KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/február
FILM / SZÍNHÁZ
• Gelencsér Gábor: Filmszínpad Mozi a színházban
• Muhi Klára: A hazug nagymama meg a többiek Apacsok
VARGAS LLOSA
• Ardai Zoltán: Buja, kényes, hideg Mario Vargas Llosa-adaptációk
BUNUEL
• Szabó Z. Pál: „Az aranykor” mítosza Dalí és Buñuel kapcsolata
• Tornai Szabolcs: Szürrealista előgyakorlatok az éberséghez Luis Buñuel
JOHN WAYNE
• Varga Dénes: A vadnyugat hercege John Wayne és a hatvanas évek
• Nevelős Zoltán: Karakán emberek A félszemű
ARONOFSKY
• Szabó Ádám: Őrjítő vágy Darren Aronofsky
• Kovács Kata: Pszichobalett Fekete hattyú
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Kétdimenziós manőverek Anilogue
• Margitházi Beja: Animáció, nem imitáció Sylvain Chomet: Az illuzionista
TELEVÍZÓ
• Sepsi László: A bennem élő gyilkos Dexter-sorozat
• Kemenes Tamás: Alpári unalom Való Világ 4.
• Deák Dániel: Veszteni tudni kell 40 milliós játszma
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Titkok, hazugságok Torino
KÖNYV
• Vincze Teréz: Láttatni a láthatatlant Marc Vernet: A hiány alakzatai
• Harmat György: Iskola a papíron Kelecsényi László: Álmodozók és megszállottak
KRITIKA
• Báron György: Téli mese A vágyakozás napjai
• Gorácz Anikó: A kripli Miklauzic Bence: Éji séták és éji alakok
• Vajda Judit: Csernobil és Isaura Az ügynökök a Paradicsomba mennek
MOZI
• Baski Sándor: Emberek és istenek
• Schreiber András: Három majom
• Vincze Teréz: A király beszéde
• Vajda Judit: Egy jobb világ
• Forgács Nóra Kinga: Szerelem, pasta, tenger
• Tüske Zsuzsanna: Az utazó
• Alföldi Nóra: New York I Love You
• Sepsi László: Párizsból szeretettel
• Vörös Adél: A dilemma
• Kovács Marcell: Zöld Darázs
• Csillag Márton: Gulliver utazásai
• Varró Attila: Boszorkányvadászat
• Pápai Zsolt: Követés
• Czirják Pál: Sodrásban
• Alföldi Nóra: Felhangolva
• Tosoki Gyula: Az élők és a holtak
DVD
• Martsa András: Pedig olyan csendes ember volt…
MOZI
• Kovács Marcell: Inferno – Pokol
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Aronofsky

Fekete hattyú

Pszichobalett

Kovács Kata

Aronofsky emblematikus képekben megfogalmazott pszichothrillere a balettvilág tökéletesség-hajhászásának tart kegyetlenül tiszta tükröt.

Darren Aronofsky eddigi életművén konzekvensen vonul végig a megszállottság témája, legutolsó két munkája pedig ezen belül is a test általi önkifejezés tökéletesítésének rögeszméjére koncentrál. A Fekete hattyúval a rendező a 2008-as A pankrátor párfilmjét készítette el: ismét a pszichében zajló folyamatok metaforájaként szerepeltetett emberi test áll a történet gyújtópontjában. Ezúttal azonban a kiégett pankrátor helyére A hattyúk tava főszerepét táncoló Nina áll, aki a társulat újdonsült üdvöskéjeként keresi az önmagában rejtőző fekete hattyút. A pankrátor a robusztus férfi-test filmje volt, a Fekete hattyú pedig a törékeny női test kálváriája a New York-i balettvilág színfalainak hátborzongató árnyékában.

Az ifjú balerina elsöprő sikerének útjában – ahogyan az a társulat végzetesen vonzó direktorának (Vincent Cassel) szájából elhangzik – csak önmaga áll: ha megtalálja magában a fekete hattyút, és nem csak a tiszta, ártatlan fehéret képes megmutatni, garantált a diadal. Nina megrekedt a gyermekkor körülpárnázott birodalmában, szexuálisan éretlen, kölcsönös érzelmi függésben él édesanyjával, és paranoiásan kerül minden kapcsolatot a színpadon túli világgal – mint ahogyan Aronofsky korábbi hősei (Pi, Rekviem egy álomért), ő is egy álomvilág falai mögött ringatja el magát. A fekete hattyú megtalálásának éppen ez a gátja: semmilyen tapasztalata nincsen a kinti valóságról, amiből merítenie kellene, éppen ezért képtelen egészséges értelemben vett, sokoldalú, fekete-fehér személyiséggé cseperedni. A film tételszerűen sorolja fel a test nyelvére lefordított felnőtté válás állomásait, a droghasználattól a szexuális önfelfedezésen át a szülőtől való elszakadás kísérletéig. A szellemi és fizikai értelemben vett átváltozás megtörténik ugyan, de ugyanolyan elkerülhetetlen önpusztításba torkollik, mint Aronofsky korábbi hőseinél. A mitikus metamorfózis azt is tükrözi, hogy a film színtere ugyanannyira az elme, mint a test, hiszen a torzulások nagy része – összenövések, bevérző szem, a bőr alól előbújó toll, végül a hatalmasra terjesztett szárnyak – csupán Nina fejében jelenik meg, a külvilág számára láthatatlan.

A pankrátor rög-realizmusa felbukkan ugyan a Fekete hattyúban, de a Csajkovszkij-mű világa ugyanilyen arányban olvad a filmbe: Aronofsky a darabot mind stilisztikai, mind pedig motivikus értelemben felhasználja. A realista ábrázolásmódot a Ninát körülvevő világ pszichológiai és fizikai brutalitásának, klausztrofóbiájának megmutatására, A pankrátor előtti filmjeiből ismert, giccsbe hajló stilizációt pedig a beteg psziché által eltorzított valóság megfestésére használja. A hattyúk tava központi elemét képező kontrasztok mind a film képi világa – az expresszív színpadi jelenetek fény–árnyék, fekete–fehér kettősén túl Nina rózsaszín babavilága és az intrikától rideg balettvilág ellentéte – mind pedig a történet szintjén megjelennek. A balett köztudottan a tökéletes matematika és a tökéletes érzékiség, a görcsös erőlködés és a felszabadult légiesség furcsa kettősségére épül – a perfekcionizmus megszállottainak világa. Aronofsky ezt az alapgondolatot hajtogatja elszántan, amikor megkettőzi a hősnőt, és a paranoiás, skizofrén elmét teszi a lélektani thriller színterévé. A megkettőződés, a fekete és a fehér harca az unalomig ismételt tükör-motívumon túl a Ninát alakító Natalie Portman és az üldöző-rivális Lilyt játszó Mila Kunis alakjának personai egybeolvasztásában tér vissza. Utóbbi sikere, Aronofsky tévedhetetlen színészválasztásával és -vezetésével karöltve feledteti, hogy a film a thriller nyelvét sokszor a B-kategóriás ijesztgetés szintjén beszéli.

A pankrátort az tette Aronofsky eddigi legtisztább filmjévé, hogy a test és a psziché drámáját nem látványos üzenetekben és harsány képsorokban fogalmazta meg, hanem hagyta, hogy kettősségük a főhős alakján és a visszafogott ábrázolásmódon keresztül szólaljon meg. Azzal, hogy a Fekete hattyúban a rendező ötvözi a két megjelenítésmódot, a hollywoodi elbeszélésmód felé táncol, és a Rekviem egy álomért didaktikusságának hibájába esik – hagyja azt a bizonyos benne rejtőző másik rendezőt a színre lépni.

FEKETE HATTYÚ (Black Swan) – amerikai, 2010. Rendezte: Darren Aronofsky. Írta: Mark Heyman, Andres Heinz, John J. McLaughlin. Kép: Matthew Libatique. Zene: Clint Mansell. Szereplők: Natalie Portman (Nina Sayers), Mila Kunis (Lily), Vincent Cassel (Thomas Leroy), Barbara Hershey (Erica Sayers), Winona Ryder (Beth Macintyre). Gyártó: Fox Searchlight Pictures. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 103 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/02 33-33. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10495