Mozi(500) nap nyárSalamon Tamás
(500) Days of Summer – amerikai, 2009. Rendezte: Marc Webb. Szereplők: Joseph Gordon-Levitt, Zooey Deschanel. Forgalmazó: InterCom. 95 perc. Kortárs amerikai független filmesként szinte kötelező a Hollywoodban egyébiránt sokszor kitárgyalt szerelem–szex–párkapcsolat problematika újraírása. Nem kivétel ez alól Marc Webb, a Fox Searchlight Pictures talentumszínpadának tavalyi nyertese sem, aki lendületes mozdulatokkal igyekszik újrarajzolni a romantikus komédia műfaji térképét.
Az (500) nap nyár azonban pont annyira indie, hogy a zsáner vérfrissítéseként eladható legyen. Egyediségét a főszereplő Summer figurája biztosítja, aki – fittyet hányva olyan előírásoknak, mint az ellentétes jellemek egymás iránti kötelező vonzódása – nem hajlandó beleszeretni főhősünkbe, az ódivatúan romantikus Tomba. Csupán könnyed flörtre, alkalmi kapcsolatra vágyik – azaz nő létére azt akarja, amit általában a férfiak szoktak. Summer és Tom hiába játsszák végig a megszokott, összkomfortos kliséket, amik elvileg egy tartós párkapcsolat – illetve a romkom műfaj – alapját adnák, a klasszikus szerepek fordított leosztása keresztbe tesz a beteljesedés-mítosznak. Felforgatásból ennyi elég is: a recycling korában, egy erősen önismétlő műfajban egy fecske is elhozza a nyarat.
A nem-lineáris, az emlékezés folyamatát imitáló elbeszéléstechnika az Egy makulátlan elme örök ragyogásából, az összes többi stílusbravúr (osztott képernyő, animáció, kiszólás a nézőkhöz) pedig az Annie Hallból ismerős. Sőt, Woody Allen kisemberének örökké visszatérő csalódása is megidéződik. Igaz, csak távolról: a cinikus életbölcsesség nem igazán az elsőfilmes alkotók asztala.
Az (500) nap nyár kicsit savanyúbb, kicsit melankolikusabb, mint a műfaj más darabjai, mégis szórakoztató. A harmincas évek hóbortos vígjátékait idéző dinamizmus, és a sikerre ítélt – műfajkommentárként is alkalmazott – soundtrack, valamint a Heath Ledger és Meg Ryan szebb napjait idéző színészi játék garantáltan kárpótol az esetleges negatívumokért. A Bergmantól és Fellinitől John Hughesig terjedő intertextuális gegek, karöltve a popkulturális utalások seregével pedig – a fanyar romkom humor mellett – a film intellektualizmusát erősítik. Ráadásul, elmerülve a valóságszagú „szerelemmesében”, egy álmodozó kijózanodásának passiójában, csak helyeselni lehet a történet tanulságát, amivel Marc Webb rendező beint a romantika mindenkori propagandagyárainak. Hiába, az illúziókeltés káros az egészségre.
Extrák: kimaradt jelenetek; bővített jelenetek.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1282 átlag: 5.71 |
 |
|
