KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/február
FILM / SZÍNHÁZ
• Gelencsér Gábor: Filmszínpad Mozi a színházban
• Muhi Klára: A hazug nagymama meg a többiek Apacsok
VARGAS LLOSA
• Ardai Zoltán: Buja, kényes, hideg Mario Vargas Llosa-adaptációk
BUNUEL
• Szabó Z. Pál: „Az aranykor” mítosza Dalí és Buñuel kapcsolata
• Tornai Szabolcs: Szürrealista előgyakorlatok az éberséghez Luis Buñuel
JOHN WAYNE
• Varga Dénes: A vadnyugat hercege John Wayne és a hatvanas évek
• Nevelős Zoltán: Karakán emberek A félszemű
ARONOFSKY
• Szabó Ádám: Őrjítő vágy Darren Aronofsky
• Kovács Kata: Pszichobalett Fekete hattyú
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Kétdimenziós manőverek Anilogue
• Margitházi Beja: Animáció, nem imitáció Sylvain Chomet: Az illuzionista
TELEVÍZÓ
• Sepsi László: A bennem élő gyilkos Dexter-sorozat
• Kemenes Tamás: Alpári unalom Való Világ 4.
• Deák Dániel: Veszteni tudni kell 40 milliós játszma
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Titkok, hazugságok Torino
KÖNYV
• Vincze Teréz: Láttatni a láthatatlant Marc Vernet: A hiány alakzatai
• Harmat György: Iskola a papíron Kelecsényi László: Álmodozók és megszállottak
KRITIKA
• Báron György: Téli mese A vágyakozás napjai
• Gorácz Anikó: A kripli Miklauzic Bence: Éji séták és éji alakok
• Vajda Judit: Csernobil és Isaura Az ügynökök a Paradicsomba mennek
MOZI
• Baski Sándor: Emberek és istenek
• Schreiber András: Három majom
• Vincze Teréz: A király beszéde
• Vajda Judit: Egy jobb világ
• Forgács Nóra Kinga: Szerelem, pasta, tenger
• Tüske Zsuzsanna: Az utazó
• Alföldi Nóra: New York I Love You
• Sepsi László: Párizsból szeretettel
• Vörös Adél: A dilemma
• Kovács Marcell: Zöld Darázs
• Csillag Márton: Gulliver utazásai
• Varró Attila: Boszorkányvadászat
• Pápai Zsolt: Követés
• Czirják Pál: Sodrásban
• Alföldi Nóra: Felhangolva
• Tosoki Gyula: Az élők és a holtak
DVD
• Martsa András: Pedig olyan csendes ember volt…
MOZI
• Kovács Marcell: Inferno – Pokol
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Film / Színház

Apacsok

A hazug nagymama meg a többiek

Muhi Klára

Van-e még valami, amit fél évszázad fel-felbuzduló művészi, kurzuspolitikai elszánásai nem mondtak el ’56-ról és következményeiről?

Úgy látszik, van. Bereményi Géza és Kovács Krisztina Apacsokját – Török Ferenc rendezésében – másfél éve játssza telt házak előtt a Radnóti Színház, és Bálint András és Angelus Iván producerek ezt a sikert úgy értelmezték, hogy a darab ezek szerint egy televíziós feldolgozást is megér.

És abszolút igazuk lett. A színpadi szcenírozáshoz hasonló esztétikai felfogásban, szinte ugyanazokkal a szereplőkkel elkészült Apacsok című tévéfilm fontos mű lett. Valamit tud, amit a többi évfordulós, tisztelgős-elsiratós, tán jó szándékú, de üres film a témában nem tudott. Sikerül például a kínos-nyűgös érzésből kivetkőztetni a nézőt, ami az 1956-ot érintő munkákat egy ideje mindig körbeveszi. Mi több, az Apacsokról úgy állsz fel, kevés fontosabb megválaszolatlan kérdés mered ki a hétköznapokból ma, 2010-ben (!) is, mint hogy ki, mit csinált, hogyan lobogott, árulta el a másikat ’56-ban és a bukás után.

Hogy a több generációs alkotó teamnek ez sikerült, abban egy mozzanat valószínűleg fontos lehet. Az Apacsok sztoriját egy fiatal alkotó, Kovács Kriszta hozta – talán az ő friss tekintetét érezzük a darabon –, aki egyetemistaként belefutott a kádárkori passzív rezisztencia egy eddig feldolgozatlan epizódjába, az „indián”-ba, megkutatta a témát, majd írt belőle egy történetet. Bereményi Géza – akinek gondolkodása, akárhogy is volt a közös munka, nagyon felismerhető az Apacsokon –, a bemutatón szerényen azt állította, ő tulajdonképpen csak segített mindezt felöltöztetni, darabbá írni.

A hatvanas évek itthoni indián-legendáját sokan Cseh Tamáshoz, egy másik Kádár-kori legendához kötik. Úgy tudom, Elek Judit szeretett volna filmet készíteni a magyar indiánokról, még a hetvenes-nyolcvanas években, Cseh Tamás történetét is beledolgozva. Úgy tudom, volt egy másik „indiános” filmterv is nemrégiben, Cseh Tamás még abban is benne volt. Bereményi Géza és Kovács Kriszta történetében viszont már nincs benne.

Az Apacsok hősei: két, szürkénél is szürkébb fiatal értelmiségi – Antoine és Désiré helyett Szoboszlay és Horváth –, akik gyerekként együtt olvasták May Károly Winnetouját az iskolában. S akik a korai Kádár-kor légszomját azzal csillapítják, (Szoboszlay apja ráadásul 56 miatt „életfogytigos”), hogy időnként kihéveznek a Dunakanyarba a barátaikkal békepipát szívni, holdfényben, tűz körül diskurálni, tomahawkokat, dárdákat hajigálni. S hogy mindez ne legyen oly reménytelenül kisszerű, már-már nevetséges, egyszer meghívnak egy igazi indiánt is a tengeren túlról, aki, láss csodát, tényleg megjelenik.

Itt kezdődik a tulajdonképpeni történet, mert erre azért már az ÁVH is felfigyel. A két barátot beviszik, egyikükből besúgót csinálnak. Házkutatások, zaklatások, a Duna menti apacsok halálraváltan figyelik főnökük és varázslójuk, Szoboszlay-Szürke Sas és Horváth-Fekete Hold vesszőfutását. De a főnökről, Szürke Sasról hamarosan már csak a halálhíre érkezik hozzájuk.

Amint látjuk, az Apacsok is csak arról szól, mint a korszakkal foglalkozó többi film: ÁVH, beszervezések, a terror konszolidálásának ára, piszkos háttere. De cselekménye izgalmasabb, mert mindez egy politikai krimiben szövődik össze. És levegősebb, mert már a műfajiság is sokat lazít azon a buta logikán, hogy voltak az „ők” és a „mi”, a bűnösök és az áldozatok.

A politikai krimi ugyanakkor egy realista keretjátékba ágyazódik, melyben Fekete Hold unokája a nagymama emlékei alapján filmet szeretne készíteni a zebegényi apacsokról és Fekete Hold nagypapáról, aki lélekben annyira indián volt, hogy végül kivándorolt egy amerikai rezervátumba. A pénzadó kuratóriumnak pedig, mit ad isten, tetszik az ifjú Horváth filmterve, már-már zöld utat adna, ugyanis sose hallottak még a Kádár-kor indiánjairól.

Ám a kuratóriumban véletlenül ott ül az Ávó által egykor meggyilkolt Szürke Sas fia, aki nagyon másként tudja ugyanezt a történetet. Az ő verziójában az „indián” egyáltalán nem volt ártatlan játék. Szürke Sas apuka például belehalt. Többek közt azért, mert Fekete Hold-nagypapa 3/3-as besúgóként elárulta őt.

Aki forgatja netán Bordwell híres narrációs tankönyvét, az tudja, hogy történet és elbeszélés a narrációtudományban merőben különböző fogalmak. Az Apacsok története például a Kádár-kor hajnalán kezdődik, amikor egy kies kelet-európai diktatúra fővárosában felbukkan egy igazi amerikai indián. Elbeszélése viszont majd’ ötven évvel később, amikor mintha eljött volna a pillanat, hogy kiderüljön, hogy az következett mindebből egy szegény magyar bennszülött értelmiségi közeles halála?

A tótágas narráció furcsa válasza pedig, hogy: „sehogy sem következett”, és hogy az igazság pillanata még „várat magára kicsit”.

De ehhez előbb alá kell buknunk az Apacsok örvényszerűen, tölcsérszerűen, V-alakban kitalált speciális flash backjében. Először ugyanis visszafelé megyünk az időben, ’61-ig, s látunk jeleneteket – az Ávón, Zebegényben, besúgásra alkalmas szkájszékes presszókban, az indiánok szomorú pesti otthonaiban –, de ezekből nem sokat értünk. Majd, amikor eljutunk a kezdőpontig, az amerikai indián felbukkanásáig, startot vesz a cselekmény megint előre, egészen napjainkig, s megkapjuk a legfontosabb információkat is: hogyan, miként szervezték be Horváth-Fekete Holdat, mi a kapcsolat Szoboszlay életfogytiglanos apja és a főávós között, hogyan tett némasági fogadalmat Fekete Hold felesége, mikor megtudta, hogy férje besúgó – s ugyanazok a jelenetek, és végül az egész történet is – mint a megfejtős krimiben, hirtelen világossá, egyszerűvé válnak.

Az ’56-os forradalomnak az a titka, hogy egyetlen történelmi pillanatra sikerült összekovácsolnia ezt az „ahány magyar, annyi párt” egymást maró, önvesztő közösséget. Ha tart még két hétig, valószínűleg oda a csoda, mindenki megint egymásnak esik. De nem tartott, elveszett. Paradox módon így maradt fenn a tiszta egység máig nosztalgikus élménye.

A forradalomról szóló filmeknek tulajdonképpen ugyanígy kellene működniük. Megfürdetni a nézőt valami közös kegyelmi pillanatban. A felismerésben, hogy én voltam, aki lőttem, meg akit lőttek, aki maradt, meg aki menekült, én voltam, aki aláírt, meg aki nem, aki a legközelebbi május elsején már felvonult, meg aki a börtönben tovább aszalódott.

De az ’56-os filmek rendre elszalasztják ezt a lehetőséget. Nincs bennük az engesztelő közösségérzés, amely végül elbocsájt, jól van, menj, csináld a dolgod, ezzel többet nem kell foglalkozni.

Amit azonban a sok emlékfilm elszalasztott, ez az okos politikai krimi megcsinálta. Az Apacsokban ugyanis egy ilyen pillanat biztosan van. Amikor Szürke Sas rájön, hogy az ávóst valójában nem az indiánosdi érdekli, hanem – bármi áron – egy fénykép, mely történetesen ’56 forradalmas napjaiban készült. S amit véletlenül Szürke Sas életfogytigos apja készített. És Szürke Sas – mert bölcs apacs, jó nyomolvasó, kitalálja, emlékszik is rá halványan az apai hagyatékból, hogy azon a képen az ávós még, sajna, forradalmár volt. Az Apacsok elhallgatásokból, csúsztatásokból, hazugságokból, némasági fogadalmakból szőtt történetének valójában ez az egyetlen igaz pillanata. Amikor az ávós főnök és az apacs főnök pár másodpercre egyazon barikádoldalra kerül. ÉsSzervét Tibor-Schneider Zoltán kettőse előállítja az engesztelő közösségérzést. Kiderül a „nagy titok”, mely egy-egy korszakváltásnál azért, ha pillanatokra is, de megnyilatkozik, hogy ugyanúgy vágytuk mindannyian 1956-ban (is) a szabadságot. Mert ugyan ki szeret egy idióta hatalom árnyékában aszalódni? Csak aztán a gyors és teljes bukás után szétdobáltak minket a túlélési technikák. Az egyik egyenruhába bújt, a másik tolldíszt öltött, az anyák, nagymamák meg feltették a szájzárat. S beindult megint a hazugságmasinéria.

Az elemző számára pedig még az is kiderül, hogy az Apacsok elbeszélésének bonyolult információs stratégiája milyen pontos fedésben van azzal, amit a történet nagy erővel sugall. Hogy az igazi bűn (sorseltérítés), ha elhallgatnak előled valamit. Ha a titkok miatt a mások életét éled. Ha diavetítést rendeznek a saját privát és közösségi történetedből. A besúgóvá alázott Fekete Hold felesége, aki még nagymama korában is makacsul tartja titkát, vetítgeti magának a mese diát az odalett férjéről, legalább olyan bűnös, mint a forradalmárból lett ávós, aki a forradalmas fotó miatt meggyilkolja Szürke Sast.

Törököt és stábját dicséri, hogy ez a generációkon át űzött hazugságmasinéria természetesen ölt testet az Apacsok vizuális koncepcióját uraló pszeudóhatásban: A mozit imitáló színházi rendezésben, a színházra emlékeztető tévés feldolgozásban, a festett, filmezett és valódinak tűnő díszletelemek érdekes, játékos keverékében. A színház kicsit jobban tűri a filmes megoldásokat, mint a tévéjáték a színpadi elemeket. A színházi tér természetesen befogadja a stilizált álmozit, az animált indiánmonológot, még a mozira utaló eleje-vége-főcímet is. A tévéjátékban a festett és valódi tárgyak, dolgok elkeverése inkább a kísérlet izgalmával hat, folytatva Török remek kísérletekkel teli tévés munkáit, a Csodálatos vadállatokat, és a Koccanást.

Az Apacsok színpadi változatában talán jobban működik a kriminális szál, a televíziósban erősebb a nagymama bűne. A színházi előadás legjobb pillanata, amikor Szoboszlay rájön, nem az indiánért zaklatja őt az ÁVH. A tévéfilmé, mikor Horváth fia, 2009-ben kapisgálni kezdi, egész élete elúszott a titkon, hogy apja besúgó volt. Hogy talán mindent másként csinál, ha tudja, Fekete Hold nem az indiánok után, és nem „orvosságos embernek”, hanem az önvád elől alkoholistának menekült el Amerikába.

Egy szabadságkísérlet fuccsba-mentét éljük át most is, ezekben a hónapokban. Túlélési stratégiák, árulások, menekülés a terepről, némasági fogadalmak – megvan most is az egész paletta. Tekintettel a „történelmi” pillanatra, több mint okos dramaturgiai csavar az Apacsok zárlata, miszerint a Kádár-indiánok drámája végül nem oldódik fel a szereplőkben. Sok minden kiderül, filmrendező és kurátor összekoccanása a múlton végül nem haszontalan.

De hogy Fekete Hold nem volt gyilkos, hogy az indiánosdi a hatalom számára nem volt érdekes, hogy egy ávós is lehet forradalmár, és az ügynök is áldozat, ebből a felismerésből mindazok, akiknek fontos lett volna, kimaradtak.

Csak a néző tudja meg. Kezdhetne végre vele valamit.

APACSOK – magyar, 2010. Rendezte: Török Ferenc. Írta: Kovács Krisztina, Bereményi Géza. Kép: Garas Dániel. Vágó: Barsi Béla. Hang: Zányi Tamás. Producer: Angelusz Iván, Bálint András. Szereplők: Csányi Sándor (Horváth), Gazsó György (Apa), Szervét Tibor (Tartótiszt), Csomós Mari (Nagymama), Martin Márta (Házmesterné), Schneider Zoltán (Szoboszlai). Gyártó: Katapult Film. 80 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/02 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10412