KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• N. N.: Guglielmo Biraghi (1927–2001)
• (X) : 2001: science+fiction/tudomány és fikció

• Schubert Gusztáv: Sorskereskedők Igazság-bulvár
• Székely Gabriella: Semmi politika, filmesek vagyunk! Beszélgetés a dokumentumfilmezésről
• Bori Erzsébet: Megcsalatva Gyerekek – Koszovo 2000
• Dániel Ferenc: Az emberek szörnyülködnek, hurcolkodnak A részlet hatalma
MAGYAR MŰHELY
• Bori Erzsébet: Rövidsarok Kisjátékfilmek
• Muhi Klára: Háromezer méteres kép Beszélgetés Szécsényi Ferenccel

• Zalán Vince: Steven Soderbergh bukfencei Avantgard megvilágosodás
• Pápai Zsolt: Egyszemélyes Amerika Schizopolis
• Gelencsér Gábor: Drogma Traffic
• Varró Attila: Nosferatu árnyéka Vampiria
• N. N.: A vámpírfilm évszázada
• Hungler Tímea: Ördöggel cimborálva Dario Argento gótikája
• Kovács Marcell: Mösziő Ordas Mélyen az erdőben; Farkasok szövetsége
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Animáció az Óperenciás tengeren túl Észak-amerikai rajzfilmek
KRITIKA
• Varga Balázs: A múlt idő jele Sacra Corona
• Csengery Kristóf: Halálnak halála A csodálatos mandarin
• Ágfalvi Attila: Szapolyai, a dobrudzsai villanyszerelő Ennyiből ennyi
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: A sziget foglya
• Békés Pál: Patkánymese
• Bikácsy Gergely: Az élet csodái
• Kömlődi Ferenc: A mexikói
• Kúnos László: Miss Julie
• Köves Gábor: 15 perc hírnév
• Elek Kálmán: A pók hálójában
• Kézai Krisztina: Húgom, nem húgom
• Strausz László: Talpig majom
• Tamás Amaryllis: Lábad között
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Hamis(h)

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Schizopolis

Egyszemélyes Amerika

Pápai Zsolt

Steven Soderbergh minimál-költségvetésű filmje a korlátozások nélküli filmcsinálás szabadságának mámorában született.

 

Hollywood fennállásának kezdete óta generációk sora nyögte az Álomgyár büntetőkódexének nevezetes paragrafusát, mely a nagy kaliberű rendezőegyéniségek számára is bérmunkák készítésének kötelezettségét írja elő saját „szerzői” filmek forgatásának feltételeként. Ez manapság sincs másként, a kortárs amerikai mainstreamben több életmű is e dilemma jegyében formálódik. Mind közül tán Steven Soderbergh a legizgalmasabb. A rendezőt nem csupán művészi kvalitásai avatják a mai amerikai mozi valóban emblematikus figurájává, hanem az a bensőséges viszony is, mely őt a fősodorhoz és a független filmhez egyszerre fűzi. Soderbergh hozzáállása más, mint kollegáié, ugyanis szakított azzal a gyakorlattal, mely a bérmunkákban a személyes tervek realizálásához szükséges anyagi-szellemi tőke megszerzésének bázisát látja. Nála ebből következően sokkal élesebb a határ saját és rendelt film között, mint pályatársainál: intellektuális értelemben vett kaméleontermészete megengedi, hogy milliókat felemésztő szuperprodukciókat irányítson biztos kézzel, s ezekkel párhuzamosan minimál-költségvetésű független filmeket vezényeljen le. Soderbergh csupán egy alkalommal próbálta meg ezt a két attitűdöt közelíteni egymáshoz. Az életmű tengelyében az egyszerre kommersz és kísérletező Traffic áll, míg a két szélső pólus egyikén a rendező kézjegyét teljes egészében nélkülöző Erin Brockovich, vagy az eredetibb mozdulatokat csak részben prezentáló opusok (A hegyek ura, Pusztító szenvedélyek, Mint a kámfor), a másikon pedig pedig az olyan személyes hangú darabok, mint a puritán kivitelezésű szex, hazugság, videó, a mérsékelten kísérletező Amerikai vérbosszú vagy a totális experimentalizmus bűvöletében fogant Schizopolis. Utóbbit Soderbergh néhány nap alatt ütötte össze barátaival, alig húszezer dollárból, és rendezőként, forgatókönyvíróként, operatőrként, sőt színészként is jegyzi a filmet. A Schizopolis a korlátozások nélküli filmcsinálás szabadságának mámorában forgott, a rendező a közvetlenül előtte készült Pusztító szenvedélyek munkálatai alatt született frusztrációit igyekezett vele kiírni magából. Ennek megfelelően mindennel kísérletezik, ami a mozgókép médiumában egyáltalán lehetséges: kimerevítések, gyorsítások, pattogós vágástechnikával utókezelt huzatos jelenetek körítik a nehezen követhető, zavaros történetet, melyet Soderbergh szappanopera-, melodráma- és vígjáték-panelekből, továbbá fiktív interjúkból és híradórészletekből gyúrt össze. A rendező – akit bevallása szerint a dada és a szürrealizmus is inspirált a film elkészítésénél – a Schizopolis csupa erre az útra tévedt identitást, csupa önmagából kizökkent figurát „láttat”. Az első részben egy kishivatalnokot ismerünk meg, az eventualizmus nevű, és a scientológia karikatúráját nyújtó vallási-politikai irányzat terjesztésén ügyködő cég alkalmazottját. A figurát a rendező alakítja, csakúgy, mint a második rész fogorvosát, aki titkos liezont folytat az első epizódban megismert hivatalnok feleségével. A harmadik részben teljesen összekuszálódnak a szálak, szintén a rendező megformálásában (!) újabb szeretők – egy japán, egy olasz és egy francia – bukkannak fel a színen, amolyan modern kori, újvilági haláltáncba oldva a zárlatot. Soderbergh ekkor – mint tette már a film elején is – kilép az üres nézőtér elé, udvariasan válaszol a fel sem tett kérdésekre, majd meghajol, és távozik. Pszichedeliába oltott one man show-ja véget ért.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2001/06 28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3334