Kritika

Sacra Corona

A múlt idő jele

Varga Balázs

Korona vagy kard. A romantikus történelmi film csak akkor működik, ha megtalálja a királyi utat a szórakoztatás és a tanítói-prófétai kinyilatkoztatás között.

A Sacra Coronát megelőzte a híre: kevés magyar film mozgósította ilyen erővel az előítéleteket, mint Koltay Gáboré. Magyar filmről ritkán fogalmazódott meg látatlanban annyi és olyan sarkosan eltérő vélemény, mint a Sacra Coronáról. Ezek a nem ritkán hisztérikus viták azonban a filmet csak halványan érintették. Koltay Gábor opusza politikai erőtérben méretett meg. De abban is született. Magyarországon a politikát, történelmet és filmet acélos kötelékek fűzik. Elszánt kritikusok aktuálpolitikai áthallásokat is felfedezhetnek a Sacra Coronában, az effajta kódfejtő játék azonban kevés izgalmat tartogat. Néhány éve a Honfoglalás, egészen más politikai közegben, jóval kisebb vihart kavart. Ez a tény pedig inkább a magyar politikai kultúrát (és a kultúrát átszövő politikát), semmint a filmeket magukat minősíti.

Miközben ifjú filmeseink legfeljebb a rendszerváltásig tekintenek vissza, a dokumentaristák pedig a közelmúltat fürkészik, Koltay Gábor rendületlenül folytatja történelmi tabló-sorozatát. István és Koppány csatája, Julianus krónikája és a honfoglalás mítosza után itt a Lovagkirály legendája. A magyar történelmi filmek repertoárjából a királyi fők többnyire hiányoztak, a történelmet ezen a tájékon inkább alulnézetből, plebejus szemszögből vizsgáljuk. Koltay filmjei azonban felfelé tekintenek, őt a reprezentatív, az annalesekből, gestákból és krónikákból kirajzolódó kép érdekli.

A történelem a legváltozatosabb megközelítések célpontja lehet, a különféle kosztümökbe ki-ki szabadon öltöztetheti a maga világnézetét. A történelmi kalandfilm ősrégi és elpusztíthatatlan műfaj: évtizedek óta megbízhatóan tart kifelé a divatból, de sosem ér az út végére. Az akciófilmes dramaturgia és a digitális technika mindent felforgatott, a kalandfilmek romantikusan konzervatív világrendjét azonban majdhogynem érintetlenül hagyta. Aki egész közönségét szeretné látványos példákon keresztül tanítani, ehhez a zsánerhez nyugodtan fordulhat. Koltay Gábor az elmúlt bő másfél évtizedben – változó színvonalon és változatos ideológiákkal – a történelmi kalandfilmeket választotta. Mostanra ráadásul beérte őt a nemzetközi divat: a Rettenthetetlen, A hazafi, a Jeanne d’Arc és a Tűzzel-vassal olyan látványos sorozat, amelyhez kapcsolódni lehet és érdemes is. A Sacra Corona felemás elem a sorban: megvannak benne a kosztümös kalandfilm összetevői, a patetikus és ideologikus tételek azonban kioltják a kalandok lendületét. A romantikus szemlélet és a pátosz mélyen kódolt eleme a műfajnak, a fent említett filmek mindegyike bőséggel merít ebből az eszköztárból, a Sacra Corona azonban nem találja meg a királyi utat a szórakoztatás és a tanítói-prófétai kinyilatkoztatás között.

A felvezetés klasszikus történelmi kalandfilmet ígér, a korszak és a téma ehhez ideális. Az országban zűrzavar és káosz, az örökösödés rendje felborult, a korona és a kard közötti választásra kényszerített Béla drámája tökéletes konfliktusforrás – nem feltétlenül jók és rosszak, sokkal inkább elvek és kényszerek csatája ez, mely csatában formálódik a jellem, és lassan, kalandok sorozatában, kiemelkedik az igazi hős. Ehhez feszes történetvezetésre és dinamikus konfliktusszerkezetre lenne szükség, a Sacra Corona alkotói azonban nem ezt az utat választották. A csatajelenetekkel és szócsatákkal megszórt első háromnegyed óra után a tempó érezhetően lelassul, a cselekményszövés helyét átveszi az elmélkedés és a kinyilatkoztatás. Fura élmény olyan dialógusok sorát látni, amelyben a beszélők nem egymáshoz, hanem a feltételezett közönséghez intézik szavaikat, és párbeszéd helyett párhuzamos monológok követik egymást. A kalandfilmes dramaturgia leveti magáról a tételességet, a hősök tetteit indulatoknak, intrikáknak és szenvedélyeknek kellene vezetniük, a Sacra Coronában azonban a sztori és a rárakódó példázat folyamatos konfliktusban van egymással. Szó sincs róla, a tételdráma, az eszmei meggyőződések csatája teljességgel legitim műfaj, a történelmi kalandfilmet azonban nem érdemes ilyen ballasztokkal terhelni, mert akkor sem a cselekmény ereje, sem a példázat tisztasága és feszültsége nem tud érvényesülni. Koltay két különböző szabályokkal rendelkező műfajt próbált vegyíteni – sikertelenül. A Sacra Corona első órája látványos kalandfilm, a befejezése azonban szivárványos példázat: van, aki az elsőre megy be, van akinek a második jön be – a kettő együtt nehezen működik. Engem legalábbis mélységes zavarba hozott.

Amikor éppen bonyolítani kellene a szálakat, árnyalni a jellemeket és kibontani a konfliktusokat, Koltay filmje hosszadalmas és széttartó epizódokra vált, melyek látványosak és szépen fotografáltak, csak feszültségük nincsen, mert az alapkonfliktushoz alig-alig kapcsolódnak. Hiszen László és Géza mégiscsak megszegnek egy szerződést, másfelől Salamon uralma is csak „lopott” királyság volt, de erről a szálról, a korona és a kard dilemmájáról hamarosan elfelejtkezünk, mert a királydráma helyett, melyben a főszereplők között, ha nem is egyenlő arányban, de megosztatik igazság és jellem, egyszerű hatalmi harcba csöppenünk – e harcban pedig jellemesség és igazság áll az egyik, gyengeség és erőszak a másik oldalon. Méltó ellenfél hiányában azonban jóval kevésbé katartikus a győzelem.

Nem az események és történések belső logikája, hanem az egész filmen áthúzódó didaktikus érveléstechnika vezeti a Sacra Coronát. Koltay lemond a sztoriban rejlő feszültségek és konfliktusok kihasználásáról, és a hatást inkább a szép képekhez társított emelkedett, ihletett pillanatokkal próbálja elérni. Az utolsó húsz perc patetikus tablói egészen más filmet zárnak, mint ami elindult. Királydrámából a korona mítosza lett, a látványos történelmi kalandfilmből emelkedett tanmese a Szent Korona nemzetet egyesítő hatalmáról.

Így viszont a Sacra Corona menthetetlenül patetikus és statikus film: Képes Krónika a mozgóképes krónika helyett. A képek szépek, mint a XIX. századi történelmi tablók, csak épp kevéssé mozgalmasak. Novák Emil változatos tájképeket és tablókat fotografál, szívesen használja a szűrőket és tobzódik az alsó beállításokban, aminek következtében mindent kicsit nagyobbnak és lenyűgözőbbnek látunk, mint valójában. A fényképezés eleganciája azonban méginkább kiemeli a történetvezetés nehézkességét és vontatottságát. A jeleneteknek nincs dinamikája, a szereplők hosszan és lassan vonulnak, majd egy-egy díszes frontális beállításban párbeszédbe bonyolódnak – minden egyes kép dekoratív és precízen kidolgozott, simogató fények borítják be a tereket, az enteriőrök és a kosztümök mégis jobban érvényesülnek ebben a közegben, mint maga a kalandos-fordulatos történet. A fiatal színészek mindent megtesznek, hogy izgalmas, szerethető vagy gyűlölhető, de a nézőket megmozgató hősöket formáljanak szerepeikből, eleven és életszerű dialógusok hiányában azonban marad a szigorú, elszánt és lelkesült tekintetek párbaja, igaz, ebben Szarvas Attila a Honfoglalás óta legyőzhetetlennek hitt Franco Neróval is felveszi a versenyt.

Nem a történelmi kalandfilm műfaja az idejétmúlt, hanem a Koltayék által választott forma, stílus és tempó. Tetszik, nem tetszik, a multiplex arénába eresztett eposzoktól lendületes történetvezetést és pergő képeket várunk. A Sacra Corona alkotói elindultak ezen az úton, végül mégis megkötötte őket a mondanivaló súlyossága és komorsága. Nem véletlenül hiányzik a humor a filmből: a patetikussággal nem fér össze a könnyedség.

A digitális animációtól ugyanis még nem lesz korszerű egy film. Főként, ha a jelenetek és a dialógusok többségét a tételesség hatja át. Ha egyre erősebben érezhető, hogy nem a meggyőzés, hanem a meggyőződés, nem a nyitás, hanem a kinyilatkoztatás vezeti a történetet. A XI. század viszályokkal terhes krónikája helyett egy szép szövésű, ám patetikus és ideologikus tabló készült el. Ez az ellentmondás annál is fájdalmasabb, mert a kiinduló történet, a Lovagkirály legendája valóban a kitartás, a következetesség, a türelem és az ellentéteken való felülemelkedés példája lehetne. Ha izgalmas és egyben méltóságteljes, büszkén vállalható történelmi előképre vágyunk, mely a széthúzás drámái helyett az egység megteremtéséről szól, László történetében mindezeket a motívumokat felfedezhetjük. Semmi szükség ezt a mítoszt a Szent Korona eszméjével megterhelni. Nyilvánvaló, hogy a bírálók többsége épp emiatt támadja a filmet, és az aktuálpolitikai vagdalkozások is ezen a terepen folynak. Nem arról van szó, hogy a középkori történetekből száműzni kellene a vallásos meggyőződést, vagy hogy az alkotók ne választhatnának szabadon értékrendjüknek és hitvallásuknak megfelelő történetet. A Sacra Coronában sajátosan és szerencsétlenül keveredik az ideológiamentes, látványos kalandfilm a Szent Korona reprezentatív mítoszával. Csakhogy ez utóbbi, politikai terheltsége miatt, mára nehezen állja meg a helyét a nemzetet egyesítő, a különféle meggyőződéseket összebékítő eszményként. Szerencsésebb országokban, ahol a történelmet nem a politika és az ideológia küzdőtereként használják, jóval kevésbé érzékenyek a történelmi szimbólumok. Mi még nem itt tartunk. Ebben a helyzetben a Sacra Corona nem a múló idő, hanem a jelenbe emelt múlt idő jele.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 52-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3341

Cikk értékelése:

szavazat: 1110 átlag: 5.63