nincs közeledés, nincs „átlépés” a másik pszichológiai körébe. Két külön világ. Soderbergh egyébként is szívesen alkalmaz olyan beállítást, amelyben a beszélgetés egy nyitott ajtón „át” történik. A szereplők fallal elválasztott két külön térben tartózkodnak, amelyek között mintegy az ajtó üt rést. Ezzel is hangsúlyozni kívánja a személyiségek különbözőségét, a távolságot a másiktól – ugyanakkor a közeledés lehetőségét.

 

 

Lefelé az emelkedőn

 

„Innen már csak lefelé bukfencezhetek” – jelentette ki Soderbergh a cannes-i Arany Pálma átvételekor. Majdnem igaza lett! Alig múlt huszonhat éves, amikor első játékfilmjére az egész filmvilág felfigyelt. A középiskolában rajzfilm-készítést tanult, tizenhét évesen elindul Kaliforniába, hogy szerencsét próbáljon Hollywoodban. Egy év elteltével minden eredmény nélkül visszakullog szülővárosába, Baton Rouge-ba, ahol apja egyetemi tanár. Első rövidfilmjében (Rapid Eye Movement) szatirikus hangnemben eleveníti fel sikertelen kaliforniai útját. Ám következő (dokumentum)filmjével (9012 Live), amelyet a Yes nevű rock-együttesről forgat, elcsíp egy Grammy-díjat. Így jut ideje arra, hogy megírja a szex, hazugság, videó forgatókönyvét. (Talán el is felejtődött már: a forgatókönyvet Oscar-díjra jelölték, de talán az is, hogy máig ez Soderbergh egyetlen eredeti forgatókönyve.)

A cannes-i siker óvatlanná teszi Soderbergh-et, azt hiszi mindent megtehet: Kafkáról forgat filmet. Hiába az első világháború utáni Prága remekül megteremtett hangulata, hiába a címszerepet játszó Jeremy Irons és a többiek – Ian Holm, Alec Guinnes, Armin Mueller-Stahl – minden erőfeszítése, a film sorsa mind kritikailag – Európában túl amerikaiasnak vélik, az Egyesült Államokban pedig túl európaiasnak, túlságosan szofisztikáltnak találtatik a forgatókönyv –, mind anyagilag totális bukás. Soderbergh, a film forgatókönyvírójával, Lem Dobbsszal folytatott viták után, azon az állásponton volt, hogy Kafkának sem az életrajza, sem maguk az írásai nem alkalmasak a filmre vitelre. A per – az általa egyébként kedvelt Orson Welles-mű – már megmutatta a határokat. Ezért valójában a thriller egy nagyon sajátos fajtáját szerette volna megformálni, amelynek a véletlen folytán épp Franz Kafka a hőse.

Látomás és valóság villódzik a képeken; a látvány megkísérel hidat verni a kafkai képzelet és az expresszionizmus között. (A film nagy részét fekete-fehér nyersanyagra forgatta.) A Kafka előképeit Fritz Lang filmjeiben, a Metropolisban, a Mabuse-filmekben és A harmadik ember című Carol Reed-filmben kell keresnünk. Soderbergh tudatosan „szembe ment” a bemutatkozás sikere után róla kialakult kritikai képpel. Az egyetlen dolog, ami a Kafkában első filmjére emlékeztethet, a kiábrándultság, a csalódottság érzése.

Ezek után talán nem meglepő, hogy következő filmjének Robert Redford a producere. A Hegyek ura egy totálisan magára maradt, alig tíz éves fiúcska története a nagy gazdasági válság idején. A család szállodában lakik, amelynek bérét nem tudják kifizetni: a papa munkanélküli, a mama beteges, kórházi ápolásra szorul, a testvért a rokonok veszik gondozásba. A film kisrealista stílusa, amelyet talán a megidézett kor, a húszas-harmincas évek fordulója inspirált, tartózkodik attól, hogy közvetlen és erőteljes társadalomkritikát sugalljon. Soderbergh érdeklődésének középpontjában a gyermekember személyiségének alakulása áll. Közelebbről az a kérdés, hogy miként válaszol a gyermeki lélek arra, hogy családja, környezete, általánosabban: az emberek, a világ nem teljesítik be reményeit, vágyait. A rendezés egy olyan kisfiú alakját állítja elénk, aki átverekszi magát ezeken a megpróbáltatásokon, és úrrá tud lenni a felismert valóságon, anélkül, hogy ez a „kijózanodási” folyamat cinikussá, keserűvé tenné. S ez azért nem lebecsülendő. Soderbergh kétségkívül egy idealizált magatartást rajzol meg kamerájával, mintha maga is inkább a vágyait fogalmazta volna meg, eltitkolván egykori félelmeit. Bármennyire is szimpatikusak a filmből kiolvasható rendezői szándékok, A Hegyek ura olyan, mint egy harminc-negyven évvel ezelőtti kisrealista film, amelyből hiányzik a szex, hazugság, videó minden újdonsága. Ezért is érthetetlen kissé, hogy a kritika kedvezően fogadta, míg a nézőközönség elmaradt azokból a mozikból, ahol a filmet vetítették.

Soderbergh ekkor műfajt váltott, és leforgatott egy lélektani, bűnügyi filmet (magyar címe: Pusztító szenvedélyek), amely előző két filmjéhez hasonlóan ismét hatalmasat bukott. S ez már a harmadik „bukfenc lefelé” a cannes-i diadal óta. Mindazonáltal egy sikerületlen film éppoly jellemző lehet rendezőjére, mint a jobban sikerült darabok. Kezdjük talán azzal, hogy a Pusztító szenvedélyek valójában remake: Robert Siodmak 1949-ben forgatott Keresztül-kasul (Criss Cross) című filmjén alapszik. Igaz, Soderbergh saját bevallása szerint csak két dolgot merített az egykori filmből: egy kórházi jelenet szcenírozását és a főfigura ötletét, aki újra akarja rendezni kapcsolatát korábban elhagyott feleségével. Rendezői munkássága szempontjából fontosnak tetszik ez a műfajváltás, mert nem egyszerűen krimit akart rendezni. A magyar (szak)nyelv nehezen tudja megnevezni azt a műfajt, amit Soderbergh magának választott, hiszen ez nem az, amit idehaza a thrilleren vagy a kevésbé ismert film noiron, esetleg polaron értenek. Talán lélektani bűnügyi filmnek lehetne a leginkább nevezni, a lényeg mindenesetre az, hogy különböző személyiségek története, egymáshoz való viszonya, belső és külső konfliktusa teremti a drámát, „szervezi” az eseményeket, s a figurák mintegy csak belesodródnak a bűnelkövetésbe, a rablásba, gyilkosságba (még ha jó esetben szükségszerűnek érezzük is ezt a belesodródást). Maga a bűnügy és lefolyása szinte csak a keretet, csak a formát kölcsönzi a rendező által ábrázolni kívánt emberi drámának. Soderbergh valójában azt a klasszikus formát keresi, amiben elkötelezheti magát. Számára elsősorban a figurák, a figurák helyzetei az érdekesek, s a forma kevésbé fontos. „Azok a személyiségek (férfiak és nők egyaránt) érdekelnek – mondja egyik nyilatkozatában –, akik bizonyos értékek, s ezek morális kódja szerint élnek, és egyszer csak hirtelen késztetést éreznek arra, hogy átlépjék ezen értékek szabta határokat, hogy elérjék azt, amit szeretnének, majd visszatérnek a régi kerékvágásba, s azt hiszik, ott folytathatják, ahol abbahagyták. Csakhogy ez lehetetlen.” Nos, a Pusztító szenvedélyek főalakja majdnem pontosan ilyen figura. Annyiban másabb, hogy a texasi városba visszatérő főhős szinte kihívja maga ellen a sorsot, kiprovokálja saját bukását. Játékos egyéniség, aki jól tudja, hogy sok múlik a szerencsén: nyerhet is, veszíthet is. És Soderbergh nem akarja levenni döntéseinek felelősségét a válláról.

A film egy későbbi eseménnyel indul, ami többször is visszatér, amíg a történet el nem érkezik ehhez a jelenethez. A főhős életének korábbi időszakait különböző flashbackek idézik föl. Magyarán a jelen történéseit hol flashbackek, hol flash forwardok szakítják meg. A dialógusok szövege meg gyakran „áthúzódik” a következő kép alá. Soderbergh bár maga is elismeri, hogy az amerikai közönség nem szereti az intellektuális beavatkozást a film folyamatába, mivel az „hideggé” teszi a filmet, mégis azon van, hogy a figurák helyzetének bonyolultságát a lehető legplasztikusabban írja le, és hiánytalanul adja át a nézőknek, még akkor is, ha ehhez különböző idősíkok bevezetését tartja szükségesnek, s többé-kevésbé kész elvetni a lineáris cselekményvezetést. A rendezői kifejezőképesség frissülő hajlékonyságának s árnyaltságának gyümölcsei valójában későbbi filmjeiben fognak beérni, s segítik majd ideájának megvalósításában: a klasszicizmus és a kortársi érzékenység egységének megteremtésében, olyan filmek megalkotásában, amelyekre a néző – Soderbergh szerint – amennyiben visszaemlékszik, akkor a tömörsége és az összetettsége idéződik meg előtte, de amikor látja, akkor újdonságát az egyszerűségében véli felfedezni. A Pusztító szenvedélyek egy óra után megbicsaklik, és szinte értelmetlenül lövöldözős krimivé alakul át. A lélekrajz csendjeit üvöltözések váltják fel, az idő felgyorsul, minden rohan a végkifejlet felé.

E film után mindenesetre arra vágyott, hogy öt fős stábbal dolgozzon, hogy alacsony költségvetésű (hetvenötezer dolláros) filmet forgasson, hogy kilépjen az ipari filmkészítés keretei közül. (Lelki szemei előtt – talán – Cassavetes módszere és kollégái lebegtek?) 1996-ban leforgatta a Gray's anatomy című monológot, és az alig néhány szereplőt mozgató Schizopolis című filmet, és készített egy hosszabb interjút a talányos filmrendezői pályát befutott Richard Lesterrel, amely később könyvformában (Megúszni szárazon, avagy életed legszerencsésebb szemétládájának újabb kalandjai) is megjelent.

 

 

Gyorsmontázs

 

Lehet, hogy ez az időszak csak kikapcsolódást (és csalódást) jelentett a számára? Visszatért Los Angelesbe. Talán a legjobbkor: már több rendező visszautasította, hogy filmet rendezzen a veterán Elmore Leonard (többek közt a Jackie Brown írója és producere) bűnügyi regényéből. Soderbergh ekkoriban azt gondolta, hogy a szakma úgy vélekedik róla: képes jól megcsinálni egy filmet, felelősséget érez a költségek iránt, jól bánik a színészekkel – a filmjei mégis olyan furcsák. Ha ezt az alkalmat elszalasztja, soha többet nem kérik föl egy film megrendezésére. 1998 nyarán mutatták be a Mint a kámfort, s az amerikai kritika – végre! – dicshimnuszokat zengett. Soderbergh ebben a filmben ott folytatta, ahol a Pusztító szenvedélyeket abbahagyta: „elfelejtette” a figurák belső drámáját, az érzelmeket, súlytalanul, édeskésen viszi vászonra egy többszörös bankrabló (George Clooney) és a nyomába eredő rendőrnő (Jennifer Lopez) kapcsolatát, miközben szándékosan otrombának rajzolt alakok puffogtatják a kissé bonyodalmasra sikeredett történet poénjait, s persze a mindig kéznél lévő pisztolyokat. A sztárok is megtették a magukét, a producerek a pénzüknél voltak.

Soderbergh jól kalkulált: több felkérést kapott egyszerre. Ezek közül az elsőnek leforgatott The Limey (amely Magyarországon Amerikai vérbosszú címmel jelent meg videón) minden bizonnyal Steven Soderbergh legprofibb munkája. Már az első pillanatban megragadja a nézőt Terence Stamp arca és mozgása. Soderbergh telitalálata e ritkán szereplő angol színész kiválasztása a főszerepre. A kemény, hatalmas koponyára tapadó (kevés ránccal barázdált) száraz, kissé sápadt bőr, amelyben szinte csak a két tündöklő szemgolyó él, nemcsak az öregséget, az önbizalmat és a magabiztosságot sugallja, de éppúgy elszántságának hitelességét, megrendíthetetlennek tetsző magatartását is. (A film eredeti, angol címe bizonyára nem véletlenül utal a főhős fiziognómiájára.) Mozgása némiképp darabos, mondhatnánk tömbszerű, amely valójában egyszerűségével hat, s határozottan különbözik a színésztársakétól.

Az igazi meglepetés azonban a hallatlanul egységes, tömör és pontosan kialakított képi beszédmód. Nem lehet azonnal meghatározni, mi is az, ami oly lendületessé, érzékennyé és tisztává varázsolja. A fantasztikusan eltalált tempó, hangsúlyaival és csöndjeivel? A beállítások belső rendje vagy a türelmes nagyközelik? Vagy a kifinomult és hajszálpontos arányérzék, ami szinte klasszikussá varázsolja a Limey-t. Belső szerkezete az elmés, érzékeny és fegyelmezett vágástechnikán nyugszik. (Ne feledjük, Soderbergh pályájának első szakaszában maga is vágta filmjeit.) Ami természetesen a történetből következik: hiszen a főfigura személyiségének, gondolat- és érzelemrendszerének plasztikussá tétele éppoly fontos (ha nem fontosabb) a rendező számára, mint a történet gördülékeny elmesélése. A sztorit tekintve a film egy bosszú története: a börtönt többszörösen megjárt (ám éppen kiszabadult) Wilson átrepül Amerikába, hogy megölje leánya popzene-kereskedő szerelmét, meggyőződése szerinti gyilkosát. Ahhoz képest, hogy pro forma szokvány bűnügyi filmet látunk, feltűnően sok a vágás a filmben. Tegyem hozzá gyorsan: valamennyi indokolt, hiszen így alakul ki az az asszociációs rendszer, amely élteti a filmet, s amely a nézőt is bekapcsolja a film áramába.

Soderbergh kivételes rendezői tehetséggel „megemeli” a történetet: megérezteti velünk a bosszúálló kegyetlen magányát, titkolt, apai szeretetét lánya iránt, akinek gyermekkorában ő jelentette „a barátságos szellemet” – röviden: egy sors drámáját. Nem véletlenül idegen környezetében. Ugye maga angol? – kérdezik többször Wilsont, s ez nem csak Terence Stamp kiejtése miatt történik, mindenki különös alaknak véli, többen meg is vetik. (Anglia? Fele akkora, mint Wyoming, és a rendőrök nem hordanak fegyvert – mondja valaki lekicsinylően.) Ennek a környezetnek, a kortárs világnak tipikus alakja a hatvanas évek dalait napjaink ízléséhez igazító és jó pénzért kiárusító zenei menedzserfőnök, akit – a színészválasztás másik telitalálata – Peter Fonda játszik.

Az egykori, „független” filmrendezőt fedezhetjük fel a Limey nagyszerűségében, amely révén Soderbergh a lélektani bűnügyi filmek legkiválóbbjai, Jean-Pierre Melville vagy épp Kitano Takeshi társaságába emelkedett. Pályája példa lehet arra is, hogy a „szerzői” filmesnek indult rendező a maga filmes gondolkodásával, tanultságával és eszközeivel miként simul be – ha tetszik, kényszerül besimulni – a filmiparba, s hogy a filmes újdonságok hogyan épülnek be a közönségfilm kifejezésmódjába, miközben – sok-sok szerencsével – világhírűvé avanzsál a valamikori tornacipős avantgárd.

 

 

A margón kívül és belül

 

A Limey után Soderbergh más felkéréseknek is eleget tett, hihetetlenül sokat dolgozott az évszázad utolsó két évében. Egy „igaz történet” nyomán leforgatta az Erin Brockovich-ot, a Julia Roberts játszotta hősnő elszánt (s végül diadalmas) küzdelmét egy kaliforniai vegyigyár környezetszennyező gyakorlata ellen. „Ha Julia Roberts nem vállalja a szerepet, akkor én sem vállalom el a filmet” – nyilatkozta Soderbergh. És ismét igaza lett. Julia Roberts Oscar-díjat kapott a játékáért (magát a filmet is nominálták), mindenki megnyugodhatott: igazi „szocialista realista” film született. A lánglelkű ifjúasszony felismeri az uraknak, a hatalmasoknak kiszolgáltatott szegény emberek bajait, megszervezi közösségüket, harcukat, és a győzelem nem marad el. Soderbergh belelendül: megveszi egy angol televíziós sorozat jogait, és megrendezi a drog-pénz-hatalom problémájának eleven aktualitását bemutató Traffic című filmet, dokumentarista stílusban, két kamerával felvéve a jeleneteket, mint annak idején Dárday István vagy Tarr Béla. A film talán ráébreszti az embereket arra – véli Soderbergh –, hogy a drog az Egyesült Államokban „kulcskérdés”, szembe kell nézni vele, továbbá elsősorban egészségügyi, s nem pedig bűnügyi probléma. „Az alkoholistákat sem zárják börtönbe.” S az efféle „népnevelői” mondatokhoz még hozzáteszi: „A stúdióktól nem lehet elvárni, hogy a progresszív filmek érdekében rizikót vállaljanak. Ez nem az ő dolguk. Olyan filmeket kell készíteni, amelyek jövedelmezőek, de megengedik, hogy a mi filmjeink legyenek, anélkül, hogy marginalizálna bennünket.” Az iróniának vége. Maradjunk a tényeknél: idén Steven Sodebergh felfelé „bukfencezett”, megkapta a rendezés Oscar-díját. Bátran neki foghat új filmjének, az Óceán 11-nek, ami valójában egy Milestone-remake; Frank Sinatra, Dean Martin és Sammy Davis jr. szerepét most George Clooney, Brad Pitt és Matt Damon játsszák.

Az 1989-es Cannes-i Filmfesztiválon a rendezés díját Emir Kusturica kapta, s a díjazottak között szerepelt Jim Jarmusch is. Az Arany Pálmát a zsűri elnöke, Wim Wenders adta át Steven Soderbergh-nek. Soderbergh-et, a filmrendezőt sokan és sokáig európainak (európaiasnak) vélték az amerikai filmvilágban. Wenderst filmjeit újabban amerikaiasnak tartják az európai film legjavához képest.

Vajon kap-e valaha Oscar-díjat Wenders?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 23-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3333