KémháborúSuszter, szabó, baka, kémFigurák a táblánNevelős Zoltán
Tomas Alfredson hideg színekkel és nagyfokú elidegenítéssel ábrázolja John le Carré kémeinek világát. John le Carré sokak szerint legjobb regényének filmadaptációja kapcsán két alapkérdés merül fel. Először, hogy hogyan sikerül ma izgalmassá tenni azt a hidegháborús problémakört, amelytől maga le Carré is eltávolodott az utóbbi két évtizedben írt könyveiben? A másik az író mesterkémjének figuráját érinti: mit tud most Gary Oldman hozzátenni ahhoz az olvasók millióinak tudatában élő George Smiley-képhez, amelyhez egyszer már Alec Guinnessnek sikerült feledhetetlenül hozzáfűznie a maga interpretációját a BBC 1979-es tévésorozatában?
Az 1974-ben megjelent Suszter, szabó, baka, kém (a regényt korábban Az áruló, illetve Árulás címen adták ki magyar fordításban) az angol titkosszolgálat legfelsőbb vezetői körében megbúvó szovjet kém utáni nyomozásról szól, amelyet szükségszerűen a vezetői körön kívül álló személyek végeznek a legnagyobb titokban a nyugdíjazott Smiley-val az élen. A történeti alapot a háború utáni Anglia egyik szégyenteljes traumája szolgáltatta, a cambridge-i diákévek óta Moszkvának kémkedő, a brit hírszerzésben vezető beosztást betöltő Kim Philby és társainak lelepleződése. Le Carré fikciós verziójában egyetlen „rohadt alma” bújik meg a kosárban, aki gyengéiken keresztül manipulálja a többi vezetőt, így érve el, hogy a szovjet hírszerzés felé megnyitott és minden addiginál titkosabban kezelt csatornán valójában nem Moszkvából London felé, hanem ellenkező irányban áramoljék az értékes információ. Hogy az ismert figurák között ki az áruló, ennek a kérdésnek előbb a puszta megfogalmazása, majd a megfejtése lesz a cselekmény célja.
A 2011-es Velencei Filmfesztiválon bemutatott angol filmadaptáció svéd rendezője, Tomas Alfredson legutóbbi munkájához, az Engedj be! művészmozikba való vámpírfilmjéhez hasonlóan, vizuálisan is rendkívüli élményszámba menő filmet alkotott – ismét Hoyte Van Hoytema operatőrrel. Mély tónusú, kéket, szürkét, barnát hangsúlyozó színekben jelenik meg a hetvenes évek közepének Londonja, illetve a kiindulópontot jelentő incidens helyszíneként Budapest – ez utóbbi ráadásul olyan hitelesen, amire nyugati filmben eddig nemigen volt példa. Szükség is van a látvánnyal való kényeztetésre, hiszen a cselekményben az akció kevés, a helyszínek többnyire sötét, belső terek, a dialógusok és a logikai fordulatok pedig komoly agymunkát adnak a nézőnek. A vaskos könyvből származó cselekmény filmidőbe tömörítésének kínját sikerrel enyhítik a helyszínváltások (jól megválasztott, szépen fényképezett helyszínek), amelyek a nyomozás/csapdaállítás logikai lépéseit gyors ugrásokkal követik.
Le Carré kémuniverzuma mindig is a James Bond-féle luxus-akció-fantasztikum világának alternatívája volt, sok papírmunkával, hosszú beszélgetésekkel, vallomásokkal és szürke hétköznapi szituációkkal. Bridget O’Connor és Peter Straughan forgatókönyve és Alfredson rendezése ezt a tendenciát szinte a teljes érzelmi kiszárításig viszi el. Le Carré sokat törődött figurái lelkével, a melodrámát viszont a filmváltozat alkotói szinte teljesen kilúgozták az anyagból. A bizalmatlanság e légkörében a figurákat valóban alig sikerül megismernünk, az élő szereplők alig valamivel többek, mint az arcképekkel felmatricázott sakkfigurák Smiley asztalán. Az olyan jobbnál jobb színészek, mint Colin Firth, Toby Jones, Mark Strong, vagy Benedict Cumberbatch elképesztően kevés lehetőséget kapnak, hogy mélységet adjanak karaktereiknek. Az áruló leleplezésének jelenete ezért is nem üt akkorát, mint várnánk, ám pont e jelenet csökkentett drámai hatással való felépítése jelzi, hogy az effajta dekonstrukció az alkotói koncepció része.
Egyedül Gary Oldman kapja meg a maga nagyjelenetét, igaz félsötétben, nagy feketekeretes szemüvege mögé bújva, hogy engedjen bepillantanunk George Smiley lelkébe, amikor felidézi egyetlen találkozását fő ellenlábasával, a szovjet hírszerzést vezető Karlával. Alec Guinness flegma szemöldökfelvonásaival szemben Oldman mozdulatlan tekintet és megkövült arcvonások mögé rejti azt a magányt és szenvedélyt, ami a két világhatalom ütközőpontján tevékenykedő emberek sajátja.
Az áruló leleplezését követően egy dalra komponált montázs mesél a bekövetkező zavarról, bosszúról és kiengesztelődésről. Smiley hűtlen felesége, a sokszor emlegetett Ann itt tűnik fel először, távol egy ajtónyílásban, a kézfogást azonban az érintés pillanatában vágás szakítja el szemünk elől. Ennyire jut szóhoz a szív a kémek hétköznapi világában – erről szól le Carré életműve, és Alfredson filmje ezt közvetíti pontosan, de az elidegenító hatásokat talán eltúlzó módon.
SUSZTER SZABÓ BAKA KÉM – Tinker, Tailor, solder, Spy – brit-francia, 2011. Rendezte: Tomas alfredson. Írta: John Le Carré regényéből Bridget O’Connor és Peter Straughan. Kép: Hoyte van Hoytema. Zene: Alberto Iglesias. Szereplők: Gary Oldman (Smiley), Mark Strong (Prideaux), Colin Firth (Hayden), Benedict Cumberbatch (Guillam), Ciarán Hinds (Bland), Toby Jones (Alleline). Gyártó: Working Title Films / Studio Canal. Forgalmazó: Ristretto Distribution. Feliratos. 130 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 998 átlag: 5.59 |
 |
|
