KémháborúNDK spionokKémek, akik Bogárral jártakRuprech Dániel
Az NDK–NSZK-határ a hidegháború egyik legforróbb frontvonala volt. A keletnémet kémfilm okkal prosperált. Alig egy évvel azután, hogy 1945. május 8-án Németország kapitulált, a szovjet zónában bemutatták az új Németország első filmjét. A gyilkosok köztünk vannak (Die Mörder sind unter uns) rendezője, Wolfgang Staudte először kérdezett rá a németek háborúban betöltött szerepére. A múlt feldolgozása elkezdődött, bár Staudte követői, az úgynevezett „romfilmek” („Trümmerfilm”) óvatosan, a kényesebb témákat inkább elkerülték. Amikor négy évvel a háború vége után megalakult a Német Demokratikus Köztársaság, a német népnek immár nemcsak a nácizmussal kellett szembenéznie, hanem kettészakadt önmagával is. A kérdés – hogyan lesz képes a kettéosztott német filmgyártás ábrázolni és feldolgozni a háborús múltat – innentől kezdve sokkal élesebben vetődött föl. Az ideológiai szembenállás nem kedvezett a múlt tisztázásának. (A politikai amnéziáról Thomas Elsaesser A német újfilmről írott könyvének Hazatérés a történelembe-fejezetét ajánlom: Palatinus, Budapest, 2004). A „romfilmek” viszonylag hatástalanul próbálkoztak a trauma feldolgozásával, a nyugatnémet filmnek pedig – még ha fel-felbukkant is olykor a nácizmus témája (Helmut Käutner: A vörös [Die Rote], 1962) – egészen a német újfilm (Syberberg, Fassbinder) hetvenes évek vége felé mutatott érdeklődéséig nem igazán tudott mit kezdeni a problémával. A keletnémet film nézőpontja más: „A Német Demokratikus Köztársaságnak sose volt problémája május 8.-ával” – írja Elsaesser a II. világháború végének megünneplését illetően. „Miután begyakorolták a hivatalos beszédekben, megismételték az iskolákban és a történelemkönyvekben a két élesen elkülönülő csoport – fasiszták és antifasiszták (azaz kommunisták), illetve (saját népük számára alkalmazhatóbban) fasiszták és egyszerű németek – szétválasztását, nyugodtan csatlakozhattak a Szovjetunióhoz a »fasizmus alóli felszabadulás, és a Nagy Honvédő Háború (ahogy a Szovjetunió a második világháborút nevezte) győzedelmes végének« ünnepléséhez.” Hasonló hozzáállás jellemző a témával foglalkozó keletnémet filmekre is. Születtek figyelemre méltó alkotások (Gerhard Klein: Gleiwitz-eset [Der Fall Gleiwitz], 1961), mégis, mintha a nácizmusért, a háborús bűnökért egyedül a másik fél, immár a Német Szövetségi Köztársaság lenne felelős (az NDK ellensége több filmben is az NSZK-ban dolgozó volt-náci: Nyom az éjszakába, Álarcban). A kettészakadt ország traumája, hasonlóképpen a „romfilmek” problémakezeléséhez, gyakran csak a szituáció különlegessége miatt lesz ihlető forrás, ahelyett, hogy lényegi kérdéseket fogalmaznának meg, legyen szó egy határokkal elválasztott szerelmespár nyugatnémet melodrámájáról (Helmut Käutner: Ég csillagok nélkül [Himmel ohne Sterne], 1954) vagy egy, a szektorok közt cikázó sorozatgyilkos NDK-s krimijéről (Helmut Nitzschke: Egy nyomozás sorompói [Leichensache Zernik], 1974).
A hidegháború igencsak kedvezett a kémtörténetek népszerűségének, a műfaj nemcsak nyugaton, hanem az NDK-ban is sikeres zsáner lett. Sőt a tudathasadt állapot kifejezésének egyik legadekvátabb műfajává vált. Amíg le Carré vagy Fleming kémei idegen országokban teljesítenek szolgálatot, addig a keletnémet kémfilmekben testvérháború dúl (még ha gyakran az amerikaiak állnak is a háttérben), ahol az álca és valóság össze-összecsúszik. Az NDK-s kémfilmek hőseinek nem valamely idegen nemzetbe kell beépülnie, hanem egykori hazájukba, e paradox helyzet különleges szituációkat teremt, lerombolja (Rendszertelen járatok, A halálnak fenntartva) vagy éppen felépíti (For Eyes Only) a titkos ügynök – legyen az kelet- vagy nyugatnémet – identitását, és mindkét esetben erősíti az NDK-ét. Bizonyos szempontból ezzel játszik el Nádasy László magyar kémfilmje, a Fény a redőny mögött (1965), ott ’56-nak van szétszakító ereje; az akkor Magyarországot elhagyók később idegen ügynökökként térnek vissza. Az NDK-ügynökfilmek hőseinek sajátjaikkal kell szembenézniük, éppen ezért játszanak e filmekben fontos szerepet az érzelmeken alapuló emberi viszonyok, szerelmek vagy barátságok, amelyeket az árulás motívuma leng körül. És még ha nyilvánvaló is, hogy– az önfelmentő gesztus után, melyre a fenti Elsaesser-mondat is vonatkozik – sajátos nézőpontból vizsgálják a témát, mégis képesek reprezentálni valamit a történelem abszurd traumájából.
Az NSZK hálójában
A hidegháborúból fakadó fenyegetettség, bizonytalanság, a nagyhatalmak játszmái nem csak az amerikai paranoia-filmeket hívták életre, de jócskán hatottak a kelet-német ügynökfilmekre is. Erich Freund 1951-es mozija, a Rendszertelen járatok (Zugverkehr unregelmäßig) a romfilmek düledező talapzatára épül. Egyhangú képi világa, lapos cselekményszövése, kiforratlan karakterei miatt nem válhat elég izgalmassá, ám éppen egyszerűsége folytán tiszta példája az NDK-s kémfilmek azon típusának, amelyben az ártatlan keletnémet hősöknek könyörtelen nyugati ügynökökkel kell megküzdeniük.
A teherautósofőr Erich megmenti a rendőr Jochen életét. Barátokká válnak, Erich pedig munkát kap a berlini S-Bahnnál. A baj akkor kezdődik, amikor feltűnik egy nyugat-berlini nő, aki átcsábítja Erichet Nyugat-Berlinbe (ráadásul Jochen barátnőjével), és ráveszi, hogy vegyen részt az S-Bahnok elleni szabotázsakciókban. A cselekmény tulajdonképpen a film noirok mintáját követi; hőse a bűnbe eső kisember, akit drága, nyugati luxusholmikkal szédít meg a femme fatale-ként csábító nyugatnémet ügynöknő. A könnyebb érthetőség kedvéért a Rendszertelen járatok egyszerűen fogalmaz: adott egy város, amit egy teljesen irracionális húzással két részre osztottak, és az ennek ellenálló, az egész várost behálózó elővárosi vasút, adott egy szerencsétlen munkás, akit a gonosz nyugatnémetek (akik mögött természetesen az amerikaiak állnak) pénzzel nyernek meg. A lány, aki a könnyebb, de veszélyes és tisztességtelen meggazdagodás helyett munkára akarja rábeszélni újdonsült szerelmét, illetve a naiv rendőr, aki nem ismer se szerelmet, se barátságot, ha országa kerül veszélybe. Erichnek végül nem sikerül jó útra térnie, űzött vadként menekül Berlin romjain – mint Dassin Az éjszaka és a városában Richard Widmark –, amíg el nem csapja egy vonat. A romos tájék nyilvánvalóan szimbolikus háttér: párhuzamot teremt a gonoszság ősforrása, a nácizmus és a bomló kapitalista nyugat között.
Az NDK-s kémfilmek karakterei három csoportba oszthatóak; a feddhetetlen hősökre (mint az Álarcban című sorozat esetében is látni fogjuk, a kiváló Stasi-ügynök, Werner Bredebusch már a háború alatt a szovjetekhez dezertál, hogy az igaz ügyért harcolhasson, ezzel maximálisan felmenthető a bűnrészesség vádja alól), az ingadozó figurákra (akik gyengeségük miatt állnak át a rossz mellé, vagy csak hagyják azt megtörténni, mint ahogy Hitlernek sem álltak ellent) és az antagonistákra (akik eleve a sötét oldalon születtek). A Nyom az éjszakába (Spur in die Nacht, rendező: Günter Reisch, 1957) esetében szintén e hármas felállás valósul meg: a berlini építőmunkás a csehszlovák határ menti hegyekben eltűnt, hajdani szerelmét keresi, akiről kiderül, hogy egy ügynökbanda tartja sakkban Hamburgban őrzött gyermekével. A középen álló, ingadozó karaktereknek még van lehetőségük jót cselekedni, Sabinét végül felmenti a film, csak egy lábtörést kell elszenvednie, mint ahogy később a For Eyes Only cseh emigránsa is visszatér az ügynök oldalán hazájába.
E tematika leghatásosabb feldolgozását Heinz Thiel készítette el. A halálnak fenntartva (Reserviert für den Tod, 1963) feszesen szerkesztett, sallangoktól mentes thriller, mely a végletekig fokozza az NSZK-NDK közötti ellentétet. Erich Becker mérnök, az NDK-ból szökött el, ügynök, aki Svédországban volt küldetésben, de most visszatér az NSZK-ba, ahol újabb megbízást kap. Erfurtba, vagyis Kelet-Németországba, kell utaznia. A többi utasítást a vonaton fogja megtudni, csak a jelszót ismeri: „A részleg foglalt”. Nem sokkal később egy nőtől megkapja az instrukciókat: egy másik ügynök fog felszállni a vonatra, akivel Beckernek – árulása miatt – végeznie kell. A férfi feladná, egyszerűen csak leszállna a vonatról, hiszen még kém sem akart lenni, kényszerből vállalta el. De nem lehet; a megállóban már ügynökök várják, a vonaton is van emberük, kiszemelt áldozata pedig régi barátja, aki tagad mindent. Valaki hazudik, a barát vagy az ismeretlen nő, a híd pedig, ahol valakinek meg kell halnia, egyre közeledik. Thiel kiválóan érzékelteti a paranoid helyzetet; mindenki gyanús, mindenki hazudhat, bárki ügynök lehet. Nemcsak a sztori kiszámíthatatlansága, a film képi világa is a bizonytalanságot sugallja. Szinte alig van kameraszög, amely egybeesne szereplői tekintetének magasságával, hol jóval fölötte, hol alatta, ferde beállításokból ábrázolja hőseit, expresszív közelikkel, fényekkel és árnyékokkal szabdalt képekkel. A vonat szűk folyosója, kabinjai klausztrofób érzést keltenek. A kettészakadt ország traumája pedig egyértelműen kirajzolódik. A kabinban egy férfi áll Beckernek háttal. Az ember, akit meg kell ölnie. Ám amikor megfordul, hirtelen a régi baráttá, Harryvá válik, aki igazából azért van itt, hogy Beckerrel végezzen. És bár őt végül letartóztatják a Stasi ügynökei, a harmadik ember, aki segített neki a gyilkosságban, egyszerűen leszáll a vonatról és elsétál. A világot behálózták az ügynökök, a szálak pedig, ahogy az amerikai paranoia-filmek esetében is, soha nem göngyölíthetőek fel véglegesen (a Rendszertelen járatok ügynöknője a nyugati szektorban marad, érinthetetlen). Thiel ezt a hangulatot ragadja meg érzelemmentes és cinikus filmjében, és bár – nem is várhatnák mást – egyértelműen látszik, kik a szimpatikus és kik a velejéig romlott ügynökök, nem csinál hősöket, nem tesz igazságot, fölösleges propagandától mentesen igyekszik bemutatni a hidegháború irrealitását.
A Stasi angyalai
Bár az amerikaiak által háttérből mozgatott nyugatnémet kémek tevékenysége fenyegető, az NDK Állambiztonsági Minisztériumának (Ministerium für Staatsicherheit) is megvoltak a maga profi ügynökei. Igaz, Aston Martin helyett Volkswagen Bogárral jártak, nem voltak különösebben elegánsak, se nőcsábászok, tetteiket országuk és eszméi iránti hűségük motiválta, veszélyes küldetéseikről visszatérve pedig feleségük és gyermekük viszontlátása, vagy egy jól megérdemelt sítúra lett jutalmuk.
A legsikeresebb és legismertebb kémfilmet a magyar származású Veiczi János forgatta 1963-ban: For Eyes Only (Streng Geheim). A budapesti születésű Veiczi a nyilaskeresztes hatalomátvétel után, a behívóparancs elől menekülve, 1944 végén hagyta el az országot, és egy ideiglenes menekülttáborba került Berlin-Wilhelmshagenbe. Itt élte meg a háború végét, és maradt az ország keleti oldalán. 1949-től rendezőnek és dramaturgnak tanult, majd asszisztensként kezdett dolgozni különböző DEFA-produkciókban, elsőként 1953-ban, Martin Hellbergs A Solvay titkos akták (Geheimakten Solvay) című szabotázs-thrillerében. 1956-ban készítette első saját rendezését (Zwischenfall in Benderath); összesen nyolc filmet forgatott, melyekkel a DEFA egyik fontos, számontartott rendezőjévé vált. Veiczi főhőse, Hansen kettős ügynök, az NSZK-ban dolgozik az Amerikai Katonai Hírszerzésnek, melynek ügynökei azon fáradoznak, hogy felkelést szítsanak az NDK-ban, ami okot adhat az országba való bevonulásra. Természetesen Hansen leleplezi az akciót és a tervekkel, valamint a kémek neveivel visszatér hazájába. Hansenre jellemző egyfajta elegancia, óvatosan, különösebben látványos akciók nélkül viszi véghez küldetését. Rátermettsége és nyugodt, magabiztos módszere párhuzamba állítható James Bonddal, ám eltérő személyisége miatt a brit ügynök tökéletes ellentétévé válik. A film cselekménye mindvégig hihető marad, propagandisztikus vonásai sem merészebbek, mint a Bond-filmeké, és leginkább a humor eszközével élnek. Amíg a Nyom az éjszakába vagy a Rendszertelen járatok karakterei sematikusságuk miatt karikatúrává válnak, addig a For Eyes Only alakjai iróniával megrajzolt figurák. Veiczi sem kendőzi el az ügynök-lét tragikus oldalát. Habár nincs igazán kidomborítva, a szerelem és barátság mellett a For Eyes Only a kettészakított család képét is felidézi. Hansen fia úgy tudja, apja az NSZK-ba emigrált. Az ügynök láthatja fiát a küldetése során, a fiú azonban nem találkozhat apjával. Innentől kezdve már nemcsak a kötelességtudat motiválja, hanem az is, hogy visszatérhessen szeretteihez.
Heinz Thiel A halálnak fenntartva után egy újabb ügynökfilmet forgatott, Fekete bársony címmel (Schwarzer Samt, 1964). Bár sokban eltér korábbi filmjétől, erre is jellemző a távolságtartás. Ott a stilizált beállítások, itt pedig az egész filmet belengő irónia lesz a távolságtartás eszköze. Thiel a noirok hangulatát kapja el, de karaktereivel, zenéjével, beállításaival könnyed hangnemben mesél, mégis precíz filmet alkotott. Amíg Veiczi az iróniát az ellenség megszégyenítésére használta, addig Thielnél az első snittektől kezdve áthatja a történetet. Alexander Berg, a Stasi ügynöke felveszi egy fotós személyiségét, hogy kiderítse, kinek akart hamis útleveleket eladni, és milyen feladatot kell még ellátnia. Lipcsébe utazik, ahol egy szerelmi háromszögbe, disszidálási kísérletbe és egy szabotázsakció előkészítésébe fut bele. A sztori maga nem különösebben eredeti – szerelmi féltésböl elkövetett gyilkosság keveredik a kémügyekkel –, az ügyesen felskiccelt karakterek, valamint a rendkívül pontos és olykor szellemes kameramozgások azonban élvezhető filmmé teszik a Fekete bársonyt.
A profi kémek sora Werner Bredebusch-sal folytatható, az Álarcban (Das unsichtbare Visier, 1973-79) című sorozat főhősével, aki az NDK-s titkos ügynök mintapéldányát testesíti meg. Megvan benne mindaz, ami Hansenben és Bergben; hidegvérű, ravasz, jól bánik a fegyverrel, udvarias a nőkkel, és még legveszélyesebb küldetéséről is küld haza valamit édesanyjának. Peter Hagen 16 epizódból álló munkáját maga a Stasi támogatta, története a világháború után indul. Bredebusch, mint Achim Detjen, egy háborús bűnökkel vádolt volt pilóta tér vissza Németországba, hogy onnan Argentínába meneküljön és a Stasi-nak kémkedjen egy volt nacikból álló társaság után, akik éppen a nemzetiszocialista mozgalom újraszervezését tervezik valahol a dél-amerikai őserdőben. Az Álarcban lépésről lepésre végigmegy az eddig említett célpontokon; a nácikon keresztül a dekadens NSZK-n át az amerikai titkosszolgálaton, a sorozat előrehaladtával egyre erőszakosabb propagandát folytatva Nyugat-Németország ellen, miközben a televíziókészülék előtt ülő nézőket egzotikus kalandokba ringatta. Bár Bredebusch kilenc epizódon keresztül remek munkát végzett, az élet meglehetősen gúnyosan provokálta a szocialista fikciót, a figurát alakító Armin Mueller-Stahl menet közben kiszállt a sorozatból, miután aláírt egy petíciót, melyben az állampolgárságától megfosztott Wolf Biermann énekes mellett állt ki, ezzel megtörte NDK-s karrierjét, majd hamarosan az NSZK-ba emigrált.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 881 átlag: 5.54 |
 |
|
