KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Guglielmo Biraghi (1927–2001)
• (X) : 2001: science+fiction/tudomány és fikció

• Schubert Gusztáv: Sorskereskedők Igazság-bulvár
• Székely Gabriella: Semmi politika, filmesek vagyunk! Beszélgetés a dokumentumfilmezésről
• Bori Erzsébet: Megcsalatva Gyerekek – Koszovo 2000
• Dániel Ferenc: Az emberek szörnyülködnek, hurcolkodnak A részlet hatalma
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Rövidsarok Kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Háromezer méteres kép Beszélgetés Szécsényi Ferenccel

• Zalán Vince: Steven Soderbergh bukfencei Avantgard megvilágosodás
• Pápai Zsolt: Egyszemélyes Amerika Schizopolis
• Gelencsér Gábor: Drogma Traffic
• Varró Attila: Nosferatu árnyéka Vampiria
• N. N.: A vámpírfilm évszázada
• Hungler Tímea: Ördöggel cimborálva Dario Argento gótikája
• Kovács Marcell: Mösziő Ordas Mélyen az erdőben; Farkasok szövetsége
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Animáció az Óperenciás tengeren túl Észak-amerikai rajzfilmek
KRITIKA
• Varga Balázs: A múlt idő jele Sacra Corona
• Csengery Kristóf: Halálnak halála A csodálatos mandarin
• Ágfalvi Attila: Szapolyai, a dobrudzsai villanyszerelő Ennyiből ennyi
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: A sziget foglya
• Békés Pál: Patkánymese
• Bikácsy Gergely: Az élet csodái
• Kömlődi Ferenc: A mexikói
• Kúnos László: Miss Julie
• Köves Gábor: 15 perc hírnév
• Elek Kálmán: A pók hálójában
• Kézai Krisztina: Húgom, nem húgom
• Strausz László: Talpig majom
• Tamás Amaryllis: Lábad között
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Hamis(h)

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A részlet hatalma

Az emberek szörnyülködnek, hurcolkodnak

Dániel Ferenc

Mi a dokumentum, s mi a lényeges? Gyakran csak utólag, a kész filmet látva tudhatjuk meg.

 

Bajor hegyi táj. Totál: egyszerű falusi ház, előtte vályúban felfogva s csövön tovább csörgedeztetve kristálytiszta forrásvíz. Egy idős, jóarcú, ösztövér férfi szorgoskodik ott – időnként. Csak később nevezik meg: ő Martin Heidegger híres filozófus unokaöccse. Kapál vagy gyomlál, ő tartja rendben a családi sírkövet-kertet is. Szűkebb képkivágás: halkan említi, hogy nagybátyja szeretett itt élni és dolgozni. Spektrum-csatornán sugárzott BBC produkcióról írok, a sorozat címe: Emberi, túlontúl emberi, tárgya vagy hőse Heidegger. A bölcselő. Kínos téma, egyre kínosabb az innen-onnan előbújó dokumentumok miatt, amelyek tanúsítják, hogy a filozófus autentikus náci volt, antijudaista árja, önkéntes Gestapo-feljelentő, Göring rajongója, a német egyetemek purifikátora – s élete végéig nem érzett késztetést, hogy egy halk pardont kirebegjen.

Mindenkit megszólaltatnak vagy visszaidéznek. A dokufilm reprezentatív vonalában Gadamer őrült lángésznek nevezi hajdani mesterét. Richard Rorty csapdába esett emberről szól. Husserl, a mester elárult „szülőatyja” belerokkant, belehalt az übermensch könyörtelen bánásmódjába. Karl Jaspers a német ifjúság megrontása miatt öt évi szilenciumot javasolt ítélet gyanánt, s a polgári bíróság ezt ki is rótta. Hannah Arendt, akit bensőséges viszony, fiatalkori szerelem fűzött a magiszterhez, a lealjasodás emberi aspektusát nem tudta megemészteni, mégis küzdött érte, hogy Heidegger visszakapja katedráját (megtörtént). Más bölcselők máig megosztottak: a Lét és idő szerzőjét emberi hitványsága ellenére korunk alapvető tanítómestereként tisztelik, megint mások ezt elutasítják. Végső verdikt nincs.

A dokufilm, műfajából következőleg, nem taglalhatja részletezőn, hogy a bajor föld, a földközeliség, a paraszti lét, maga a lét, a hogylét, „Van Gogh bakancsai”, az autenticitás: Heidegger bonyolult gondolati rendszerének ihlető kategóriái hogyan „találtak rá” Hitler véres rögvalóságára, s kelthették ama féktelen platóni reményt, miszerint a bölcselőnek adatik majd a diktátort irányítania. S hogy a történelmi kudarc sebet ütött-e? Részleges visszavonulásra ösztökélte...? A háború után bújdoklásra, öngyilkossági kísérletre? – Ámde a bűnbánat érzése idegen volt ettől a teremtménytől?

S itt érik be az, amit a BBC higgadt dramaturgiájában csodálok: a történelmileg jelöletlen Heidegger származék, a historikum kvázi statisztája tevés-vevésével igazolja, létezhet szelíd és tiszta bajor ember. Elmondja: 1944 vége felé (az összeomlás pillanatai) Freiburgba menet találkozott híres bácsikájával, s látta zakóján a náci pártjelvényt. Martin szerint: „viselnünk kell a pártjelvényt!” Ezen akkor ő ledöbbent: „Még párttag? Hiszen mi, mind Heideggerek náciellenesek voltunk.” (Halkan mondja, visszafogottan, ítéletmentesen.)

 

*

 

Szörfözök tovább. A „Vihar! Vihar!” – a pusztulásfilm Hawaii tétele fölöttébb drámai. A Kilauea-vulkán izzón hömpölygő lávája fotogén s már-már melodramatikus: nyomul feltartóztathatatlanul a kis Kalapana település házai felé. Útjában mindent fölperzsel, eláraszt. Évtizedeken át csak pöfögött, most viszont nem fog rajta se ima, se átok, sem az őslakosok védőbabonája. Az emberek szörnyülködnek, hurcolkodnak, házaikat vontatják, a megfigyelő geológustól remélnek mentőhírt, vigaszt. Könnyek, könnyek. Tumultuózus jelenetek. A lávafolyam nem kegyelmez. Ítélet ideje. S ekkor az angolszász operatőr mégsem tagadva meg hivatását és tradícióját: lencsevégre kap, kitartóan fotografál egy frissen épült házat, tulajdonosát, amint kalapál, kopácsol újdonatúj terasza mellvédjén. Mögötte ég, füstöl minden. Házszentelőre készült az infernó közepette? Isten kiválasztottjának véli magát? Pániktól monomániás? – Nincs rá magyarázat.

Később szenes romok, dermedő bazaltláva tömbök, láva-teríték. A település nem-léte. Ez a fiatal férfi bizonyára tudna indítékkal, motivációkkal szolgálni –, de, szerencsénkre, nem kérdik.

 

*

 

Fellinire gondolok, ahogyan egykor Rossellini rideg, száraz, tiszta, könnyed, tévedhetetlen tekintetéről beszélt: „...ez a tekintet, ez a szemlélet olyan időszakban érvényesült, amikor a történés már önmagában történelem volt, irodalom, személyiség, dialektika ... ez a háború utáni valóság... de amikor a dolgok megváltoztak, ennek a stílusnak, szemléletmódnak is elmélyültebbé kellett volna válnia, mert a valóság rejtőzködőbb, bonyolultabb lett, kevésbé külsőleges, külsőlegesen drámai ... abban az évekig gyakorolt igyekezetében, hogy távolságtartását bizonygassa, megvetését minden iránt, ami nem nyíltan pedagogikus, éppen annak az embernek a nosztalgiáját, a megbántottságát és zavarát vélem fölfedezni, aki megtagadott és elárult valamit...” (Mindezt Rossellini iránti tisztelettel, mélyen érintetten.)

A film barátait sem, önmagam sem terhelném a Fellini életművében nyüzsgő, tolongó, árvult, titokzatos, jeltelen példák tömkelegével, a „rejtőzködő valóság” mozgókép-költészetének milliónyi transzformációs mutánsával. Csupán emlékeztetőül: a Satyricon előkészületi fázisában végtelenül unva a Capitoliumi Múzeum leleteit: „Egy üres szemű márvány mellszoborban aztán egy vidéki unokahúgocskám riadt, szenvedő kis arcát véltem fölfedezni, Jolénak hívták, vörös haja volt, s mindig betegen feküdt, állandóan innia kellett. Egy pillanatra az a benyomásom támadt, hogy röpke kapcsolat, futó cinkosság alakult ki köztünk: Jole arcát viselte az a szobor, meg is simogattam kőbe font haját: ’Talán segíthetnél egy kicsit... Solonina?’ (a nyakán lévő táblán e nevet olvastam), ám ebben a pillanatban tudós barátom, akivel voltam, közölte, hogy Solonina a vérfürdők, a keresztre feszítések avatott szakértőjének számított, s legfőbb élvezetét abban lelte, ha saját kezűleg téphette ki az áldozatok szívét...”

Erről a kinematográfiai titokról, átkos szabadságról vallott Fellini örököseként digó gyönyörrel a már súlyosan rákbeteg Marcello Mastroianni is. Szerepek százai. Forgatási helyszínek ezrei. Utazások. Kalandok. A filmszínészetnek köszönhető élet-ajándékok. „Mikor jutottam volna el Budapestre? Számít, hogy az a film közepes lett? Budapest gyönyörű hely volt...”

Alkalmilag megörökítették a Cinecittá facéran maradt statisztáit egy riportfilmben: uzsonnázva, kopottan marakodva, hivalkodva, nosztalgiázva, Federico dottore sminkesei nélkül is maszkszerű ábrázolatokkal. Az összejövetel kényszeredett volt, talán mesterkélt is. A vége-jelenetért mégis „megérte”: amikor szedelődzködtek, cókmókjukkal szétszéledtek – már-már filmen kívül –, közös aura híján a privátlétükhöz tértek vissza, ahányan annyifelé. Mozivarázslat kizárva.

 

*

 

Szörfözgetek. Sokadszor újra megnéztem A szobalány naplóját. Mint Don Luis Bunuel hűséges nézője újból leróhatnám hála-pezetámat, amiért mások (joggal) lerótták. Megejtő, ahogyan az Öreg a mindenen, mindenkin áthatoló romlottságot (társadalmi késztetést a fasizálódásra) adagolja. Talán egy szereplőt kivéve. Az öreg, vagy inkább kortalan szakácsnőről van szó. A többiek, mind jönnek is, mennek is, „konfliktusokat gerjesztő terekben közlekednek”, bűnösök, áldozatok, szemtanúk – ő sohasem hagyja el életterét, az alagsori konyhát. Morgolódik, tesz-vesz, főz, adagol, hátrahúzódva figyel, fájós lábbal üddögél – nem tétel a többiek számára. Nincs elkülönítő társadalmi státusza. Don Luis sohasem jellemezné úgy, hogy „életadó”, „tökéletes személyzet”. Funkcionális lénynek, birtokon belülinek tekinti, becsvágy-, lázongás nélkülinek. Amíg bírja szusszal, hozzá tartoznak a tűzhelyek, az edények, a fűszerek, az étkek. Ez a hivatása. De mi a sorsa? Bunuel, aki a rejtvények, sorsszerű véletlenek állhatatos híve, erről még célzást sem engedélyez. Analóg-sorsokból sejthetjük: ha, mint „szakácsnő” egyszer majd alkalmatlanná válik, ki fogják penderíteni. S talán elfekvőben végzi. Talán szentté avatják.

 

*

 

Nézem a képernyőn kereskedelmi és közszolgálati televíziós adásokban, különféle szövegkörnyezetekben ugyanazt az egyszerű képsort: zámolyi romák egy csoportja közelít, a színhely Strassburg. Megállnak. Felfelé bámulnak. Képirányváltás: a Katedrálist bámulják. Mintha néma adás lenne, függetlenítem magam a kommentátoroktól. Nem érzem szükségét, hogy itt helyben „állást foglaljak”. A kis alakzat vége – sorában roma nagymama álldogál: térdközépig érő világoskék pulóverben willendorfi vénuszi mellekkel, szoknya, vastag oszloplábak, cipő, makulátlan tisztaság. Mintha Csalog Zsolt barátom böködne: „a nagymamát figyeld!”

Nem perdöntő, hogy roma szokásrend szerint hátul áll. Nem számít, hogy ez az ajándék ruhadarab messziről lerí. Kamerák jelenlétében a tisztaságnak sincs kitüntetett értéke vagy jelentése. De az, hogy minden porcikája sok szülésről, sokévi szoptatásról, végeláthatatlan házimunkáról árulkodik, az hétszentség. Lehet, hogy funkcionális analfabéta, lehet, hogy az Új Ember szorgos olvasója. Vélhetőleg az exodus-ötlet nem tőle származik, Strassburg nevét se hallotta, de nem tudjuk, mennyit nyomott a latban az „igen” szavazata.

„Még ha valaki megszólít is, hogy aszondja – Hallja maga cigányasszony, győjjík csak...

– Tessík – mondom rá –, itt vagyok!

Mer nem SÉRT ez éngem!

Csak viszont má amikor ÚGY mondja valaki! Hogy benne van az a CSÚFOLSÁG, az a GÚNY!

– Na, CIGÁNYasszony –

Na akkor aszt én is mondom neki rögtön! AKKOR ahogy csak a szájamon kigyön, mondom! De CSÚNYÁN ám!”

(Csalog Zsolt: Cigányon nem fog az átok. 1989. május)


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 14-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3330