A történelem árnyékábanBeszélgetés Sipos Józseffel A történelem unokájaVárkonyi Benedek
Portréfilm Ifjabb Horthy Istvánról.
Nagyapám: Horthy Miklós. Wallenberg és Bartók után a kormányzó unokája, ifjabb Horthy István a harmadik a sorban Sipos József trilógiájában. Különös sor. És kivált nagy a feszültség a történelmi személy és megjelenése között. * Repertoárján olyan alakjai szerepelnek, mint Márai, Wallenberg, Bartók, és most újabban ifjabb Horthy István. Közös bennük, hogy mindannyian huszadik századiak. Hogyan került Horthy unokája ebbe a sorba? Még egy furcsa kapcsolat van közöttük: valamennyien külföldön haltak meg. Magyarországon lettek ismertek, hatásuk volt a magyar közélet és politika alakulására, azután valami miatt el kellett menniük. Volt, akit vittek, volt, akinek mennie kellett. És a végén nem tudtak hazajönni, pedig szerettek volna. Külföldön haltak meg, meglehetősen szomorú körülmények között. Itt nagyon eltérő személyiségekről van szó. Ezeken a szempontokon kívül hogyan jutott eszébe éppen ifj. Horthy István? Úgy lett kerek ez a történet a harmincas-negyvenes évekről, hogy megnéztük Wallenberg szempontjából a történelmet, persze Bartók is ugyanebben a korban alkotott. Elkezdtem gondolkodni azon, hogy mi történt Horthy Miklóssal. És amikor egyre mélyebben ástam bele magam a Horthy-világba, akkor azon töprengtem, hogy talán nem is pontosan úgy volt ez az egész, ahogyan ma látszik. Történészek évtizedek óta vizsgálják ezt a korszakot. Nem gondolta, hogy ez egy 60-70 perces dokumentumfilmhez túlságosan nagy falat? Dehogynem. Nagyon sok könyvet olvastam már Bartókról, Wallenbergről, nagyon sok emberrel beszélgettem, akik foglalkoztak az életművükkel. És rájöttem, hogy az igazság mindig máshol van, nem pontosan ott, ahol ezekben a könyvekben megjelenik. A valósághoz legközelebb álló igazságot mindig attól az embertől lehet megtudni, aki közvetlen kapcsolatban állt az illetővel. Ezért elmentem Wallenberg húgához, aki nagyon sok érdekes dolgot mesélt, azután elmentem Bartók fiához, és úgy gondoltam, meg kellene keresnem Horthy unokáját is. Nagyon közel állt a nagyapjához, mert majdnem tíz évig ő nevelte. Nem gondolta, hogyha az igazságot keresi, akkor épp egy unoka túl közel van ahhoz, hogy megtalálja ezt az igazságot? De, pontosan így gondoltam. Ő sok helyen beszélt már, az anyukájával együtt is, és gyanús volt, hogy mindig nagyon erősen védték a mundér becsületét. Kíváncsi voltam, hogyan szembesülök ezzel, ha ott ülök majd velük. Amíg nem találkoztam ifjabb Horthy Istvánnal, nem voltam biztos abban, hogy én Horthyról akarok filmet készíteni. Először a kiugrási kísérleten gondolkodtam. Akármilyen oldalról nézzük is, Horthynak bátor cselekedete volt ez, még ha tudom is, hogy a történészek másképp vélekednek erről. Miután a németek elrabolták a fiát, mégiscsak bejelentette. Pedig akkor már mindennel fenyegették, mégsem visszakozott. Úgy gondoltam, érdemes beszélni erről a kiugrásról, ezért kerültem kapcsolatba ifj. Horthy Istvánnal. Érdekelt, hogy erről a történetről vannak-e dokumentumai, egyáltalán mit tud róla, ugyanis amikor kapcsolatba kerültünk, az édesanyja akkor nem élt. Amikor itt Budapesten először találkoztunk, egy telefonbeszélgetés után azt mondta, szívesen találkozna. Már látta a Bartók-filmet, és nagyon szerette volna, ha az ő családjáról is készülne ilyen film. Ez lehet az utolsó megnyilatkozás a családról. Az első beszélgetés alkalmával az volt az érzésem, hogy őszinte ember, és amit mond, az úgy is lehet. Persze sok dologról biztosan nem tájékoztatták. Akkor még kisgyerek volt, és egy négyéves gyereknek nem mondanak el mindent. De mégiscsak sok mindent átélt. Beszélgettünk, mondta, hogy menjek ki hozzá Angliába. Ott tud adni mindenféle dokumentumot, filmrészleteket, fotókat, amelyeket használhatok. Kimentem. Kérdezte, hogy ki finanszírozza a filmet. Mondtam, hogy senki, saját finanszírozásban készítem a filmjeimet. Szeretek foglalkozni a magyar történelemmel, és azt gondolom, talán az a legjobb, ha senkitől sem kérek pénzt, mert akkor senkinek sincs elvárása. Ezt el is mondtam neki. Ki akarta fizetni a szállodát, azt válaszoltam, ha kifizetné, akkor a lekötelezettje lennék, és nem tudnék olyan filmet csinálni, amelyben esetleg neki nem tetsző dolgok lennének. Ezt elfogadta. Így kezdődött a kapcsolatunk. Ő semmit mást nem akart, csak hogy tisztán lássunk. Az ilyen történelmi szereplőkre azt szokták mondani: „megosztó”, „ellentmondásos” személyiség. Volt valamilyen elképzelése arról, hogy mit szeretne hallani, vagy szabadon engedte őt, menjen, amerre szeretne, aztán ön majd összeállítja a filmet? Azt hiszem, ha őszinte filmet akarunk készíteni, akkor nem szabad terelni a riportalanyt, különben összezavarodik. Hagyni kell, hogy elmondhassa, amit a lelke mélyén hord. Ilyenkor bele kell élni magam a riportalany, a beszélő világába, abba, vajon ő miért vesz részt ebben. Valószínűleg azért, mert olyan üzenete van, amelyet eddig még nem tudott elmondani; akikkel korábban beszélgetett, azok nem tudták kihozni belőle azokat a nagyon mélyen rejlő szomorú üzeneteket, amelyeket megélt, és amelyeket valamiért szeretne továbbadni. Nehéz volt Horthy Miklós unokájára ráhangolódni? Készült a filmre. Még arra is figyelt, hogy minden nap ugyanabban az ingben legyen. Minden nap kimosta. Bár ezek csak formai dolgok, mégis feltételeznek valamilyen elképzelést. És az is elképesztő, hogy valaki, akit 75 évvel ezelőtt, négyéves korában elvittek az országból, kifogástalanul beszél magyarul. Amikor először találkoztam vele, furcsa benyomásom volt. Az, hogy ritkán találkozom ilyen kedves emberrel. Az ember az életének első tíz évében alakul ki, azoktól, akikkel együtt él. Ő az élete első tíz évében a nagyapjával volt kettesben. Nagyon sok képet láttam, amelyen kézen fogva sétálnak az utcán. A nagypapának láthatóan ő volt az egyetlen fontos kapocs a világ felé, neki tudott valamit adni. Őt szerette a nagyapja. Ilyen kedves ember lett belőle, aki egyáltalán nincs elszállva magától, mert azért nem akárkik voltak, és ezt nem láttam rajta. Azt hiszem, emiatt is gondoltam, hogy őszintén fog beszélni. A film egyik legfontosabb jelenete az, amikor bocsánatot kér a holocaust áldozataitól és a túlélőktől. Erről is beszéltek a legtöbbet. Hogy történt ez? Nem tudtam, hogy bocsánatot fog kérni. A harmadik nap reggel fölállítottam a kamerát. Mondtam, hogy nagyon jó az anyag, de még nincs benne erő. Erre azt felelte, hogy ma lesz. Akkor még nem tudtam, hogy ezt mire mondja. Azt mondta: a harmadik napra tartogattam azt, ami lehet, hogy meghökkentő, de már régóta bennem van, és most elmondom. Nem tudtam, hogy ezt fogja mondani. Ültünk a feleségemmel szemben vele, és amikor bocsánatot kért, mozdulatlanul hallgattuk. Ekkor azt gondoltam, már ezért érdemes volt kijönni. Nyilván lesznek, akik azt mondják majd, hogy miért kér bocsánatot, de ha nem érdekelné ez az egész, akkor nem kért volna bocsánatot. Nyilván sokkal többet beszélt, amint amennyit a filmben föl lehet használni. Amikor a kezében volt a fölvett anyag, akkor már kialakult valamilyen szándéka? Igen, és még pótfelvételt is készítettünk, mert nekem hiányzott, hogy mi történt akkor, amikor a nagypapa a kiugrásról döntött, hogyan tudta kezelni ezt az egészet. A németeknek az lett volna jó, ha marad. Akár meg is ölhették volna, de nem ölték meg. Nagy kérdés volt számomra, hogyan élte meg ezt az egészet. Egy ember, akiről korszakot neveztek el, hogyan éli meg azt, hogy elviszik a németek, és gyakorlatilag senki sem segít neki. Ebben az országban ő volt a legfőbb hadúr. Hol voltak a katonák, a rendőrök, a csendőrök, hol voltak, amikor látták, hogy viszik a családot? Az is érdekes volt, hogy nem a kincseket vitte magával, hanem azokat a fontos iratokat, amelyeket nem akart a németek kezén hagyni. Vagy a Szálasién. Ettől sokat nőtt a szememben, azt éreztem, hogy talán nem olyan volt, amilyennek mondják. Talán okosan is gondolta el a kiugrást, csak arra nem számított, hogy ilyen gyorsan el fogják árulni. És hogy ennyien. Mert gyakorlatilag mindenki elárulta, ráadásul olyan helyzetben, hogy akik elárulták, azok semmi jóra nem számíthattak. Minden filmnek, ennek is van utóélete, amely már független az alkotó szándékától. Számított arra, hogy mindenfelől kaphat majd támadásokat? Vagy azért, mert ifj. Horthy István túlságosan védelmezi a nagyapját, vagy azért, mert bocsánatot kért, miközben egyesek azt mondják, nincs miért bocsánatot kérnie. Jöttek ilyenek támadások? Mindenre számítottam, de semmi nem érdekelt. Mivel senkinek nem kellett megfelelnem, csak egyetlen dolognak akartam megfelelni: magamnak, és a tisztességes alkotói munkának. Amit mondott, nem az én mondataim, nem az én gondolataim. Én csak biztosítom a lehetőséget ahhoz, hogy azok az emberek, akikre kíváncsi a világ, elmondhassák azt, amit szeretnének. Ez önkéntes feladat, mert ez nem az én dolgom volna, de valahogy belekeveredtem. A legnagyobb öröm, ami ér, ha odafigyelnek rá. És talán ezek az emberek megvédik saját magukat, és remélem, olyan mondatok is vannak itt, amelyek mindenki lelkéhez szólnak. Biztosan vannak benne pontatlan meghatározások, helyszínek, lehet, hogy nem egészen pontosan úgy volt, ahogyan mondja. De ha megérzem az irányultságát, és kibontom a sorsok menetét, akkor a néző talán jobban megismeri a magyar történelmet, és talán rájön, hogy valamit rosszul tudott idáig. Az a tapasztalatom, hogy az emberek felületesek, kevés idejük van, nem is nagyon olvasnak. Az internetes összefoglalók kétségesek, nem is mindig derül ki, hogy mit akarnak. Én csak azt szerettem volna, ha a világ vagy akiket ez érdekel – vagy legalább is azok, akik ezzel foglalkoznak –, figyelembe veszik, hogy ilyen nézőpont is van. Aztán döntsék el, hogy melyik az erősebb. Az ilyen interjúk mindig rizikósak, abból a szempontból, hogy őszintén beszélnek-e bennük. Ez a téma nagyon kényes. Mennyire alakult felvétel közben? Azt hiszem, már elég öreg vagyok ahhoz, hogy valahogy belülről jöjjenek ezek a dolgok. Nem sokat gondolkodom azon, hogyan kell egy filmet összeállítani, jön magától. Általában egyszer vagy kétszer nézem meg a filmet, mert minél tovább nézi az ember, annál inkább úgy érzi, nincs még vége. Jancsó mindig azt mondta, nem nézi meg újra a filmjeit, mert akkor rájön, hogy mennyi mindent csinált rosszul. Amin tudok, még alakítok, azután el kell engednem. Ez olyan, mint egy gyerek: mindent megteszel, amit meg kell tenned, de aztán el kell engedni. A filmek önálló életet élnek. Az, hogy ennek a filmnek ilyen élete lett, engem is meglepett. Biztos voltam benne, hogy amikor ezek a mondatok elhangzanak benne, sok mindenki oda fog fordulni. Sokan fölhívtak, és azt mondták, szerették, ahogyan összefoglalja ezt a kort. Nekem jó érzés, ha az embereknek olyan órát tudok szerezni, amikor kiléphetnek a mindennapi világukból, és valamilyen érzést is ki tudok hozni belőlük.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 0 átlag: - |
 |
|
