KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/február
PSZICHOMOZI
• Hirsch Tibor: Kalandok a Sors Könyvében Mesefilmterápia – 1. rész
• Margitházi Beja: Egy asszony meg a fia Beszélnünk kell Kevinről
• Pintér Judit Nóra: A sötét érzelmek iskolája Iskolai ámokfutók
KÉMHÁBORÚ
• Sepsi László: Kémek a Köröndön John le Carré ügynökei
• Nevelős Zoltán: Figurák a táblán Suszter, szabó, baka, kém
• Ardai Zoltán: A szochaza védelmében K-európai kémtörténetek
• Ruprech Dániel: Kémek, akik Bogárral jártak NDK spionok
KEROUAC
• Szalay Dorottya: Az élet lüktetése Jack Kerouac filmen
SHERLOCK HOLMES
• Varró Attila: A bűn hálójában Korunk Sherlock Holmes-a
• Roboz Gábor: Az eltűnt álmok nyomában Sherlock Holmes nevében
KEN RUSSELL
• Varga Zoltán: A zenerajongó látnok Ken Russell paradoxonai
• Hubai Gergely: Szabad adaptáció Ken Russell zeneszerző-trilógiája
SKOLIMOWSKI
• Nagy V. Gergő: Ezerarcú kívülálló Jerzy Skolimowski
FILMEMLÉKEZET
• Kóbori Sarolta: Brazil magyarok Adalberto Kemény és Rodolfo Rex Lustig
• Zalán Vince: Minden rossz és minden jó Evald Schorm 3. rész
ANIMÁCIÓ
• Lovas Anna: Animált gyászterápia Anilogue
• Varga Zoltán: A macska tudja csak… Macskanimációk
FILM / REGÉNY
• Vajda Judit: Álmodni fényes nappal Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret
• Hlavaty Tamás: Méliès utolsó megkísértése Martin Scorsese: A leleményes Hugo
KRITIKA
• Baski Sándor: Kesztyűs kézzel A Vaslady
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi
KRITIKA
• Kolozsi László: Ez itt a Fincher helye A tetovált lány
MOZI
• Kolozsi László: Aztán mindennek vége
• Vincze Teréz: Üvöltő szelek
• Pintér Judit: Az élet négyszer
• Vajda Judit: Életrevalók
• Sepsi László: Géppisztolyos prédikátor
• Pápai Zsolt: Vörös Hadsereg Frakció
• Tüske Zsuzsanna: Muppetek
• Varró Attila: Hadak útján
• Pálos Máté: A szerelem művészete
• Baski Sándor: A legsötétebb óra
DVD
• Nagy V. Gergő: Felettünk a föld
• Pápai Zsolt: Szalmakutyák
• Tosoki Gyula: Bárcsak
• Pápai Zsolt: 30 perc, vagy annyi se
• Czirják Pál: Mephisto
• Géczi Zoltán: Az erdő foglyai
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pszichomozi

Mesefilmterápia – 1. rész

Kalandok a Sors Könyvében

Hirsch Tibor

A gyerekeket mázsás súllyal nyomja a felnőttvilág kiismerhetetlen zűrzavara. A filmes meseterápia kiút lehet.

A gyerek oldalt sandít apjára: igen, kiköpött ugyanaz a tesze-tosza fickó, akinek átnevelése céljából Marty visszamegy az ötvenes évekbe. A film pereg tovább, a papa bűntudatosan pislog: tudja, mire gondol a gyerek, és a gyerek is tudja, hogy tudja. Aztán egyszer csak mégis kihúzza magát, mert most a Dokira hasonlít, aki csodabogár, de micsoda vicces és okos ötletei vannak, ahogy neki is a múltkor, ugye emlékeztek? A gyerek emlékszik, de arra az ostoba keménykedésre is, amikor apja arra az ocsmány Biffre hasonlított, aki most kerül elő a képernyőn, hol férfiként, hol kamaszként… És ott van anya, aki abban a veszekedésben is apa mellé állt, mintha éppenséggel egy ilyen Biff-szerű bunkónak volna méltó párja. Anya eközben nézi azt a másik anyát, és zavartan markol a sósmogyoróból. Nem felejtette az esetet…

Ilyen volna egy családi DVD-szeánsz – műsoron mondjuk a Vissza a jövőbe I. – a képernyő előtt gyerekkel és szülőkkel –, és a végén, ideális esetben bizonyos terápiás hozadékkal a gyerek számára, akivel a tanító néni szerint bajok vannak.

Hogy mi baja van a gyereknek? Sokféle baja lehet, de az biztos, hogy a bajban egyedül van. Egyedül lett volna száz éve is, de akkor legalább tudta volna, hogy ilyenkor csatlakozni kell a többiekhez, szépen igazodni a sorhoz, és büszkén átérezni a csapatszellemet. Ma már ezt sem tudja. Miért éppen ő igazodjon? Igazodjanak a többiek. Vegyék észre, hogy ő Az, akire vártak!

Dac és kétség: annál is rosszabb, mint amit a Tanár úr kérem bukott férfija érzett százegynéhány éve, egy jellegzetesen mai, sokszorosan összezavart öngyűlölő-önszerető kiskorú korai előfutáraként, amikor éppen öngyilkossági gondolatok foglalkoztatják. „Hagyjon hátra valami írást? Minek? Talán egypár sort, így: »Inkább vagyok első Uticában, mint Rómában a második... « Inkább vagyok a halálban a második, mint az életben az első. – igen, ez biztosan nagyon szép; bár ő nem nagyon érti, de azok majd, azok érteni fogják... a nyomorultak... bár csak értsék. Inkább vagyok a sírban az első... A bukott férfi szeme előtt színes, szivárványos felhőcske ugrál, a torka elszorul, és csak most veszi észre, hogy az egész idő alatt, míg ezeket elgondolta, majdnem hangosan énekelgette magában a tornaünnepély indulójának a tenorját, amit betanult.”

Karinthynál a vesztes még csak a falat csapkodta tornazsákjával éneklés közben, ma legalábbis a festéksprayt veszi elő ilyenkor a fal mellett, de szeme előtt mégiscsak ugyanazzal a színes, szivárványos felhőcskével.

Segíthet egy ilyen bukott kiskamaszon mondjuk, egy közös filmnézés? Nem biztos, mindenesetre a gyerekfilmnek ma éppen innen szép győzni.

Mert ott van ugyebár, a „mese-mesekönyv-könyv-mozgókép” pedagógiai értéksorrendjét (ártalmassági-hasznossági szamárlétrát) meghatározó alapközhely.

Több is, mint közhely: olyan igazság, amit médiakutatók és gyerekpszichológusok ezt kivételesen együtt vésték kőtáblára, és ennyi belőle el is jutott tanárokhoz, tanítókhoz, rossz lelkiismeretű szülőkhöz.

Eszerint: együtt mesét hallgatni a csúcs. Sarokba kuporodva olvasni ugyanazt: az értékskálán eggyel lejjebb van. Még lejjebb, ha a gyerek nem neki valót olvas egyedül, de legalább olvas. Itt aztán jön egy nagy ugrás, és minden, ami mozgókép, csak lejjebb kezdődik. Nyilván ezen belül még meg lehet tűrni a gyerekfilmet, minőség és származás szerint osztályozva, ennél is szigorúbb kritikával meg lehet tűrni más műfajokat, majd hamar leérkezünk a fényből, szó szerint is, az értékskála sötét mélységeibe. Míg odafent csillogó szemű kölyökcsapatot képzeltünk, ragyogó napfényben, középen a meseolvasó anyukával vagy óvónénivel, addig odalent karikás szemű kisfiút kell látnunk, ahogy horror- és pornócsatornákra kattintgat az üres nappaliban, miközben felelőtlen szülei már régen nyugovóra tértek.

Ezt a skálát véste hát kőbe a gyerekféltő világ, ezen a skálán szokás gyerekek narratíva-fogyasztásának hasznosként és károsként ismert fajtáit elképzelni. A skálán-legalsó, legrosszabb opció iskolai sorozatgyilkost nevel, a legfelső-legjobb viszont nemcsak felemeli a lelket, nemcsak az emberség kollektív bölcsességéből juttat az olvasónak (pláne a hallgatónak), de gyógyít is – a terjedő meseterápia bel- és külhoni mozgalomként nyilván erre az evidenciára épül. A lényeg persze mégiscsak az, hogy a skálán belül, minden, ami mozgókép, még a gyermektartalmakat is beleértve, Csillagok háborújától Harry Potterig, gyanús, túl könnyen fogyasztható, túl kívánatos csemege, az írott szó viszont már csak azért is érték, mert a gyerek megdolgozik érte, akár hallgatja, akár olvassa, mese- és gyermekregény-fogyasztáskor mindenképpen elbíbelődik a belső képek megálmodásával.

Így tudjuk, így tanuljuk és tanítjuk, és egy olyan világban, ahol a kiskorúak napi mozgókép-fogyasztása immár ébren töltött életük több mint negyedét foglalja le – nyilván így is van.

És mégis, sőt, csak azért is: nem lehetne elintézni, hogy legalább a gyerekfilm, a megvetett mozgóképáradat célzottan kiskorúaknak szóló, alig csobbanásnyi hulláma, ezen a gyermekvédelmi/terápiás értékskálán néhány fokozatot feljebb emelkedhessen? És ami ezen belül is igazán szívügyünk: a hollywoodi egészestés gyermekhős-filmek, vagyis azok a gazdag kiállítású darabok, melyeknek ifjú hőse éppen úgy küldetésre indul, mint a gyógyítónak mondott mesék szegénylegénye – nem volnának ugyancsak használhatók kiskorú-nemesítő mese-forrásként?

Bizony, az így kapott nyereség, ha a dolog működne, éppen azért volna óriási, mert a gyerek naponta nagyon sok órában találkozik ezzel a bizonyos tiltott, tűrt, és alig-alig támogatott mozgóképpel, ha tehát ebből egy alapos merítést sikerülne a gyerekpszichológusnak üzemszerű gyakorisággal hasznosítania, ezzel olyan lehetőséghez jutnánk, mintha végre, mondjuk, a vízzel-levegővel működő robbanómotor valósulna meg. Jól van, sántít a hasonlat, pláne ha a meseterápiával hasonlítjuk össze a filmterápiát: hiszen, ismerve az utóbbi bűneit, nyilván az előbbit illik a tiszta energiahordozókhoz hasonlítani. Másfelől, ha a párhuzamban azt keressük, hogy melyik számít könnyen elérhető forrásnak, ami ott hömpölyög körülöttünk, és melyikhez kell népszerűsítő rendszert építeni, akkor bizony az írott-olvasott mese felel meg a drágán bányászott, ritkuló szénhidrogénnek, a mozgóképes mese viszont a víznek és a levegőnek.

 

Mozi után: gyerekkor indul!

Na és mit tudhat a mozgóképes mese, melyben gyermekhősre vár feladat?

 Ha vannak az ilyen filmeknek gyógyító képességei, e tekintetben talán nem is az a legfontosabb, amit a meséjük szövete kínál, hanem amit nézőnek a kötelező happy end után éreznie illik. A boldog vég e történetekben ugyanis kezdetet jelent, mégpedig minőségileg más kezdetet, mint amilyen egy felnőttekről és felnőtteknek szóló vígjáték happy endje után fölsejlik. A nézőnek a gyermekfilmek végén úgy kell tekintenie a gyermekhősre, hogy annak e történetek folytatásaként, a sikeres keresés vagy próbatétel után – mely afféle „sors-korrekció” – csak most kezdődik igazi, élhető gyermekkora, mely már egy jó felnőttkor, egy jó élet ígéretét hordozza, korrigált esélyekkel.

És itt van a lehetőség, hogy ez a bizonyos gyerekfilm pszichoterápiás pluszponthoz jusson, legalább a papíralapú variánssal szemben. Ugyanis ez a „most kezdődik az igazi élet”-érzés nem teljesen azonos, ha a befogadó nem nézőként a moziból távozik párás szemekkel, hanem egy hasonló dramaturgiájú gyermekregény puha fedelét csukja be. A regény ugyanis, akármennyire olvastatja is magát, akármennyire működik is a maga szövegritmusa, mivel nem a szerző által szabályozott időben fogadjuk be, és mert nem egy montázs-sorokkal kimért, pontos szeánsz keretei között meséli a maga meséjét – nem is képes azzal a nyomatékkal befejeződni a gyereknéző számára. A film ebben volna más. A másfélórás mozgókép-mese nézőtől független zárás-jelzései ugyanis – a stáblistától a nézőtéren kigyulladó fényekig – kelthetnek olyan érzést, hogy a történet valójában előtörténet: olyan rövid és kompakt kaland, melynek szükségszerűen meg kell esnie az ez után elkezdhető igazi élet előtt. A regény esetében a befejezés – a mesefonal megszakítása – által keltett olvasói frusztráció a nézői frusztrációnál enyhébb, ezért a gyermek-próbatétel leírva kevésbé érződik élet-előtörténetnek, mint mozgóképen megmutatva.

Ha ezt elfogadjuk, a jóféle gyerekfilm, legalább bizonyos vonatkozásban, legyőzi a jóféle gyerekregényt, és hamar ott találja magát az emlegetett pszichoterápiás értékskála legmagasabb rubrikájában – egyenesen az óvónéni mese-felolvasása mellett. Rituálé ez is, rituálé az is. Ráadásul, amivel kezdtük: a gyermeki mozgóképfogyasztás rituáléja ma már családi rituálévá is tehető, feltéve, hogy a pszichológiai problémákkal küzdő gyerek együtt nézi a terápiás mozit azokkal akiknek, legalább részben, lelki sérüléseit köszönheti – papával, mamával, testvérekkel.

Tegyük föl: egy ilyen ideális családi gyógy-mozi szeánszon, a gyerek, akinek kedvéért rendezik, két óra alatt többször azonosítja a szereplőket önmagával és felmenőivel, olyanokkal, akik jelen is vannak, és megint csak ideális esetben ki is teszik magukat az indulatáttételeknek. Persze ha a film jó, ha a szereplők érdekesek és árnyaltak, a mi kis nézőnk sem csupán egyetlen indulatot működtet, ahogy nem is csupán egyetlen figurát. Idézzük föl a Reszkessetek betörők megalázott, megbüntetett, majd rútul magára-hagyott Kevinjét: hányszor, hányféle szadizmus-gyanús eszközzel áll bosszút a büntetést érdemlő felnőtteken, aztán, hogyan bocsát meg mégis édesanyjának – aki betörő képében már nyilván eleget bűnhődött, sőt, megbocsát szórakozott apjának, és testvéreinek is. Vagyis, ha egy ilyen hollywoodi mozidarab terápiás fogyasztása otthon a nappaliban történik, a családnak föl kell rá készülnie, hogy a film összes jó és rossz figurája a történet megfelelő pontjainál, mint megannyi vándorló lélek, a családtagokba költözik.

Ha a családtagok, a közös mozizás résztvevői nincsenek csendben, ha feleselnek a filmmel és egymással természetesen annál jobb. A rituálé ekkor kezd igazán hasonlítani a sokat emlegetett meseolvasásra. Itt sem lankadhat a közös figyelem az együtt megélt történet iránt, a saját belső felismerések iránt, de lehet közben figyelni azért a többiekre is, ott van, ott kell, hogy legyen az együttlét tudatosítása – beszólások és közbeszólások által. Hiszen fontos, hogy akinek a film gyerekhőse leginkább felkínálja magát azonosulásra, vagyis a gyereknéző, még ott helyben megélje ugyanazt a történetet, de már saját gátló-segítő figuráival – elsősorban a szüleivel – használva ki a mese dinamikáját.

 

Példálózz vesztesekkel!

Így kellene elképzelnünk a filmterápiát, és általában a kiskorúnak hasznos filmnézést, ami persze korántsem ismeretlen újdonság a világban. Nyilvánvaló, hogy van ideális filmmuníciója az ilyen közös mozi-szeánsznak. Ezek elsősorban hollywoodi egészestés darabok. Mit is tudunk róluk, azon kívül, hogy általában a „tűrt” sávba utasítja őket bármely hazai médiapedagógus?

Például tudjuk azt, hogy a nagyon amerikai gyerekfilmek gyerekhősei szinte kivétel nélkül lúzerek. Vesztesek, akiket maguk is, mások is vesztesnek gondolnak, és nemegyszer a történet végégig kotorásznak tarsolyukban azért a bizonyos marsallbotért, mire megtalálják.

Rút stigma a lúzerség, a látszólagos is. És ahogy egy rosszindulatú osztályban lehetetlen e stigmát lemosni magáról a kiközösített nebulónak, úgy kínlódik vele az izgága bogár- avagy hangya-ifjonc. Kínlódik az ügyetlen csodacsibe, szenved tőle a Némó nevű növendékhal, továbbá a cápafi, aki vegetariánus, de persze mindféle embergyerekek is, például egy sárkányokkal barátkozó, bajkeverő viking suhanc, vagy egy sokkal híresebb kiskamasz, aki ugyan varázsolni tud, de ez szűk Privet Drive-i lakókörnyezetében, az értetlen „muglik” közt, csak annyira számít menő tulajdonságnak, mint a Dumbo nevű elefánt-bébi óriásfülei.

Nincs olyan hollywoodi gyermekhős, akinek, amint a történetbe lép – máris összesúgnak a háta mögött: ez az a fickó, aki most győzni indul. Ellenkezőleg. Pedig bizonyos nemzeti sztereotípiákat számításba véve egy ottani gyerekmese a mértéken felüli önbizalom csodájáról szól. Olyan hősökről, akik küldetésbe indulnak, harcolnak, és világmegmentő zsákmánnyal, vagy csak a világmegmentő jó hírrel – győzelmük hírével – hazatérnek. Ez az egyszerű háromlépéses történetséma, bármennyire magától értetődő, több mint fél évszázada Hollywood hivatalos forgatókönyvi checklistjének számít, melynek pontjait akkurátusan pipálja ki a producer, ha mesefilm-, kalandfilm-, fantasy-, katasztrófa-mozitervet raknak eléje. Az Álomgyár a mai napig szeret Joseph Campbell hősvíziójára hivatkozni. Minden mítoszt egy monstre monomítosszá gyúró bestsellere, Az ezerarcú hős még 1949-ben jelent meg, és bár sokáig csak a pszichológus-antropológus szakma csodálta, lassanként beszivárgott forgatókönyvműhelyekbe. A „monomítosz” gazdag elméletének igazi kiskátévá emelését végül maga George Lucas végezte el, amikor már a nyolcvanas évek derekán odanyilatkozott, hogy a Csillagok háborújának akkori trilógiája nem volna ugyanaz Campbell nélkül, és egyáltalán tőle lehet megtanulni, amit az amerikai hősről és a hős útjáról tudni kell.

Pontosabban sokat tanulhatunk tőle a hős útjáról, de semmit a gyerekhős kezdeti lúzerségről. Először is mitől gyerek a gyerek, és mitől lúzer a lúzer? A gyerekhős nem csupán életkora alapján lehet kiskorú. Kiskorú lehet az, aki sorban utolsó, aki a legkisebb, aki a nagy kaland előtt kiszolgáltatott, de egyben a várakozás „tabula rasa” állapotában létezik, az élet nem hagyott rajta visszafordíthatatlan nyomokat. Ez bizony valóságos gyereken kívül érvényes lehet növényevő aprócska állatokra csupa húsevő és behemót között, erősen kamaszodó szegénylegényekre, és persze serkenő bajszú hobbitokra is. A gyerekhős, tehát éppen csak gyerekszerű hős. Na és mi a helyzet a lúzerséggel? Lúzer, az, aki nem kell a többieknek.

„Nem felelsz meg nekünk, mert ami nekünk fontos, abban te kevés vagy!” Más: „Nem felelsz meg nekünk – mert valamiben sok vagy, mert neked abból van a kelleténél több-nagyobb, ami nekünk nem fontos, vagy éppen gyanús és tilalmas! Vannak furcsa ötleteid, szokásainkat kikezdő őrült találmányaid, van az illendőségnél nagyobb elefántfüled, van varázserőd…”

Hogy gond van vele, ezt a közösség még időben a lúzer tudomására hozza, szóval és cselekedettel, de a legvalószínűbb, hogy a film elején gyerekhősünknek már nincsenek illúziói, már el is indult a rossz sorskönyv beteljesülésének útján.

 

Sorskönyv: szülők a fejben

Ez a bizonyos sorskönyv – vesztes vagy győztes – már nem a Campbell-féle, nagyon amerikai mítoszértelmezés fogalomtárába illeszkedik, hanem egy ugyancsak „nagyon amerikai” pszichológiai iskola gondolatkörébe: Eric Berne tranzakció-analízisének rendszerébe. Ebben a rendszerben a gyermekkorban rögzült stigmák, a végzet ajándékaként jó előre rögzített, úgynevezett „sorskönyvi átkok” úgy bontakoznának ki, a Sorskönyvbe foglalt, jövőre vonatkozó jóslatok úgy teljesednének be, ahogy a gyermekhős növekszik. Luke Skywalker egyre megkeseredettebb farmerfiúként tengetné apró lázadásokkal teli sértődött életét nagybátyja védőszárnyai alatt, frusztráltságát később valamilyen önveszélyes szenvedélybe fojtva. De borítékolható a nyomorúságos felnőttkor a Némó nyomában túlféltett növendék-halától kezdve a Neveletlen hercegnő kishitű bakfisa számára egyaránt.

Ha csak nem történik valami… És akkor megtörténik. Ezért nem következik be – megint a bestseller-író lélekbúvár szavait használva – a „sorskönyvi elmélyülés”. Ahová pedig eljutunk, az – ismét a tranzakció-pszichológia fogalmai közül választva az ideillőt – a nyertes sorskönyv vagy sorskönyvi szabadság. Berne tanítása szerint ide a lúzerségre ítélt személyiséget csupán a terápia vagy a csoda juttathatja el – ez utóbbi éppenséggel nagyon is olyasmi, ami egy amerikai gyerekfilmben meg szokta bolygatni az átok unalmas beteljesülésének mozgó-állóvizét.

Berne tanítása nem is annak megállapításával keltett feltűnést, hogy vannak győzelemre, tehát boldogságra, és vereségre, tehát boldogtalanságra ítélt halandók, hanem, hogy sorskönyvünk minőségéért elsősorban szüleink, nagyszüleink, de általában véve mintaadó környezetünk felelős. Életünknek legkorábban fölbukkanó és legfontosabb szereplői adják tovább a maguk örökölte sorskönyvi átkokat, néha értelmetlen szigorúsággal nyomorítva meg a gyermeküket, néha éppen ellenkezőleg, démoni provokációval hajszolva bele, rossz döntésekbe, fölös kockázatvállalásba. Máskor persze – akár ugyanezek a szülők – tudnak jókor korlátozni, tudnak jóféle hagyományokat továbbadni, sőt, tudnak jókor biztatni, hittel dicsérni: jó értelemben „provokálni” – azaz időben megajándékozni a felnőtt-lét szabadságával. Ha ez az énjük az erősebb, jó esélye van a gyereknek az átokmentes sorsra, de ha a rosszak, akkor sem egyedül viselik a felelősséget: ki tudja, hány nemzedék bízott rájuk átkokat, ki tudja hány ősapa „vásott gyermekije” és „kritikus korlátozó-szülőije” zavarta őket össze, hogy azt adják tovább, amit továbbadnak. És akkor még nem is szóltunk a többiekről: például a „lúzert” kiáltó kortárs-csoportról, a belenyugvásban, vagy éppen a rosszul időzített lázadásban mintát adó testvérekről, tekintélyt jelentő haverokról.

Berne ágas-bogas rendszerében tehát ezek mind felelősek volnának az ember elrontott életéért, de nem egyszerűen úgy, hogy még gyermekkorban megkapja tőlük mindenki a bántást és sérülést. Ez, a sorskönyv-hívők iskolája szerint, az örökre szóló átokhoz nem volna elegendő. Sokkal fontosabb, hogy ezek a figurák – a szigorú atyától, a könnyelműségre bíztató nagytestvérig – beköltöznek a gyermeki személyiségbe, és végleg ott is maradnak. A „démoni szülői”, a „destruktív gyermeki” örökös lakója a vesztes sorskönyv-birtokos lelkének, csak most már belülről parancsolgat, csúfolódik, provokál. Ahogy a nyertes sorskönyv birtokosát viszont a „gondoskodó szülői”, a „kreatív szabad gyermeki” belülről dicséri, belülről vezeti új utakra.

 

Fejlakók, ha megelevenednek

Egy jellegzetes amerikai gyermekfilm meséje, természetesen a mítosz-mintákhoz is igazodva, a fenti, Berne-féle, jellegzetesen amerikai pszichológiai iskola receptje szerint is megfejthető.

A sorskönyv-tan jellegzetesen amerikai: ha másért nem, mert magától értetődőnek tekinti, hogy nincs fontosabb az egyén életében, minthogy ne legyen vesztes – legyen helyette győztes. Egy jellegzetes amerikai gyerekfilm ugyanerre az axiómára épül. Ez volna az egyetlen, amit történetben soha nem kell megmagyarázni. Ez után jön a sorskönyv, ami már elindult a sötét beteljesülés felé, A hős ilyenkor – Eric Berne terminológiájával élve – már túl van a „kezdeti okéság” érzésén, megkapta vagy éppen kapja az első kritikus-szülői korlátozásokat, illetve destruktív-szülői provokációkat. Ezek után kezdődik csak a mese, mely megoldandó problémájával – keresésével, feladatával – valójában hőse vesztesnek induló sorskönyvét korrigálja. E korrekció, vagyis maga a történet következményeként, hősünk végül felszabadul a rá mért átok alól, és amit már nem látunk, de elképzelünk: kezdődhet az említett boldog felnőttkorba torkolló igazi gyermekkor, a teljes szabadsággal. A gyermekfilmek happy-endes történetét, kisebb-nagyobb mellékkonfliktusok füzéreként maga az átprogramozás folyamata adja, és a boldog vég és átprogramozás előtt nem hiányozhat a cselekményből a vesztes sorskönyv majdnem végzetes tombolása sem: Simbát és a Csodacsibét, korábban Dumbót és Hamupipőkét valamilyen baljós fordulat még az utolsó pillanatban is elbizonytalanítaná, hol is az igazi helye.

Kérdés, hogyan kerülnek vissza a történetbe a gyerekhős fejében lakozó mindenféle ágensek, jó és rossz szülők, rossz és jó mintát kínáló gyermekek, pontosabban, amivé Eric Berne szerint a fejünkbe költözve válnak: a szülő „szülőivé”, a gyermek „gyermekivé”? Mi lesz velük, pontosabban, mi lesz belőlük? Sejtésünk szerint e gyermekhős-filmek történetének pozitív és negatív alakjai – akár egy középkori moralitásjáték hősei, akik az ottani hős lelki üdvéért küzdenek – a tranzakció-analízis képletében szereplő korlátozó-provokáló, vagy ezeket feloldó-enyhítő „fejlakóknak” feleltethetők meg. Ezek a figurák természetesen nem csupán a gyermekhős szülői- vagy szülői pozícióban szerepeltetett felnőtt patrónusai lehetnek, hanem bármilyen korú, rendű és rangú jó- és rosszakarói. Ez a sokszínű szereposztás végül is meglehetős változatosságot biztosít egy „küzdelem a gyerekhős sorskönyvéért”- típusú, fordulatos, és nagyszabású történethez.

Amikor ezeket a történeteket egyszer gyógyhatásúnak, de legalábbis rossz sorskönyvi prognózissal megvert gyereknézők számára reményt adónak képzeljük, talán nem elsősorban a mese szövetére kellene figyelnünk. A legizgalmasabb minden filmben a befejezés. Amikor hősünk kitör sorsa korlátai mögül. Merthogy a gyerekfilm-megoldások változó trendje sejteti igazán, hogyan növekszik az a mesebeli győzelem-dózis, amire egy lúzerként kínlódó gyereknézőnek manapság szüksége van, hogy kimondja: „a végén én is győztes leszek!”. Többről is van szó: nem csupán a dózist kell növelni a forgatókönyvíróknak, de a változó időkre tekintettel mindig mást kell kezdeni a kiközösített gyerek kínzó magányával, attól függően, hogy az egyedüllét – természetesen átlényegítve, megnemesítve – mennyit is ér a kor gyermekeinek lelki értékbörzéjén.

 

Másság, ami elmúlik – másság, ami dicsőség

Régen például sokkal kevesebbet ért. Régen a kiközösített megelégedett azzal, hogy befogadták vagy visszafogadták. Pinocchio is kiközösített, mert csak fabábu és nem igazi kisfiú. Ha a vesztes sorkönyvét győztesre változtatja, és azzal indul neki az életnek, ez nem jelent többet, mint hogy igazi kisfiú lesz más igazi kisfiúk között. Ez volna számára a létező legnagyobb jutalom, amit a mai veszélyeztetett lelkű gyereknéző – bár ugyanabból a kitaszított magányból nézi a filmet – talán már meg sem érthet, de ha mégis, ez akkor is kevés neki. Csak azt kapni a sorstól, amire még az elején vágyik? Szó sem lehet róla! Egyébként van ennek a régi változatban még egy gyanús üzenete is: Pinocchio más, mint a többiek, de végül megváltozik. Másnak lenni tehát rossz, hasonlónak lenni jó.

A diadalmas befejezés eggyel korszerűbb változatában a gyerekhősnek nem kell megváltoznia, és győztes sorskönyve mégis szárba szökken. A Cápamese alternatív cápája öltözhet végre delfinnek: változzanak meg a többiek, akiknek ez nem tetszik. Bizony meg is változnak.

És ez még csak a kezdet. A lúzerségért felelős tulajdonságot először a happy end érdekében meg kell változtatni, aztán már csak el kell fogadtatni, a harmadik fokozatban viszont meg kell mutatni, hogy az az igazi érték. Az igazán trendi, a ma szükséges önbizalomdózist megtermelni képes mesék csak ezen a fokozaton felül születnek. Ettől persze még akad ennek is patinás ősmintája, hiszen ott az emlegetett Dumbo elefánt, az ő óriási füleivel. Fülek, melyek átkot, majd áldást hoznak. Rossz és jó sors katalizátorai. Hiba, amiből a végén nem egyszerűen erény lesz, hanem sztárság. Kiközösítésből tomboló siker.

A sorskorrekciós mesét sztárként befejező, és egyben új életet kezdő gyerekhős mellett, vagy valamivel fölötte pedig ott van a vezér. A film eleje itt sem más: van stigma, kisebb vagy nagyobb fogyatékosság: a hős látott egy ufót, de senki nem hisz neki (Csodacsibe), a hős kísérletező hebrencs, akinek ötletei mindig rosszul ütnek ki (Z, a hangya, Fasírt az égből, Így neveld a sárkányodat), a hős kacska uszonya ellenére érzi, hogy kalandra hívatott (Némó nyomában). Végül a nevetséges hibáról, utálatos másságról kiderül, hogy általa hősünknek nem a kiközösítők alatt, hanem rangban fölöttük a helye: akinek „abból több van”, az kell, hogy vezesse a többieket: hősünk „igazi gyermekkora” már vezérként kezdődhet.

 

Másság, ami minden

És ez még mindig nem a csúcsdózis önbizalom-erősítésben, amit a gyereknéző a magányos individuumot menybe menesztő happy endektől kaphat. Minden valamirevaló kortárs mítoszfilm és gyerekhős-saga ennél is többet kínál: a hőst, aki stigmája által lesz maga a Megváltó. A stigma itt szó szerint értendő: a hős látható vagy láthatatlan jelet visel: sebet és/vagy titkos képességet, miközben körülötte mindenki azon dolgozik, hogy elhitesse vele, tizenkettő belőle egy tucat, a stigmával pedig jobb, ha nem dicsekszik. Ekkor jön a hír, jön a kihívás, jönnek a próbák, és hősünk stigmája által váltja meg a világot: mert jedi, mert varázsló, mert Eragon, a sárkánylovas.

Mitől más ez, mint a végén vezérré válni? A happy end keserédes melankóliája miatt. Már Cambell mítosz-sémájában is fontos követelmény, hogy az ilyen kaliberű hősnek, mielőtt győz, alá kell szállnia – tág értelemben meg kell halnia – és, ahogy megváltóhoz illik, föl kell támadnia. Azt már nem tőle tudjuk, hanem a filmekből, hogy ilyenkor nem jókedvű, és nem keresi a társaságot. Lehet képzelni: a legkorszerűbb lelki nyomorúságba született mai gyereknéző már csakis olyan sorskönyv-korrekciót tart beleélhetően hitelesnek, amikor a tömeg ünnepel, és a fáradt győztes kissé odébb húzódik, ahogy Utolsó Jedihez, Kiválasztotthoz, Gyűrűhordozóhoz illik. A képlet ettől még igaz lehet: most kezdődik igazi élete, új sorskönyve, aminek birtokában továbbindul, és ami bizonyára nyertes sorskönyv. Mégis, ez amolyan sötét árnyalatú tiszta lap, az kell, hogy legyen, ha egyszer feltétele halál és feltámadás. A megváltó-hősből, ha képzeletben folytatjuk életét, érezzük, soha nem lesz vezér. Itt a kör talán be is zárul, visszatérünk a gyerekhős-változatok legkorábbi típusához. A Megváltó ugyanis éppen ugyanazt kéri és kapja, amit Pinocchio: a közösségbe fogadott gyerek egyszerű életét, amilyet Harry Potter is él majd az epilógus szerinti folytatásban, vagy Narnia ifjú királynői és királyfiai, amikor visszatérnek a ködös-nyirkos angol valóságba. Éppen csak, az alázatos Pinocchio-változattól eltérően, ezeknek a hősöknek mindig lesz egy aprócska emlékük: a világ általuk létezik. Hogy még vannak derűs hétköznapok, melyekbe végre őket is befogadták – ez nekik köszönhető.

A csakis mítosz-mesékre fogékony, csakis a legnagyobb sorskönyv-felszabadító történetdózisokkal gyógyítható, „korszerű” gyereknéző valószínűleg így szeretne élni: régi lúzerségét eltörölve, egyszerű harmóniában, rangrejtve, de a világmegváltás emlékével.

Ha lesz valaha kidolgozott módszere a családi filmterápiának – ez talán terápiás céllá is tehető: mintát adni a rangrejtett kiskorú kiválasztottaknak, akik vesztes sorskönyvből szabadulva majd szabályos, de jó életet élnek – filmekből kopírozott emlékkel: egyszer, még régen, ők váltották meg a világot.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/02 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10961