KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/február
PSZICHOMOZI
• Hirsch Tibor: Kalandok a Sors Könyvében Mesefilmterápia – 1. rész
• Margitházi Beja: Egy asszony meg a fia Beszélnünk kell Kevinről
• Pintér Judit Nóra: A sötét érzelmek iskolája Iskolai ámokfutók
KÉMHÁBORÚ
• Sepsi László: Kémek a Köröndön John le Carré ügynökei
• Nevelős Zoltán: Figurák a táblán Suszter, szabó, baka, kém
• Ardai Zoltán: A szochaza védelmében K-európai kémtörténetek
• Ruprech Dániel: Kémek, akik Bogárral jártak NDK spionok
KEROUAC
• Szalay Dorottya: Az élet lüktetése Jack Kerouac filmen
SHERLOCK HOLMES
• Varró Attila: A bűn hálójában Korunk Sherlock Holmes-a
• Roboz Gábor: Az eltűnt álmok nyomában Sherlock Holmes nevében
KEN RUSSELL
• Varga Zoltán: A zenerajongó látnok Ken Russell paradoxonai
• Hubai Gergely: Szabad adaptáció Ken Russell zeneszerző-trilógiája
SKOLIMOWSKI
• Nagy V. Gergő: Ezerarcú kívülálló Jerzy Skolimowski
FILMEMLÉKEZET
• Kóbori Sarolta: Brazil magyarok Adalberto Kemény és Rodolfo Rex Lustig
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 3. rész
ANIMÁCIÓ
• Lovas Anna: Animált gyászterápia Anilogue
• Varga Zoltán: A macska tudja csak… Macskanimációk
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Álmodni fényes nappal Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret
• Hlavaty Tamás: Méliès utolsó megkísértése Martin Scorsese: A leleményes Hugo
KRITIKA
• Baski Sándor: Kesztyűs kézzel A Vaslady
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
KRITIKA
• Kolozsi László: Ez itt a Fincher helye A tetovált lány
MOZI
• Kolozsi László: Aztán mindennek vége
• Vincze Teréz: Üvöltő szelek
• Pintér Judit: Az élet négyszer
• Vajda Judit: Életrevalók
• Sepsi László: Géppisztolyos prédikátor
• Pápai Zsolt: Vörös Hadsereg Frakció
• Tüske Zsuzsanna: Muppetek
• Varró Attila: Hadak útján
• Pálos Máté: A szerelem művészete
• Baski Sándor: A legsötétebb óra
DVD
• Nagy V. Gergő: Felettünk a föld
• Pápai Zsolt: Szalmakutyák
• Tosoki Gyula: Bárcsak
• Pápai Zsolt: 30 perc, vagy annyi se
• Czirják Pál: Mephisto
• Géczi Zoltán: Az erdő foglyai
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sherlock Holmes

Korunk Sherlock Holmes-a

A bűn hálójában

Varró Attila

A legendás mesterdetektív reinkarnációiban nem a személyiségfejlődés a lényeges, hanem a Holmes-attribútumok újszerű kombinációja.

Ha hihetünk a filmes adatbázisoknak és a Guinness enciklopédiának, a nyugati kultúra legtöbbször megfilmesített fiktív karakterének címe jelen pillanatban Sherlock Holmest illeti, nagyjából 220 játékfilmmel és negyedannyi tévéfilmepizóddal – sőt több hasonló jellegű toplistán is első helyen szerepel, köztük a legtöbb irodalmi műben (szám szerint 1500) szereplő hősök rangsorában. A filmes népszerűségnek kétségkívül számtalan kultúrtörténeti oka lehet, de elnézve a korai némafilm óta sokasodó filmadaptációkat, egyvalami bizonyos: a mind újabb Sherlock-filmeket távolról sem a mesterdetektívről íródott művek időtálló színvonala szüli. Míg a majd 200 Hamlet-filmadaptáció vagy a harminc körüli Hercule Poirot-mozgókép nagyrészt híven követi a kanonizált alaptörténeteket, Holmes legnagyobb rekord-riválisához, Dracula grófhoz hasonlóan a vásznon szívesebben kínál eredeti forgatókönyvű meséket közönségének – a legkomolyabb kivételt jelentő A sátán kutyája is alig 20 forráshű feldolgozást számol a tetemes felhozatalban. A lényeg itt is a részletekben rejlik: Sir Arthur Conan Doyle hősének halhatatlanságát ugyanis minden irodalmi okfejtésnél látványosabban magyarázza az a kiemelt szerep, amit a műfaji hálózatokban játszik. Amint ugyanis bármely fiktív figurát kiemelünk a róla szóló történetek cselekményéből és mindössze ismertetőjegyei összességeként tekintünk rá (amelyek mentén összekapcsolódik más fiktív figurákkal), Sherlock Holmes mind közül a talán legjelentősebb csomópontként fénylik fel a filmkapcsolatok rengetegében.

 

 

Az ember semmi – az életmű minden

 

Viszonylag egyszerű kísérlettel igazolható a Baker Street-i detektív motívumgazdagsága: valószínűleg egyetlen népszerű irodalmi hős esetében sem tudunk annyi jellegzetességet felsorolni, mint Sherlock Holmesnál. Markáns fizikai sajátosságainak köszönhetően külalakját nyugodt szívvel kanonizáltnak is nevezhetjük: míg Hamletet vagy Robin Hoodot, sőt még a Grófot is bátran eljátszhatják egymástól igen eltérő karakterű színészek (állítsuk egymás mellé egyazon köpenyben Lugosit, Christopher Lee-t, Gary Oldmant és bárkinek könnyű dolga lesz a rendőrségi beazonosítással), Holmes megformálóit a külső vonások nagyon szűk metszetéből válogatják (lásd még: Don Quijote), ha pedig rájuk akasztjuk a híres deerstalker sapkát és a szájukba nyomjuk a jellegzetes pipát, szemtanú legyen a talpán, aki talál köztük kakukktojást. Híres mondatai számban és/vagy előfordulási gyakoriság tekintetében egyaránt felülmúlják Vlad „Sosem iszom bort” Drakula vagy „Nevem Bond” James Bond repertoárját, a legegyszerűbb „It’s elementary dear Watson”-tól az ars poeticának is tekintett okfejtésig a lehetetlen és valószínűtlen szerepéről a nyomozásban. Vegyük ezek mellé különc szokásai tárházát, a hétszázalékos kokainoldattal, a kontemplatív hegedüléssel, a nőktől való rideg tartózkodással és a gondosan megőrzött tudatlansággal az élet bizonyos területein (mint például, hogy a Föld kering a Nap körül) – és végeredményként egy olyan figura jelenik meg előttünk, aki nem egységében, inkább csak elemeiben létezik. Holmes történeteiben nem a változás, a személyiség formálódása játssza a főszerepet, mint Hamletnél, Philip Marlowe-nál vagy a Bűn és bűnhődésben, inkább a változatlan elemek újabb és újabb rekombinálódása a felderítésre kerülő bűnesettel: miként a vámpír is kollégáinál nagyobb számú (és vonzóbb) monstrumvonásainak köszönheti elsőségét a horror-panoptikumban, Holmest is ismérvei bősége tette az első számú mesterdetektívvé, feledtetve népszerű elődeit, Poe Dupinját, a Holdgyémánt Cuff őrnagyát vagy a jobb sorsa érdemes Abner bácsit.

A szorosan egymáshoz kapcsolt elemek ráadásul jócskán tartalmaznak olyan motívumokat, amelyek a könnyű beazonosítás mellett erős kapcsolatot biztosítanak számos egyéb népszerű figurával, túl a saját univerzum kedvelt szereplőgárdáján. Elsőként mindjárt ott a híres megfigyelés-dedukció módszer, ami számos követőt hozott Holmesnak az elmúlt bő században, köztük a tojásfejű Poirot nyomozóval és a hiperérzéketlen House doktorral; a törvényéki orvostudományban való nagyfokú jártasság (amely főleg helyszínelőktől hemzsegő ezredfordulónkon kínál Doyle ősfigurájának új kapcsolatokat); de mindenek előtt maga a kor, a gázlámpás századforduló, ami példátlanul sok populáris ikont ajándékozott az utókornak, legyenek azok kitaláltak (Dracula, Dorian Gray, Dr. Jekyll, Nemo kapitány) vagy létezők (Hasfelmetsző, Houdini, Sigmund Freud). A kétszáz feletti Holmes-film számottevő hányada gyakorta nem több, mint egy-egy kapcsolat kibontása a híres kortársakkal (Törvényes gyilkosság – Jack the Ripper, Hétszázalékos megoldás – Freud, A Baker Street sámánja – Sarah Bernhardt) vagy éppen különféle irracionális sztárfigurák rejtélyének megoldása vámpírtól a Loch Ness-i szörnyig. Ha mindezekhez hozzávesszük a Holmes foglalkozásából adódó kapcsolatokat, amelyek a legcsavarosabb krimi-motívumok (mint a bezárt szoba rejtélye, a sorozat-öngyilkosságok vagy az eltűnő hullák esete) mentén kapcsolják össze zsánerkollégáival, könnyen belátható, hogy a népszerűségi listák egyetlen alakja sem bír ilyen sok erős kötéssel a metafikciós univerzumban. Ezen megközelítés értelmében Sherlock Holmes sikerének titka a jól megválasztott mémkincsben rejlik, abban a szerencsés konstellációban, amely többnyire kiváltképp hatékonyan másolódó elemekből építi fel a mesterdetektív alakját. Ezek a motívumok nem csupán jellegzetesek vagy szokatlanok, mint Columbo kopott ballonkabátja és felemlegetett felesége, de ellenállhatatlanul csábítanak az újrahasznosításra: gondoljunk csupán arra, hány szenvedélybeteg magándetektívet ismer a krimi műfaja (élen az alkoholizmussal), mily kevés a házasember hősei közül (sőt rendszerint aszexuálisak, mint Monk, Charlie Chan vagy a számtalan pap-detektív), ugyanakkor mennyinek akad lojális és alárendelt férfitársa kalandjai során (Poirot, Philo Vance, Nero Wolfe, Stone hadnagy vagy akár Batman). Holmes halhatatlan, mert elképesztően életképes/virulens motívumai bebetonozták a zsánervilág centrumába – így aztán minden egyes újabb filmes megjelenése motívumkapcsolatok tucatjait reaktiválja, számtalan asszociációval szórakoztatva művelt közönségét.

 

 

„Én sosem találgatok”

 

Az ezredforduló óta készült Sherlock Holmes-filmek legérdekesebb újdonsága távolról sem a kortárs truvájokban rejlik, ezeket csupán a mai igények generálják, szolgaian követve a filmipar friss törvényszerűségét, ami mindenből látványingert teremt – nem csupán a Doyle-sztorikban is előforduló fizikai összecsapásokból (Holmes már ősformájában is kivételes ököl- és kardvívó) vagy a korabeli hajszákból, de magukból a deduktív levezetésekből is, melyeket a néző gyorsmontázsok, képkockákba írt jelek és feliratok, valamint felpergetett narráció információözöneként fogad be, esélyt sem kapva azok megértésére (és esetleges következetlenségeik felismerésére). A kortárs Holmes-mozgóképeket erőteljesen átitató fantasztikum/misztikum is csupán ennek a látványorientációnak logikus következménye, legyen szó a Hasfelmetsző-kapcsolatot ördögi fekete mágussal feldúsító 2009-es Sherlock Holmes-ról, a szorosan nyomában következő Asylum-mockbusterről mechanikus őslényeivel és steampunk légicsatájával (Sherlock Holmes és a lángoló város) vagy a legfrissebb animációs sorozatról, amely egyenesen a 22. századba repíti dehibernált hősét, hogy egy robot-Watson oldalán szembeszálljon a gonosz Moriarty klónjával. A kötelező irracionális még a leginkább talajközeli adaptációt jelentő brit sorozatot, a lenyűgöző intenzitású Sherlockot is megfertőzte: a tavalyi mesterhármas egyik epizódja a Táncoló emberkék Doyle-novelláját helyezi misztikus kínai bűnözők cirkuszvilágába, az idei évad pedig már második opuszában a Holmes kánon leghíresebb természetfeletti rejtélyét, a baskerville-i szellemebet értelmezi újra a genetikai kísérletek és pszichotikus drogok segítségével. Azonban akár a Guy Ritchie-féle felpergetett akciójeleneteket, akár a kosztümös fantasztikumot, akár a vizuális kavalkádot tartjuk a legújabb kori Sherlock Holmes-filmek legfőbb leleményének, beleesünk abba a csapdába, amitől a mesterdetektív oly gyakran óvni próbálja diplomás cimboráját és a hivatásos bűnüldözőket: csak nézünk, de nem látjuk a lényeget a hivalkodó felszín alatt – ez esetben a bő száz esztendős mémeket a digitális makroorganizmusok mélyén.

Míg a ’70-es évek Holmes-revivalje idején a filmek egyre radikálisabban próbáltak eltérni a kánontól (teljesen eredeti történetekkel, valamint a jellegzetes motívumok igen erős megrostálásával), addig mind Guy Ritchie filmpárosa, mind a Paul McGuigan rendezésében készült Sherlock-epizódok – a két hajdani gengszterfilmrendező egyéni stílbravúrkodásai mellett – egyaránt osztoznak abban a törekvésben, ami a művekbe a lehető legtöbb referenciát zsúfolja a hajdani Doyle-írásokra (plusz az időközben készült Holmes-filmekre). Noha a 2009-es mozidarab alaptörténetében egyetlen irodalmi elődre sem hajaz, számtalan jellegzetes motívuma megtalálható valamelyik Holmes-elbeszélésben a Négyek jele bekötött szemű útvonal-felismerésétől és árulkodó zsebórájától (McGuigannél mobiltelefon) az Öt narancsmag jövőbeli prognózisalkotásán és a Musgrave-szertartás nappalifalba lőtt királyi emblémáján (McGuigannél smiley) át a Botrány Csehországban kivételszámba menő szerelmi száláig Irene Adler szélhámosnővel (McGuigannél S/M luxusdomina) – arról már nem is beszélve, hogy a sziporkázó Holmes frappáns szentenciái a filmben szinte kivétel nélkül egy-egy novellából idéztetnek meg (ezek listája legalább tizenöt tételt tartalmaz!). A 2011-es folytatás hasonló szisztémát követ, csupán a hangsúly helyeződik kissé arrébb a részektől az egész felé: az alapsztori ugyanis ezúttal nagyrészt két novella, a Bruce-Partington terv Mycroft Holmes bevonásával zajló kémtörténete és a Moriarty halálát elmesélő Az utolsó eset ötvözetéből született (a Sherlock első évadját záró Nagy játszma-epizód érdekes módon ugyanezen két elbeszélés elemeit rekombinálja), miközben a film az első részhez képest valamivel kevesebb konkrét motívumot örököl át a többi Doyle-írásból. A jelenkorba helyezett brit tévésorozat esetében még látványosabb a klasszikus Holmes-örökség lajstromozása, mintha csak a modernizálás alapkoncepciója serkentőleg hatna az újrahasznosításra (ugyanezt bizonyítja az idei magyar Sherlock Holmes nevében első harmadába bezsúfolt kismillió Holmes referencia is lépcsőfokszámlálástól a Pék utcai címig): a BBC-epizódok, túl az adott Doyle-forrásművön (Bíborvörös dolgozószoba, Botrány Csehországban, A Sátán kutyája), szinte tobzódnak az intertextusokban – akad olyan félperces jelenet, ahol öt novellára történik utalás villámgyors tempóban, egyes mémek pedig visszatérő gegek formájában teszik tiszteletüket rendre a szériában (mint a deerstalker vagy Holmes [nikotin]függősége).

A 21. század Sherlock Holmes-a nem csupán kőkemény baritsu-ütéseket végzetes pontossággal végrehajtó viktoriánus akcióhős, de egyben minden filmelődjénél hatékonyabb túlélőgépe az évszázados motívumkészletnek – mozgóképei olyan komplex adathálózatok, amelyeknél hol kisebb (Guy Ritchie), hol nagyobb (Paul McGuigan) erőfeszítéseket tesznek arra, hogy mindezt koherens, logikusan szerveződő cselekményegységbe szervezzék, de elsődleges céljukat immár más jelenti: a látványbőség mellett a hiperlinkek halmozása. Sherlock a maga kollázsalakjával már a múlt század fordulóján is kiváló alany volt erre a hálózati szerepre, de igazi rangját csak mára, a posztmodern érában nyerheti el, ahol a fennmaradást jelentő közönségsikert mind nagyobb részben a korábbi közönségsikerekkel való kapcsolódási pontok mennyisége biztosíthatja. Vérbeli kortársunk: soha oly otthonosan nem mozoghatott korábban, mint a mai, sűrűn hálózott filmes infoszférában, a crossoverek, remake-ek, spin-offok szép új kisvilágában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/02 21-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10959