Fesztivál

Verzió

A dolgok állása

Klacsán Csaba

A 15. Verzió fontos és nagy ívű emberi jogi dokumentumfilmekkel mutatta meg a világ legfrissebb lenyomatát.

Erős kínálattal és teltházas vetítésekkel érkezett 2018-as jubileumához a Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál. A Magyar panorámában, az Emberi jogi- valamint a Diák- és elsőfilmes versenyprogramban látható filmek mellett ezúttal három központi téma került a fesztivál fókuszába: bolygónk állapota, a munkavállalók világa és az emlékezet relativitása. A jó és gondosan szelektált felhozatal jelentős részében a látszólag kissé széttartó tematikák ellenére is erős egység körvonalazódott. A legtöbb dokumentumfilmben a múlttal való szembenézés és a remény motívumai domináltak. Nem ritkán a kettő egyszerre.

A hol az Én, Tonya abszurd szatíráját, hol a modern mulatós videóklipek letisztultságában is giccses esztétikáját idéző Orosz meló, noha a munka világának mélyreható változásait vizsgálni hivatott szekcióban került bemutatásra, a fesztivál több darabjához hasonlóan a múlttal való leszámolásról szól. Pontosabban annak nehézségeiről. Az egykor a legendás Ladákat és a szovjet jólét jól díszletezett látszatát prezentáló orosz AvtoVAZ gyár hatalmas veszteségekkel ugyan, de mind a mai napig működik. Az illetékes elvtársak egyetlen reménye a korábban több nagy nyugati autógyárat is sikerre vivő új svéd vezérigazgató, aki bár nagy tervekkel érkezik, a „régen minden jobb volt” hitébe kövesedett-kényelmesedett, minden változást nehezen fogadó jó munkásemberek végül ugyanúgy kikészítik és leterítik, mint elődei a nappalijában szőnyegként használt medvebőrt. A cseh Petr Horký emlékezetesen megkomponált képek, ügyes montázsok, interjúrészletek és jó érzékkel elkapott pillanatok különleges elegyítésével meséli el a svéd topmenedzser groteszk oroszországi kalandját, mely során a komoly gyártási problémák és a több tízezres nagyságrendű leépítés mellett még a vállalati sportegyesület tagjainak nonszensz igényeivel is kénytelen volt megküzdeni.

Az orosz dolgozók „Forradalmat akarnak, de semmi se változzon!” hozzáállásával ellentétben a Legjobb Emberi Jogi Film díjával jutalmazott horvát Srbenka és a spanyol Mások csendje szereplői éppen hogy komoly változást várnak attól, hogy szembenéznek, s így bizonyos értelemben leszámolnak végre forrongó múltjuk egy-egy sötét fejezetével. Nebojša Slijepčević filmje az Aleksandra Zec című színházi előadás próbafolyamatát dokumentálja a kezdetektől egészen a bemutatóig. A cím annak a 12 éves szerb kislánynak a neve, akit a szüleivel együtt néhány horvát tartalékos a délszláv háború kezdetén kivégzett. Bűnük az volt, hogy szerb létükre Zágrábban éltek – s noha gyilkosaik kiléte közismert, valójában soha senkit sem ítéltek el ezért a bűncselekményért. Oliver Frljić, a kemény, tabudöntögető előadásairól híres horvát színházi rendező azt próbálta színpadi (és a gyerekszereplők okán színházi nevelési-) eszközökkel megvizsgálni, hogy a horvát társadalom közel három évtizeddel a történtek után mennyire képes szembenézni mindazzal, amit a 12 éves kislány meggyilkolása – a szó szoros és szimbolikus értelmében – jelent. Miközben a védett, intim közegben zajló színházi próbák egyfajta kollektív terápiává alakulnak a színészek és a gyerekszereplők feldolgozási-alkotási folyamata által, Slijepčević érzékeny és megrázó megközelítése és az előadást és alkotóit övező népharag dokumentálása révén a Srbenka tulajdonképpen még magasabb szintre emeli az eredetileg színházi vállalást. Különösen azzal, hogy szinte le sem veszi a szemét az egyik gyerekszereplőről, Nináról, aki az egész próbafolyamat alatt sokkal gondterheltebb, mint a többiek. Befelé harapja ajkait, tördeli az ujjait, feszülten réved, arcán csak elvétve lehet felfedezni egy-egy félmosolyt. A kislány 2001-ben született, Horvátországban él, s amint azt végül az előadásban is kimondja: nemzetiségét tekintve szerb.

Aleksandra Zec gyilkosaihoz hasonlóan Franco mintegy négy évtizedes uralmának haszonélvezői és bűnösei is büntetés nélkül léphettek tovább a diktátor halála után. Hiába volt idővel köztudott az újszülöttek módszeres elrablásában (majd jobboldali családokhoz történő kiutalásában) résztvevő orvosok és tisztviselők, a kínzásokat vezető rendőrök vagy a diktatúra utáni kormányzatban is befolyásos szerephez jutó politikusok személye, az érintettek az 1979-es amnesztiatörvény jóvoltából büntetlenséget élveztek. A Mások csendje Emmy-díjas rendezőpárosa, Almudena Carracedo és Robert Bahar hat éven át, két kontinensen rögzítette a túlélők ezzel szembemenő törekvéseit. Jó érzékkel és komoly kitartással álltak a témához, így végigkövethették, amint a kis helyi küzdelemként induló ügy előbb országos, majd egy emberi jogokkal foglalkozó argentin bíró közbenjárásával nemzetközi méreteket öltött, míg végül megkezdődtek a letartóztatások is. Kameráik ott vannak a meghallgatásuk politikai nyomásra történő törlése miatt kétségbeesett áldozatok találkozóin, a kínzásokat és gyerekrablásokat részletező vallomástételeiken, az egykori helyszíneken, a tárgyalásokon, az új törvényhozás pillanatában és a tömegsírok feltárásain is. Az alapvetően archív felvételekre és interjúkra épülő film akkor sem veszít erejéből, amikor a két rendező bátran, hosszan kitartva mutatja Francisco Cedenilla Carrasco a forradalom és a diktatúra áldozatainak emlékére emelt szobrait vagy a nem beszélő fejeket, s a monumentális látványra, az arcokra írt történetekre, az ideges, várakozással teli kéztördelésekre, a megkönnyebbülés néma könnyeire fókuszál.

A Megszállás 1968 érdekes nézőpontból, a megszállók szemszögéből tekint vissza az ötven évvel ezelőtti csehszlovákiai eseményekre. Öt ország, öt rendező, öt teljesen különböző megközelítés, melyek közül minden hazabeszélést nélkülözve is kiemelendő Dombrovszky Linda Piros Rózsája. Nem csak a magyar hadsereg több szempontból is problematikus részvétele, a rendhagyó koncepció miatt is. A dokumentarista és fikciós elemeket előszeretettel vegyítő rendezőnő ezúttal az eredeti szereplőkkel játszatta újra a ‘68-ban történteket. Az epizodikus végeredmény így nem csak személyes és érzelmes, de sok anekdotával és finom humorral is átszőtt, különleges riportfilm egy csapatnyi katonaruhában játszó öregúrról, akiknek a megszállás örökre megváltoztatta az életét. Csakúgy, mint a Hosszú évszak szíriai munkásainak, akik az ISIS által elfoglalt Rakkából menekültek a lepusztult libanoni sátortáborba. A holland alkotók másfél évig követték szereplőik sorsát, az idővel bensőségessé váló kapcsolat így közvetlen megfigyelői pozíciót és fesztelen, természetes, a valós történéseket hosszan és mélyen megmutató cselekményt eredményezett. A táborbeli szerelmek, házassági problémák, családi drámák, életút- és karrier-kérdések azt mutatják, a pokol árnyékában sincs még minden veszve.

A remény jelenik meg Tuza-Ritter Bernadett – a Verzió Magyar közönségdíjával kitüntetett – dolgozatában is, amely a Magyarországon napjainkban közel 22 ezer embert érintő modernkori rabszolgaság kőkemény kérdéseit vizsgálja a hagyományos dokumentumfilmes kereteket idővel teljesen szétfeszítve, a főszereplő Maris melletti testközelből. „Az Egy nő fogságban a kamera sorsfordító jelenlétének, a támogató követés dokumentumfilmes módszerének a sikertörténete, amennyiben pontosan elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy a kellően intelligens főszereplőt túllendítse a mélyponton, és ráébressze: nem kell mindent kibírnia.” (Margitházi Beja: Ameddig bírod – Filmvilág 2018/7).

Maasja Ooms ezzel szemben teljesen kívülálló megfigyelőként követte három éven át fiatal alanyát. Pedig Marishoz hasonlóan Alicia is abban reménykedik, hogy valakinek a segítségével kitörhet és szeretetre lelhet majd végre. A kislányt egyéves korában választották el családjától, előbb nevelőszülőkhöz, majd pótapja váratlan halálát követően állami gondozásba került. A környezetében élő gyerekek többségével ellentétben azonban ő az évek múlásával sem talál új családot magának. Ez, a nyilvánvaló szeretethiány és szülőanyja – aki nem mellesleg testközelből ismeri a rendszert, ugyanezekben az otthonokban nőtt fel – teljesen rendszertelen jelenléte egyre inkább próbára teszi a kislányból időközben kamasszá cseperedő Alicia törékeny, dühös-frusztrált lelkivilágát. Nem tudjuk, pontosan miért kellett eljönnie hazulról, ahogy azt sem, miért nem mehet vissza később sem a családjához, noha kishúga otthon él, ráadásul az anyja egy idő után újabb gyermeket vár. A holland rendezőnő filmjében kiragadott, gépelt kartoték-adatok informálnak csupán az újabb állomások, gondozók, kezelések és szökések tekintetében. A szándékos eszköztelenség révén néző és alkotó egyaránt a fojtogató szeretethiányra és a történet mögött felsejlő mintára koncentrál, azzal pedig, hogy hiányoznak a kérdések és a válaszok, egy kicsit mindenki jobban átérezheti a felvázolt sors mögött megbúvó torokszorító bizonytalanságot.

 „Minden dokumentumfilmre szükség van, ami közelebb hoz a nézőkhöz egy embert, akinek vágyai, érzései, céljai és küzdelmei vannak. A dokumentumfilmek segítségével megtapasztalhatunk olyan élethelyzeteket, amelyeket a saját szociális és kulturális közegünkben nem lenne lehetőségünk.” Zurbó Dorottya a fesztivál Magyar panoráma szekciójában bemutatott – ugyancsak egy kételyekkel teli, de új életre vágyó lány megpróbáltatásait bemutató – Könnyű leckék c. filmje kapcsán nyilatkozta ezt (Mészáros Márton: Könnyű leckék – Beszélgetés Zurbó Dorottyával – Filmvilág 2018/9), de szavai a 2018-as Verzió teljes mezőnyére is tökéletesen rímelnek. Minden itt látott dokumentumfilmre nagy szükség volt és van, hiszen egyrészt a mi – részben a nem túl távoli múlt által nehezített, de a jelek szerint talán mégis reményteli – világunk korképei ezek, melyek által nem csak a mozgóképes lenyomatok mögötti sorsokhoz, saját magunkhoz, egyéni hozzáállásunkhoz is közelebb kerülhettünk kicsit, másrészt a kívülállók kényelmével élhettünk át néhány olyan határhelyzetet, amellyel a saját környezetünkben nem feltétlenül kellett szembesülnünk. Egyelőre.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2019/01 44-45. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13954

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -