*

– Az ön művészi pályája az ötvenes évek „népi demokratikus” Csehszlovákiájában kezdődött, tehát egy olyan országban, ahol a modern művészetről, az avantgárdról, a szürrealizmusról ritkán eshetett szó – s ha igen, akkor leginkább csak azért, hogy a „burzsoá dekadencia”megnyilvánulásaiként, a kapitalista társadalom hanyatlásának tüneteiként bélyegezzék meg őket. Milyen körülmények között találkozott a szürrealizmussal – és milyen hatást tett önre?

– Az ötvenes évek elején képzőművészeti középiskolába jártam, ott találkoztam először a modern művészettel, néhány tanárom révén, akik időnként különböző kiadványokat hoztak be az iskolába, s valójában tiltott módon igyekeztek a képzésünket elmélyíteni. Néhány nevet hivatalos forrásokból ismertünk meg – azokét, akikre a pártállami „kritika” kénköves esőt zúdított, s akikről ezáltal megtudtuk, hogy megérdemlik a figyelmünket. Így fedeztem fel magamnak Karel Teigét, a szürrealista csoport egyik legjelentősebb képviselőjét, aki 1951-ben ögyilkos lett. A kommunisták nem bocsátották meg neki, hogy 1938-ban A szürrealizmus az ár ellen címmel közreadott egy brosúrát, melyben a sztálini Szovjetunió kultúrpolitikáját a nácikéhoz hasonlította. Amikor a Városi Könyvtárból ki akartam kölcsönözni Teige könyveit, egyet sem találtam – mindegyiket kiselejtezték, számos más értékes könyvvel együtt. De más példát is említhetek: az első reprodukciót, melynek révén fogalmat alkothattam Salvador Dalí munkásságáról, a szovjet kultúrpolitika valamelyik lakájának a „burzsoá álművészetről” szóló fércművében láttam. Ebből a kiadványból ismertem meg a Bikini három szfinxe című képet – a szerző elrettentő példának szánta. Szerencsére magánkönyvtárak is léteztek, és az antikváriumok üzletvezetői között is akadtak ismerőseim.

A szürrealizmus egyszerűen lenyűgözött. A kubizmus, a fauvizmus vagy az absztrakt festészet is érdekelt, de inkább csak úgy, mint a tiltott gyümölcs, mert egyébként hidegnek tűntek a szememben, csak formai eredményeikkel hatottak rám – a szürrealizmus azonban más volt: lázadás, forradalom, szabadság. Olyan elsöprő erővel hatott rám, hogy eleinte küzdeni próbáltam ellene. Nem mertem „megadni magam”. Tudat alatt éreztem, hogy „kiválasztott engem”. A szürrealizmust ugyanis nem mi választjuk magunknak: a választás fordított irányú. Voltaképpen mentális kérdésről van szó.  

– Már legelső filmjei nyilvánvalóvá tették, hogy a „szocialista realizmus” igencsak távol áll öntől. Tévedés azt feltételezni, hogy az említett filmek meg sem születtek volna a korszak viszonylagos liberalizmusa nélkül?

– Külföldön gyakran kérdezik tőlem, miként lehetséges, hogy egy totalitárius államban meg lehetett csinálni azokat a filmeket. E külföldiek elképzelései rendszerint a George Orwell által írtakhoz kapcsolódnak, a valóság azonban más volt – különösképp a hatvanas években. A rendszer akkoriban „meghibásodott”, az elnyomás és megtorlás eszközei nem működtek olyan tökéletesen, mint az 1984 című regényben. S a fejlődés sem volt egyenes vonalú, sajátságos váltakozás jellemezte: a gyeplőt meghúzták, majd megeresztették, megint meghúzták, újra megeresztették. Nekem szerencsém volt, két enyhülési hullámot is megértem, az 1964-1973 és az 1980-1983 közti évek időszakát. Sajnos a megtorlások és tilalmak hulláma sem került el, ezért hiányzik hét év a filmográfiámból.  

Általában azt tartják, hogy a hatvanas évek a cseh kultúra történetének legendás időszakát, csodálatra méltó virágkorát jelentik, bár időnként árnyaltabb, sőt kritikus vélemények is elhangzanak. Ön mit gondol erről az évtizedről?

Minél buzgóbban „építjük a kapitalizmust” és minél jobban eluralkodik a sekélyesség, az elüzletiesedés az élet minden területén – a művészetet is beleértve –, annál erősebben hajlunk a hatvanas évek idealizálására. Kivételes, különleges éveket éltünk meg, s korántsem csak Csehszlovákiában. Magam is láttam hatvannyolc májusának Párizsát, ahol szürrealista jelszavak tarkították a falakat: „Minden hatalmat a képzeletnek”, „Lövelld ki a vágyadat”, és ezekhez hasonlók. Attól tartok, az az évtized hattyúdal volt – civilizációnk, s kiváltképp az európai kultúra hattyúdala.

– Ön már az 1969-ben gőzhengerként megindult, a Prágai Tavasz vívmányait könyörtelenül felszámoló „normalizáció” idején is a szürrealista csoport tagja volt, s bár az akkori rezsim kultúrpolitikáját a szélsőséges dogmatizmus, az inkvizítori lelkületű főemberek fején csörömpölő vaskalap jellemezte, filmesként és képzőművészként is megpróbált tovább dolgozni. Ez teljesen érthető – de volt legalább némi esélye arra, hogy a fennálló viszonyok dacára is megvalósítsa művészi elképzeléseit?                  

– A szürrealistákkal 1970-ben kerültünk közel egymáshoz, s attól kezdve Evával együtt részt vettünk a csoport tevékenységében. ( A művész felesége, Eva Švankmajerová [1940 –2005] elsősorban képzőművészként szerzett nevet, de költői és prózaírói munkássága is figyelemre méltó; szintén a szürrealizmus jegyében alkotott. – A ford.) A hatvanas évek bizonyos utóhatásai egy-két évvel a megszállás után is érezhetőek voltak, de a hetvenes évek elején a szabad alkotómunka lehetőségei megszűntek. A csoport visszavonult a föld alá, kiállításokról, publikálásról szó sem lehetett: a szamizdatok és a műtermi kiállítások ideje következett. Olykor sikerült valamit külföldön, a francia, svájci vagy svéd szürrealista csoport folyóirataiban publikálnunk. Ami engem illet, 1973-tól nem forgathattam, más rendezők filmjeinek alkalmi trükkmestereként és képzőművészeként próbáltam megélni. Lehet, hogy részben dacból, de ekkor kezdtem a tapintás és a képzelőerő viszonyával s ilyen irányú kísérletekkel foglalkozni. Evával intenzíven bekapcsolódtunk a csoport munkájába, több témakör is erősen foglalkoztatott bennünket: az értelmezés, mint alkotói folyamat, az álom, erotizmus, mentális morfológia, félelem, az analógiák problémája, és így tovább.

– A nyolcvanas évek első felében meglepő módon Pozsonyban talált magának munkalehetőséget. Arra következtethetünk ebből, hogy ott kedvezőbbek voltak a feltételek?

– A nyolcvanas évek elején s főleg a közepétől a „kőkemény normalizáció” némileg enyhült, s a Szovjetunióban megindult peresztrojka is gyakorolt bizonyos hatást Csehszlovákiára. Ismét leforgathattam néhány filmet, de A párbeszéd lehetőségei miatt újabb tilalommal sújtottak. Pozsonyban viszont, ha csak résnyire is, de megnyílt előttem egy ajtó – végül azonban csak egyetlenegy filmet csináltam ott, a Le a pincébe címűt, amivel „elértem”, hogy Szlovákiában is bezáruljon előttem az ajtó.

– Ötvenedik életévén túl a játékfilm felé fordult a figyelme, bár néhány évig még rövidfilmeket is készített. Mi ösztönözte erre a részleges pályamódosításra?

– Van egy kedvenc gyerekkönyvem, amely a szürrealistáknál kultikus műnek számít: Lewis Carroll Alice Csodaországban című meseregénye. Nos, a könyv motívumai alapján 1986-ban írtam egy forgatókönyvet, de a Csehszlovák Állami Filmgyártó Vállalat nem mutatott iránta érdeklődést, ezért a producerrel, Jaromír Kallistával külföldön próbáltunk pénzt találni hozzá. Így született meg az első, a hazai állami filmgyártástól függetlenül, svájci-angol-német koprodukcióban készült játékfilmem (Valamicske az Alice-ből). Különböző trükkök révén kicseleztük az állami monopóliumot, s végül a csehszlovák filmforgalmazás megvette tőlünk a vetítési jogokat. De ekkor már 1988-at írtak, az állam szétesőben volt, elértük, amit akartunk. Annak, hogy játékfilmek forgatásába kezdtem, nincs különösebb jelentősége; szó sincs róla, hogy fordulat következett be a pályámon. A számomra kikerülhetetlen témák ugyanazok maradtak – pont a változatlanságuk miatt voltak kikerülhetetlenek. Most egyszerűen olyasmik foglalkoztatnak, amiket jobb játékfilmben feldolgozni. Lehet, hogy holnaptól ismét rövidfilmek jönnek.

– Pályafutásának visszhangjai arról tanúskodnak, hogy filmjeiről több szó esik, mint képzőművészeti alkotásairól, miközben valószínűleg senki se vitatja, hogy ez utóbbiak fontosság, érdekesség és eredetiség tekintetében egyáltalán nem maradnak el a filmektől, következésképp ugyanolyan figyelmet érdemelnének. Nem érzi ezt méltánytalanságnak?

– Lehet, hogy egyszer még nagyobb figyelem jut nekik. Munkásságomban sosem választottam szét a filmezést a többi munkámtól. Amit csináltam, érzelmi szempontból egységes egészet alkot. Az egyik dolog a másikból fakad, s oda is tér vissza. Költészet csak egy van.

– Az önnel szellemi rokonságban álló, munkásságára ösztönzően ható alkotók között bizonyára másokat is találunk a gyakran emlegetett Lewis Carrollon,, Edgar Allan Poe-n és Sade márkin kívül...

– Amikor először jutottam el a fantázia végeláthatatlan tengeréhez, természetesen nemcsak Carrollt, Poe-t vagy az isteni márkit találtam ott a mélység fölé hajolva, horgászbottal kezükben, hanem mások is a szemembe tűntek – mindenekelőtt Giuseppe Arcimboldo, Hieronymus Bosch, Max Ernst, Benjamin Péret, André Breton és a fiatal Vítězslav Nezval, akinek Egy egyszerű katona története című pantomimját színre is vittem. De másokat is láttam ezen a parton: a gótikus „fekete” regények szerzőit: Horace Walpole-t, Charles Maturint, Ann Radcliffe-ot, a német romantikusokat, Novalist, s még sokakat...

– Sokan gondolják úgy, hogy az ideológiák diktatúrájának kora után a pénz diktatúráját szenvedjük el, melyben szinte mindent az anyagi haszon vágya, az üzleti érdek ural. S ha ehhez még hozzávesszük a szellemi életre sorvasztóan ható konformizmust, a tömegtájékoztatási eszközök s voltaképpen az egész kultúra kommercionalizálódását, a közhelyek és hazugságok elképesztő elszaporodását a társadalmi életben, a politika világában, óhatatlanul fölmerül a kérdés: nem vezet-e ez a „fejlődés” a kifejezés szabadságának korlátozásához – és nem csupán a művészet tekintetében?

– A civilizáció történetének mostani szakaszában már jelek sokasága utal a közeledő végre. A szellemi alapok, amelyekre ez a civilizáció épült, egyre inkább kiüresednek, formalizálódnak. Hovatovább minden csak hasonlít ahhoz, aminek lennie kéne. Úgy tűnik, mintha demokráciában élnénk, mintha tiszteletben tartanák az emberi jogokat, mintha érvényesülne a szólás és az alkotás szabadsága, egy maroknyi kisebbség azonban szörnyűséges módon mindent manipulál. Az emberiség javainak nyolcvanhét százalékát egy tíz százalékot kitevő réteg tartja a kezében, s ez a tíz százalék mindent elkövet annak érdekében, hogy olvadjon le mondjuk hatra, viszont legyen birtokában a javak kilencvenkét százaléka. És így tovább – míg végül csak egy ember marad, aki birtokolni fogja az egész világot.

– A szürrealizmus s általában az ellenőrizhetetlen és parttalan fantázia, a szabad élet iránti elpusztíthatatlan vágy megvédhet bennünket a világunkat egyre inkább fenyegető uniformizálódástól, eltompultságtól, arcunk elvesztésétől? A szürrealizmus még ma is a forradalom szinonimája? 

– Igen. De csak hiteles formájában. Számomra mindenképpen az. Ebben a vonatkozásban azonban szó sem eshet az epigonokról és az eklektikusokról, akik a szürrealizmust a Dalítól ellesett formáknak megfelelően kipreparálják, s aztán afféle érdekes árucikként kínálgatják a piacon.

– „Modernnek kell lenni mindenestül” – jelentette ki Egy évad a pokolban című művében Arthur Rimbaud, s az avantgárd képviselői szállóigeként ismételgették szavait. Érvényes még ez a kijelentés, vagy pedig a modernitás fogalma ugyanúgy elkopott és diszkreditálódott, mint számos más kifejezés?

– A „modern” szót kicserélném a „felfedezővel”, s akkor a kijelentés érvényben marad. A posztmodern eklekticizmus világában különösképp.

– Ki tudná fejezni művészi hitvallását olyan aforisztikus tömörséggel, mint például Rimbaud?

Hogyne: „Minden hatalmat a képzeletnek.” Ugyanis a képzelőerő tette emberré az embert, nem a munka.

– Elárulna nekünk valamit az új filmjéről?

– A Megélt élet címet kapta, alcíme szerint pszichoanalitikus komédia. Egyszer álmodtam valamit, s amikor felébredés után visszagondoltam rá, azt mondtam magamban, hogy ez olyan, mint egy film eleje, így hát megírtam az egészet. Egy idősödő férfi kettős életéről van szó: az egyik a valóságban zajlik, a másikat álmában éli meg. Egy pszichoanalitikusnőhöz járogat, hogy magyarázza el neki, mit jelentenek az álmai. Végül függőségbe kerül az álmaitól, de megismeri belőlük a gyerekkorát, amelyet amnéziája ködbe burkolt.