KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
   2022/január
MAGYAR PANTHEON
• Tompa Andrea: Meztelen arccal Törőcsik Mari a színpadon
• Kelecsényi László: „Csoda, hogy élek” Beszélgetés Törőcsik Marival
KÖZÖSSÉGI MÉDIA
• Soós Tamás Dénes: A fogyasztók öntudatra ébredése Kerekasztal-beszélgetés a közösségi médiáról
• Kovács Gellért: Farkas a cseten Csapda a neten
• Sós Áron Árpád: A social media hatalma Clickbait
ÚJ RAJ
• Bartai Dóra: Az érzékenység monopóliuma Mia Hansen-Løve
KORTÁRS DALLAMOK: FILMMUSICAL
• Alföldi Nóra: „Evvel a dalban mondom el” Művészfilmes musicalek
• Varró Attila: Színes nyomor New York-i musicalek
• Déri Zsolt: Szikraszilárdság The Sparks Brothers
• Vincze Teréz: Nyolc óra Beatles The Beatles: Get Back
FILM + ZENE
• Pernecker Dávid: Méhek és földrengések Minimalista horror-zene
ANIMÁCIÓ
• Pauló-Varga Ákos: Terhelt viszonyok Primanima 2021
• Kránicz Bence: Toldi szelleme Jankovics Marcell: Toldi
TÉVÉSOROZATOK
• Hegyi Gyula: A múlt utóélete Orosz történelmi tévésorozatok
• Teszár Dávid: Adósrabszolgák viadala Hwang Dong-hyuk: Nyerd meg az életed
DOKU-ZÓNA
• Boronyák Rita: A szabadság színei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztivál
• Bartal Dóra: Női terekben Beszélgetés Kőrösi Mátéval
• Margitházi Beja: Nem harcolni nem lehet Franz Böhm: Dear Future Children
FESZTIVÁL
• Baski Sándor: Trauma és bosszú Sitges
• Bakos Gábor: A képpé vált látvány Szolnok
KÖNYV
• Fekete Tamás: Alfred Hitchcock tizenkét élete Alfred Hitchcock bemutatva
• Endrényi Krisztina: Iustitia és a múzsák Film és jog a gyakorlatban
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: A fóbia mögötti vágy Jane Campion: A kutya karmai közt
KRITIKA
• Baski Sándor: Kapcsolatok Oslóban Joachim Trier: A világ legrosszabb embere
• Fekete Tamás: Kiskarácsony Tiszeker Dániel: Nagykarácsony
• Gyenge Zsolt: Önző férfiak Beszélgetés Lőrincz Nándorral és Nagy Bálinttal
MOZI
• Rudas Dóra: Az örökbeadás
• Gyenge Zsolt: Legjobb tudomásom szerint
• Bárány Bence: Richard király
• Pozsonyi Janka: Aline – A szerelem hangja
• Kovács Kata: Mézes szivar
• Huber Zoltán: Családi testcsere
• Benke Attila: Az oltalmazó
• Kovács Gellért: A Gucci-ház
• Herczeg Zsófia: Encanto
STREAMLINE MOZI
• Roboz Gábor: Az apa
• Baski Sándor: Rajongás
• Huber Zoltán: Stillwater
• Pethő Réka: Louis Wain
• Lichter Péter: A világítótorony
• Nagy V. Gergő: A dicsőség órája
• Varró Attila: A hazug lány
PAPÍRMOZI
• Kránicz Bence: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Streamline Mozi

A világítótorony

Lichter Péter


The Lighthouse – brit, 2019. Rendezte: Robert Eggers. Írta: Max és Robert Eggers. Kép: Jarin Blaschke. Zene: Mark Korvern. Szereplők: Robert Pattinson (Ephraim), Willem Dafoe (Thomas). Gyártó: A24 / Regency Enterprises. Forgalmazó: Netflix. Feliratos. 109 perc.

 

A 2010-es évek filmkritikai diskurzusának egyik legtöbbet vitatott fogalma volt a „poszthorror”, amivel a Guardian kritikusa a zsáner legújabb, művészi igénnyel megalkotott, revizionista darabjait (Tűnj el, Fehér éjszakák, Valami követ) próbálta egy kalap alá rendezni. A hullám legmarkánsabb szerzői arcéllel bíró alkotója, Robert Eggers már az első filmjével, A boszorkánnyal komoly visszhangot keltett: elsősorban átható atmoszférája és kubricki (vagyis szinte mániákus) precizitással megteremtett történelmi hitelessége révén emelte a horrort a mezei riogatás meglehetősen lenézett gettójából a zsánert ritkán övező kritikai megbecsültség szintjére. Eggers a második filmjével tovább bandukolt ezen a revizionista ösvényen, immár jóval messzebb merészkedve a horror biztonságot nyújtó zsánerszabályaitól.

A tizenkilencedik század végén játszódó film egy újonc és egy veterán világítótorony-őr sivár mindennapjaiból kibontakozó őrületet bontja ki, ráérős tempóban elárasztva a nézőt szürreális víziókkal és váratlan erőszakkitörésekkel. A rendező maximumra csavarta a nehezen verbalizálható, feketén derengő lovecraft-i atmoszféra kísértetiességét, amivel párhuzamosan a klasszikus dramaturgia motorjáról is nagyobb kedvvel mondott le: ez persze nem jelenti azt, hogy a narratívától megfosztott avantgárd horror (lásd: Elias Merhige Begottenje) radikális felségvizeire tévedt volna, de az is nyilvánvaló, hogy Eggers szinte gyermeki lelkesedéssel veszett bele az expresszionista hangoltságú fekete-fehér képekkel felvett rozoga szobabelsők és ködös totálképek álomszerű mikrokozmoszába. A két világítótorony-őr lassú megőrülése és önfelszámolása ezért inkább emlékeztet egy kényelmetlenül érzéki, de alig felidézhető lázálomra, mint egy klasszikusan megformált filmre: ettől lesz összességében a végeredmény egyszerre vonzó és taszító.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2022/01 62-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15217