KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/február
FILM / SZÍNHÁZ
• Gelencsér Gábor: Filmszínpad Mozi a színházban
• Muhi Klára: A hazug nagymama meg a többiek Apacsok
VARGAS LLOSA
• Ardai Zoltán: Buja, kényes, hideg Mario Vargas Llosa-adaptációk
BUNUEL
• Szabó Z. Pál: „Az aranykor” mítosza Dalí és Buñuel kapcsolata
• Tornai Szabolcs: Szürrealista előgyakorlatok az éberséghez Luis Buñuel
JOHN WAYNE
• Varga Dénes: A vadnyugat hercege John Wayne és a hatvanas évek
• Nevelős Zoltán: Karakán emberek A félszemű
ARONOFSKY
• Szabó Ádám: Őrjítő vágy Darren Aronofsky
• Kovács Kata: Pszichobalett Fekete hattyú
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Kétdimenziós manőverek Anilogue
• Margitházi Beja: Animáció, nem imitáció Sylvain Chomet: Az illuzionista
TELEVÍZÓ
• Sepsi László: A bennem élő gyilkos Dexter-sorozat
• Kemenes Tamás: Alpári unalom Való Világ 4.
• Deák Dániel: Veszteni tudni kell 40 milliós játszma
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Titkok, hazugságok Torino
KÖNYV
• Vincze Teréz: Láttatni a láthatatlant Marc Vernet: A hiány alakzatai
• Harmat György: Iskola a papíron Kelecsényi László: Álmodozók és megszállottak
KRITIKA
• Báron György: Téli mese A vágyakozás napjai
• Gorácz Anikó: A kripli Miklauzic Bence: Éji séták és éji alakok
• Vajda Judit: Csernobil és Isaura Az ügynökök a Paradicsomba mennek
MOZI
• Baski Sándor: Emberek és istenek
• Schreiber András: Három majom
• Vincze Teréz: A király beszéde
• Vajda Judit: Egy jobb világ
• Forgács Nóra Kinga: Szerelem, pasta, tenger
• Tüske Zsuzsanna: Az utazó
• Alföldi Nóra: New York I Love You
• Sepsi László: Párizsból szeretettel
• Vörös Adél: A dilemma
• Kovács Marcell: Zöld Darázs
• Csillag Márton: Gulliver utazásai
• Varró Attila: Boszorkányvadászat
• Pápai Zsolt: Követés
• Czirják Pál: Sodrásban
• Alföldi Nóra: Felhangolva
• Tosoki Gyula: Az élők és a holtak
DVD
• Martsa András: Pedig olyan csendes ember volt…
MOZI
• Kovács Marcell: Inferno – Pokol
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

John Wayne

John Wayne és a hatvanas évek

A vadnyugat hercege

Varga Dénes

A John Wayne által propagált konzervatív értékek a hatvanas évek egyre szabadabb légkörében anakronisztikussá váltak, a példaképből bűnbak lett, a Herceg azonban nem volt hajlandó megváltozni.

 

Barry Norman angol filmkritikus önéletrajzában felidézett egy emlékezetesre sikerült találkozást John Wayne-nel. Duke, legújabb filmjét, a Félszemű seriffet népszerűsítette. Vonattal utazott a promóciós körút következő állomására, amikor Norman leült vele szemben. Még nem múlt el dél és Wayne már túl volt 15 whiskyn. A filmkritikus óvatlan módon szóba hozta a vietnami háborút. Wayne nem volt rest megosztani vele a véleményét. „Elmondom én neked, mint gondolok. Ennek a háborúnak könnyedén véget lehet vetni. Csak annyit kell tenned, hogy felhívod Koszigint és azt mondod neki, hogy ha még egy töltényt, még egy puskát küldtök Vietnamba, ledobjuk az atomot Moszkvára.” Norman, abban a hitben, hogy Wayne viccelt, nevetni kezdett. Erre Duke feldühödött. Nyomorult komcsibérencnek nevezte a kritikust, felállt, és be is húzott volna neki egyet, ha a Paramount emberei nem fogják le.

John Wayne esetében még az átlagosnál is nehezebb elkülöníteni a színészt az embertől, ugyanis a szálak kibogozhatatlanul összegabalyodtak. Legyen családapa, ivócimbora, közszereplő, vagy az amerikai hősideál megformálója – az eltérés Wayne valós és konstruált arcai között minimális. Más színészek a változatosságban, egymástól homlokegyenest eltérő személyiségek megformálásában lelték örömüket, Wayne azonban mindig aszerint választott szerepet, hogy az vajon beleillik-e a róla felépített képbe. Elsődleges fontosságú volt számára, hogy az általa megformált karakter döntéseivel azonosulni tudjon, tetteivel egyetértsen. A filmvásznon, és a való életben is az állandóságot testesítette meg, mindenki tudta, hogy egy adott helyzetben hogyan reagálna Duke, és Wayne sohasem okozott csalódást. A hatvanas évek történései azonban rávilágítottak arra, hogy John Wayne sem tévedhetetlen.

Az évtized nem is kezdődhetett volna jobban számára. Sok éves várakozás után végre megvalósíthatta régóta dédelgetett filmtervét Alamo ostromáról. Dave Crockett heroikus, a megszálló mexikói hadsereg ellen harcoló és hősiesen elbukó karaktere John Wayne-ért kiáltott. Duke, az amerikaiak hősideáljává nemesedett az elmúlt évtizedek során. Ő testesítette meg a tradicionális amerikai értékeket (individualizmus, önállóság, szabadságvágy) az otthoni és a külföldi közönség számára. Wayne a kommunizmusban látta az Amerikára leselkedő legnagyobb veszélyt, ezért minden lehetséges eszközt megragadott, hogy megakadályozza terjedését. A színész harcos antikommunizmusa annyira felbőszítette Sztálint, hogy parancsot adott a westernhős likvidálására. Sztálin halála után Hruscsov visszavonta a parancsot. Később, amikor Vietnamba látogatott, elfogtak egy orvlövészt, aki azt vallotta, hogy maga Mao Ce-tung bérelte fel, hogy megölje John Wayne-t. Ezek az esetek tisztán tükrözik, mit jelentett Duke a hidegháborús világ számára. Személyében összpontosult mindaz, amit az emberek szerettek, vagy gyűlöltek Amerikában.

A hatvanas évek forrongó légköre még Hollywood egyik legnagyobb filmes ikonjának addig túlnyomórészt pozitív megítélését is kikezdte. Nyíltan hangoztatatott konzervatív politikai meggyőződése, hirtelenjében anakronisztikussá vált macsó cowboy figurája egyre szélesebb körben tette népszerűtlenné. Sokak szemében példaképből bűnbakká változott. Az alapvető társadalmi változásokat szorgalmazó, az évtized során egyre erősödő szabadságjogi és pacifista mozgalmak a Wayne által propagált értékeket és szellemiséget álságosnak és rasszistának bélyegezték és kigúnyolták, többek között azért, mert az elhibázott vietnami szerepvállalás ideológiai okát látták benne. A politikai-kritikai össztűz közepette Wayne-t a halál szele is meglegyintette: tüdőrákot diagnosztizáltak nála 1964-ben. Zűrös, változásokkal teli és embert próbáló évtized volt a hatvanas, nemcsak John Wayne-nek, hanem az egész amerikai nemzetnek.

Az Aki megölte Liberty Valance-t (1962) az utolsó western a legendás FordWayne-együttműködések sorában. Méltó lezárása a rendező–színész-páros közös munkájának, emellett a klasszikus western időszakának egyik lehetséges végpontjaként is értelmezhető. Komplex történelmi allegória az amerikai Nyugat birtokbavételéről. A Wayne által alakított Tom Doniphon szimbolizálja azt az enmeri erőt, amelyre szükség van a vadnyugat megszelídítésekor, amely azonban a civilizáció térnyerésével idegenné válik a saját közösségében. Behódolva a történelmi szükségszerűségnek és a közösség érdekeinek, saját elveivel ellentétes tettre ragadtatja magát. Orvul lelövi Liberty Valance-t, és ezzel megmenti a Törvényes Rendet szimbolizáló, a keleti országrész kapitalista fejlődési modelljének kiterjesztésén dolgozó, ugyanakkor esendő és gyenge Ransom Stoddardot. John Ford keserű, kijózanítólag ható történelemszemlélete elismeri ugyan a mítosz szükségességét, amely megteremtette a nemzet közös emlékezetét, de felhívja a figyelmet e mítosz hamisságára és személyiségtorzító hatására is. Amerika vérben fogant, tisztátalan körülmények között. Ezzel szemben az Alamo (1960), a revizionizmus legkisebb jele nélkül állít emléket az erőd hős védőinek. Önfeláldozásuk újramesélésével az amerikaiak patriotizmusát és önbecsülését kívánta növelni a western-ikon. Az Alamo John Wayne politikai hitvallása és hazaszeretetének legdirektebb kinyilvánítása. John Ford revideálta, vagy legalábbis árnyalta álláspontját Amerika múltját illetően, John Wayne azonban kitartott nézetei mellett és nem látta értelmét, hogy tisztára mossa a múlt sötét foltjait, ezért az amerikai történelem egyik valóban dicsőséges legendáját vitte filmre.

Korántsem meglepő tehát, hogy John Wayne nem érezte jól magát az Aki megölte Liberty Valance-t forgatásán és nem volt elégedett a neki kiosztott szereppel. El kellett viselnie John Ford rosszindulatú megjegyzéseit: a rendező nem mulasztotta el szembesíteni színészét azzal a ténnyel, hogy James Stewarttal és Woody Strode-dal ellentétben, ő nem szolgált katonaként a II. világháborúban. Amikor pedig az asszisztense megpróbálta elmagyarázni Wayne-nek a Tom Doniphon karakterében rejlő összetettséget, a frusztrált western-ikon így reagált: „Pokolba a kétértelműséggel! Perverzió és korrupció rejlik a kétértelműség álcája mögött. Nem szeretem a kétértelműséget. Nem bízok a kétértelműségben”. És valóban, a tipikus John Wayne-hős mindig megmaradt makulátlannak és erkölcsileg kikezdhetetlennek.

Az Alamo és a Liberty Valance között Wayne leforgatott egy ambícióját és minőségét tekintve sokkal kisebb jelentőségű westernt is. A Jó fiú és rossz fiú (1961) Kertész Mihály utolsó filmje, amelyet a rendező rosszabbodó egészségi állapota miatt Wayne fejezett be. Valószínűleg a korántsem ideális forgatási körülmények számlájára írható a film bizonytalan szerkezete és egyenetlen tempója, a Jó fiú és rossz fiú ennek ellenére nem nagyon marad el Wayne egyszerűséget és az intellektuális kihívásoktól mentes férfias szórakoztatást szem előtt tartó westernjei mögött. „Olyan filmeket próbálok készíteni, amelyek a folklórból táplálkoznak” – fogalmazta meg egyik interjújában. „Szerintem a vadnyugati történetek illenek legjobban a mozgóképes médiumhoz. Az igaz, hogy egyszerűek, de az egyszerűség művészet.”

Egy tekintetben mégis fontos mérföldkő volt Duke karrierjében a Jó fiú és rossz fiú. Ettől kezdve már nem ő lovagol el a naplementébe a szeretett nő oldalán. 22 év telt el a Hatosfogat óta, amelyben John Wayne és Claire Trevor filmbéli karakterei egymásra találtak és egy szekéren útra keltek, hogy Mexikóban megtalálják közös boldogulásukat. Wayne megöregedett, és úgy döntött, többé már nem hihető, hogy az igazság mellett a szerelem is az ő oldalára álljon. A Jó fiú és rossz fiúban azonban elhangzik egy másik magyarázat is. Paul Regret (Stuart Whitman) halálraítélt szerencsejátékos azt kérte Jake Cuttertől (John Wayne), mondjon egy jó indokot, miért nem veszi feleségül Melindát, aki nyilvánvalóan vonzódik hozzá. Cutter, aki foglalkozására nézve Texas Ranger, vagyis egész életét kitölti a törvény betartatása, rögtön két érvet is mond: kötelességtudat és hazaszeretet.

Az évtized közepére John Wayne egészségügyi állapota kritikussá vált. Köhögőrohamai miatt előfordult, hogy le kellett állítani a forgatást. Nem lehetett tovább halogatni, befeküdt egy klinikára teljes átvizsgálásra, ahol megállapították, hogy tüdőrákja van. A kórházban mentora, John Ford is meglátogatta. „Szeretem ezt az átkozott republikánust. Olyan nekem, mintha a fiam lenne.”

John Wayne első megjelenése a filmvásznon a betegsége legyőzése után legendás státuszához méltó volt: filmbeli testvérei anyjuk temetésén állnak, Wayne azonban, aki a legidősebb fivért, John Eldert alakítja, a hegytetőről, a sziklák közül figyeli a gyászos eseményt. Elszigetelve mindenkitől, de markáns megjelenéséből semmit sem veszítve áll ott, mint aki nem csupán egy hosszú útból, hanem egyenesen a halál torkából tért vissza. Más kérdés, hogy a felvételek között gyakran kellett oxigénmaszkot használnia, és minden egyes lóraszálláskor irtózatos fájdalom nyilallt a mellkasába. Viszont ebből a filmvásznon semmi nem látszott, így a lényegi mondanivaló sértetlen maradt: John Wayne, a legenda, visszatért.

Az Elder banda (1965), Henry Hathaway rendezése, a klasszikus amerikai western egyik utolsó kísérlete, nem emelkedik ugyan a műfaj legjobbjainak magasságába, de minden megvan benne, amiért egy Wayne nevével fémjelzett westernt szeretni lehet. A vonat megérkezését mutató kezdőjelenetet Sergio Leonénak is látnia kellett. Duke védjeggyé vált járása itt is bőségesen elég, hogy minden szem rászegeződjön. Az a kép, ahogy John Wayne áll a lángoló fegyverbolt előtt az éjszakában, és csak a sziluettje látszik, akár a néhány évvel későbbi, de teljesen más szemléletet követő Fennsíkok csavargójából is származhatott volna.

Valószínűtlen, hogy Hathaway, vagy Wayne szándékosan véleményezni akarta volna a film elkészültének időszakát jellemző, egyre táguló generációs szakadékot, mindenesetre az Elder banda lehangoló képet fest az egymást követő generációkról. A legfiatalabb nemzedék nyomába sem ér az őket vasmarokkal igazgató idősebbeknek. Az anya ugyan emlékképek formájában sem jelenik meg, példamutató élete azonban visszatérő eleme a beszélgetéseknek és az ő üresen maradt hintaszéke ring előre-hátra a film dramaturgiai fordulópontjain. Katie Elder öröksége kötelezvényként száll át a fiaira, önvizsgálatra sarkallva őket. John Wayne, a hatvanas évek előrehaladtával azt érzékelte, hogy az Egyesült Államok alapító atyái által örökül hagyott értékek egyre inkább háttérbe szorulnak. Ahogy John Elder anyja emlékét, úgy ő is megpróbálta a tradicionális amerikai értékeket életben tartani, többek között azzal, ami a legjobban állt neki, a westernhős újbóli és újbóli eljátszásával.

Wayne művészi hitvallása a legtisztább formában a Rabold el az aranyat! (1967) során mutatkozott meg. A főcím alatt egy páncélozott lovaskocsi és fegyveres kísérete veri fel az út porát. Vérpezsdítő zene szól, amelynek szövegéből tudomást szerezhetünk az alapkonfliktusról: az aranyról és a rabról, aki meg akarja szerezni. A következő jelenetben Taw Jackson (John Wayne) megérkezik lován a kisvárosba. Alig telt el néhány perc és minden nyilvánvaló: Jackson három évet töltött börtönben, ahol végig azon álmodozott, hogy megszerzi magának a páncélozott lovaskocsi szállítmányát. A Rabold el az aranyat! westernbe csomagolt heist-film, amelynek az egyszerűsége a legnagyobb erénye. Később is jó ritmusban, egy kilőtt nyílvessző határozottságával halad előre a történet: Jackson összegyűjti maga köré a rabláshoz szükséges embereket, majd megvalósítja a tervét. Egy John Wayne-filmben természetesen afelől sem lehet semmi kétségünk, hogy a frissen szabadult elítéltnek megvan minden erkölcsi alapja a rabláshoz: az aranybánya tulajdonosa jogtalanul vette el tőle a farmját.

John Wayne nyíltszíni politizálása, előre nem látható módon, de javára vált a Rabold el az aranyat!-nak. A zöldsapkások (1968) esetében ugyanez már katasztrofális következményekkel járt. Filmje a Védelmi Minisztérium és a Pentagon hathatós támogatásával jött létre, a célja pedig az egyre fokozódó vietnami szerepvállalás igazolása és az amerikai harci szellem dicsőítése volt. Mindezt olcsó és átlátszó propagandisztikus eszközökkel kívánta elérni. A háborút ellenző liberális újságíró, gyanakvó és leszegett fejjel kóvályogva végig a filmet, a Vietkongok embertelen tetteivel szembesülve, nem tehet mást, behódol az „igazságnak” és ő is támogatni kezdi a háborút. Wayne, Dél- és Észak-Vietnam szembenállását a végletekig leegyszerűsítve, a westernjeiből jól ismert „becsületes fehérek a gonosz indiánok ellen” sémára húzta fel. Kirby ezredes feladatául kapja, hogy egy dzsungellel körülvett, előretolt helyőrségként funkcionáló erődöt megvédelmezzen az állandósuló Vietkong támadásoktól. Nyilvánvalóak az áthallások Wayne régebbi westernfilmjeiből (főleg a Lovasság-trilógiából): az erődnek tipikus vadnyugati neve van (Dodge City), a civilizáció utolsó védőbástyája áll szemben a vad, barbár erőkkel, a vietkongok, ahogy az indiánok, mind egy szálig kegyetlenek, és arctalan tömegben támadnak.

A westernfilmekkel ellentétben azonban az amerikai lakosságnak elég volt az esti híradókat megnézni ahhoz, hogy rájöjjenek, A zöldsapkások által sugalmazott kép a vietnami háborúról, nem fedi a valóságot. Ízléstelen, és egyben ügyefogyott, ahogy a film a néző szimpátiájának elnyeréséért harcol. Minden egyes haláleset kimódoltnak és eltervezettnek hat, semmi sem látszik a háború kaotikusságából és kiszámíthatatlanságából: az éjszakai tüzérségi támadás során egyetlen katona hal meg, az, aki másnap hazamehetett volna. A legidegesítőbb talán az árván maradt vietnami kisgyerek, aki a kereszttűz alatt is azzal foglalatoskodik, hogy eltemesse a kutyáját. John Wayne a film végi naplementében kézen fogva sétál a kisfiúval, az amerikai és a vietnami nép barátságát szimbolizálandó. Megígéri neki, hogy mostantól a gondját fogja viselni. A zöldsapkások paternalista szemlélete sok országban felzúdulást keltett: Nyugat-Németország egyik mozijában, Ho Si Minh nevét skandálta a tömeg és az ott állomásozó amerikai hadsereg hazaküldését követelték. Az amerikai kritikusok is egyöntetűen a földbe döngölték a filmet.

A vietnami háború súlyos sebet ejtett az amerikai pszichén, a II. világháborúval ellentétben, ezt a tömeges véráldozatot már nem lehetett a jó és a gonosz harcaként bemutatni. Ebben a megváltozott helyzetben a John Wayne-i hősiesség már nem követendő példa volt, hanem üres és hamis póz, ami miatt emberek tízezrei haltak meg értelmetlenül.

John Wayne hatvanas évekbeli westernjei, kis hangsúlyeltolódásokkal ugyan, de a változatlanságukkal tüntettek a hollywoodi stúdiórendszer felbomlása és az évtizedre jellemző társadalmi átalakulás ellen. Duke véleménye szerint a mozi legfontosabb feladata az illúzió közvetítése volt, és a szárnyaikat próbálgató fiatal rendezők pont ettől fosztották meg az amerikai filmet, amelyet aztán realizmussal helyettesítettek. A félszemű seriff (1969) tesz bizonyos engedményeket a korszellem irányába, de anakronizmusa azért kézzel tapintható. Ritkán látott vonzerővel jelenítődik meg benne az idealizált vadnyugat illúziója.

A film sikeréhez több tényező összejátszása kellett. Egy tapasztalt rendező, akinek a kisujjában volt a western-műfaj teljes eszköztára: Henry Hathaway. Charles Portis kirívó nyelvi leleménnyel megírt regénye, amely kapcsán Mark Twaint emlegette a kritika. Egy tehetséges fiatal színésznő, Kim Darby, aki méltó partnerévé vált John Wayne-nek. Colorado őszi színekben hullámzó tája, amelyet Lucien Ballard örökített meg, képeskönyvbe illő módon. És persze kellett hozzá Duke, aki öreges tempóban, nagyokat fújtatva, de ismét bebizonyította, hogy a westernfilmet neki találták ki.

Ravasz film A félszemű seriff. Kortól és politikai hovatartozástól függetlenül képes mindenkit megszólítani. A felszínen mintha meg akarna felelni a megváltozott nézői igényeknek: Duke káromkodik, kiállhatatlan természetű – Rooster Cogburn nem éppen a tőle megszokott pozitív példakép. Eltúlzott gesztusai az önparódia felé terelik alakítását. John Wayne a köbön. Rooster Cogburn annyira erős és kidolgozott karakter, hogy eljátszásához ezúttal nem volt elég az évtizedek alatt felépített, majd állandósult színészi eszközkészlet. Nem csak Rooster Cogburn erőlködött, hogy másnaposan fel tudjon kelni az ágyból, de Wayne is megfeszült, hogy úgy játssza el Cogburnt, ahogy azt a szerep megkívánta. Olyat tett, amit ebben az évtizedben nem láthattunk tőle más filmben: a határait feszegette. John Wayne, a legenda harcolt a filmvásznon Rooster Cogburnnel. És, a záróképig legalábbis, egyik sem tudott a másik fölé kerekedni.

A western-ikon szokatlan alakítása lehetővé tette, hogy azok is élvezzék a filmet, akik Duke megelőző filmjeit visszatetsző politikai manifesztumokként értékelték. A humor, a mézédes főcímzene és a gyerekfőszereplő családi filmet sejtetnek, a mélyben azonban egy ószövetségi bosszútörténet zakatol. Mattie Ross vérszomja és a protestáns erkölcsből fakadó anyagiassága csak azért nem válik zavaróvá, mert azok, a koravén és élesnyelvű tinédzserlány bájossága mögé vannak rejtve. A félszemű seriffnek sikerült egy alapvetően konzervatív végkicsengésű sztorit úgy tálalnia, hogy az a Vad banda bemutatójának évében is sikeres legyen. Peckinpah nihilizmusa többnapi járóföldre van A félszemű seriff lezárásából áradó boldog megnyugvástól. Mattie Ross beteljesítette a bosszúját és visszatért az otthon melegébe. A zárójelenetben pedig Wayne, lerázva magáról Rooster Cogburn terhét, győzedelmesen-büszkén, az ágaskodó ló hátán, meglengeti a kalapját.

Utólag visszanézve, szimbolikusnak is tekinthetőek a filmnek azon részei, amelyben John Wayne fiatal, és nagy jövő előtt álló színészkollégáit, Dennis Hoppert és Robert Duvallt küldi át rövid úton a túlvilágra. Régi- és Új-Hollywood jelképes összecsapása az Oscar-díjátadón is folytatódott. John Wayne, a legjobb férfi főszereplő kategóriában Dustin Hoffmannal és Jon Voighttal versengett, akiket az Éjféli cowboyban nyújtott alakításukért jelölt az Akadémia. Wayne utálta John Schlesinger filmjét, nem véletlenül, hiszen konzervatív világképébe nem fért bele az az empátia, amelyet a felemelkedni képtelen, a társadalom legszélére szorult, kisstílű alvilági alakok iránt tanúsított az Éjféli cowboy.

Wayne az Oscar-szobrot ugyan megkapta, és nem is érdemtelenül, de a háborút elvesztette. A filmgyártás, és egyáltalán, az egész világ, már sohasem lesz olyan, mint amilyen a hatvanas évek előtt volt. John Wayne, a legenda, viszont örökké itt marad velünk, hogy emlékeztessen az elmúlt idők hősideáljára.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/02 24-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10438