Skandináv vérBeszélgetés Winding Refn-nelEgy vérbeli szerencsejátékosSzalkai Réka
A brit-dán koprodukcióban forgatott Felkelő Valhalla sötét és erőszakos viking-mítosza után Refn Hollywoodba készül. Nicolas Winding Refn egyike a ma élő legjelentősebb dán filmrendezőknek. Pusher-trilógiája, a Bleeder vagy a Bronson hazánkban is ismertté tették a nevét. Dánia, sőt az egész világ filmművészetében egyedülálló helyet foglal el, soha nem csatlakozott semmilyen filmes mozgalomhoz, még a hazájából kiinduló Dogma se érintette meg igazán. Lars von Trier három rendezésre vonatkozó felkérését is visszautasította: saját bevallása szerint ennél ő újabb, frissebb dolgokra vágyik. Legutóbbi nagyjátékfilmje, a Valhalla Rising (Felkelő Valhalla) egyszemű főhőséhez hasonlóan Refn is magányos látnokként készíti a psziché mélységeiben szántó filmjeit.
*
– Az Ön neve a magyar közönség számára leginkább a Pusher-trilógia óta ismerős, a Titanic fesztivál mindegyik epizódot levetítette.
– Igen, ezek a filmek nagy nemzetközi sikerre tettek szert. Sőt, nyereségesebbek voltak külföldön, mint otthon, Dániában. A hazai közönség szerint túl sok az erőszak ezekben a filmekben, ami szerintem nem igaz. Én olyan filmeket csinálok, amelyek tele vannak érzelemmel; a baj az, hogy az emberek hajlamosak összekeverni a fizikai erőszakot az érzelmivel.
– Úgy gondolja, hogy ezek a filmek valósághűek?
– Maga szerint?
– A mindennapi Dániában nem igazán ismernék rá minden elemre. Inkább valahol Kelet-Európában…
– Igen, és ez a világ már az én világom is. Rengeteg kelet-európai él Dániában, egyébiránt pedig a maffia mindenhol ugyanaz. Az amerikai maffia, de leginkább az amerikai maffiafilmek befolyásolják őket. Ugyanazokat a történeteket látják a televízióban, és magukat ennek megfelelően adják elő. A művészet az életet utánozza, míg az élet a művészetet.
– Ön mozgott valaha ebben a környezetben; a dán alvilágban?
– Nem, egyrészt, mert New Yorkban nőttem fel, ott voltam kamasz. Másrészt mindig ismertem ilyen embereket, de sohasem érdekelt a világuk. Ez nem az én hátterem, nem a saját történetem, ami a Pusherben látható. Halott embert se láttam még sohasem, és nem szerettem volna kiskoromban bűnöző lenni.
– Akkor honnan is jön Ön – hol kezdődött a filmes karrierje? Apai örökség lenne – hiszen Anders Refn jól ismert vágó a filmes világban?
– Nem, neki nincs sok köze ehhez. Azért kezdtem el filmezni, mert nem láttam más lehetőséget. Semmi mást nem tudnék csinálni. Mivel diszlexiás vagyok, nem tudtam továbbtanulni, egy dolgozatot sem lennék képes megírni. Ha pedig az ember tudja, hogy a filmezés az egyetlen dolog, amire képes, akkor persze, hogy ez lesz a fő érdeklődési köre. Ugyanígy vagyok a színekkel is: a piros az egyetlen olyan szín, amelyet igazából meg tudok különböztetni, ezért lesz minden filmemben ez a domináns szín.
– Kik inspirálták, kik a kedvenc filmrendezői?
– Welles, Kubrick, az európaiak közül Hitchcockot és Fellinit szeretem a legjobban. A kortárs film is érdekel, Michael Mann és David Lynch szinte összes filmjét láttam.
– Ezek szerint szereti az amerikai filmet. Említette, New Yorkban nőtt fel – sohasem gondolt arra, hogy visszamegy oda – élni, dolgozni? Nem túl kicsi és konzervatív Önnek Dánia?
– De, Dánia nagyon kicsi ország, és rettenetesen fél minden külső behatástól. Ugyanakkor itt a családom, a gyermekem – és elkezdtem látni benne a jó dolgokat is. Valamint sokat dolgozom nemzetközi koprodukciókban, most megint Amerikában forgatok majd, így megvan ez az oldala is az életemnek.
– Igen, a Valhalla Risingban, amelyet dán-brit koprodukcióban, a skót felvidéken forgattak, már szinte nincsenek is dán színészek, szinte mind hiányoznak a Pusher-trilógia állandó figurái. Mennyire más a munka az idegen, külföldi színészekkel?
– Ilyenkor nincs meg az a meghitt, családias hangulat, amihez a dán filmek forgatása során hozzászoktam. A Bronson volt az első brit filmem, utána jött a Valhalla Rising. Most éppen jobban érzem magam, ha eltávolodom egy kicsit a megszokottól. Több szabadságot ad, kevesebb a megkötés, ha nem ismerjük annyira egymást a színészekkel. Ma már szinte nem is tudom elképzelni, hogy újra dán filmeket csináljak, de sohasem lehet tudni.
– Mik akkor a tervei?
– Hollywood: a közelmúltban volt egy pár forgatókönyvem, lehetőségem. Most úgy néz ki, hogy egy James Sallis regényt filmesítek meg, Ryan Goslinggal a főszerepben. A film, amelyet Los Angeles-ben fogunk forgatni, egy kaszkadőr ámokfutásairól szól. Karácsonyra azonban már Thaiföldön szeretnék lenni, a western-filmem végett, amelyet nemcsak én rendezek majd, de én leszek az írója és a producere is.
– Gondolom, ahogy Öntől megszoktuk, ez sem lesz hagyományos műfaji film...
– Nem, ez tényleg kicsit más lesz. Bár megvan benne a westernek párharca a jó és rosszfiúk között, mégis igencsak Keletre helyezve: a thaiboksz világába.
– Honnan jött a Valhalla Rising alapötlete?
– Már 17-18 éves korom óta szerettem volna egy sci-fit csinálni. A vikingek történetét is régóta ismerem, még gyermekéveimből. Ugyanakkor a filmben sem a technikai oldal, sem a történelmi nem érdekel. Én egy mentális science-fictiont akartam, beleágyazva a mitológia és a kereszténység harcába, egy olyan magányos, néma főhőssel, aki tulajdonképpen megfejthetetlen rejtély; nincs jövője, nincs múltja, csak egy szeme.
– Ő lett Mads Mikkelsen: a sok brit színész között ő kapott egyedül szerepet a dánok közül. Kim Bodniát például miért hagyta ki (a Pusher-trilógia és a Bleeder egyik főszereplője)?
– A Madsszel való együttműködés egy elemi, természetes fejlődés része, így neki adtam a főszerepet. Kimmel azonban eléggé eltávolodtunk egymástól az utóbbi időben, ő most mást szeretne kezdeni az életével.
– Milyen volt a forgatás?
– Skócia unalmas hely, de a táj és az emberek sokat segítettek abban, hogy a filmem jól sikerüljön. Mindenki nagyon elszánt volt. Mivel a filmnek csupán négymillió amerikai dolláros költségvetése volt, nagyon sok alternatív megoldást alkalmaztunk; például a vértengeres jelenetet egy vágóhídon forgattuk le, ahol számos fémes hangeffektust is rögzíteni tudtunk. Amúgy a forgatást rengeteg háttérmunka előzte meg, a kosztümök kiválogatása például, amelyen én igyekeztem minél hamarabb túlesni. De a kutatás a filmek állandó velejárója: a vikingeknél nyilván jobban el kell mélyedni a témában, mintha mondjuk egy fogorvosról csinálnék filmet, bár abban az esetben is be kellene járni egy-két rendelőt a forgatás előtt.
– A film képi világa engem sokban emlékeztetett a számítógépes játékokra. Sokat játszik?
– Csodálom az ilyen játékokat, bár jómagam nem igen játszom velük. A térben való mozgás, mélységbe fahrtolás szempontjából filmjeim sokat át is vesznek tőlük, de ez nem valami extra kutatómunka eredménye. Erre jön a mozgás és a zene koordinációja. A Valhalla Rising esetében nagyon sokáig kerestem a megfelelő zenét, amikor végre megtaláltam az Einstürzende Neubautent. Rögtön tudtam, hogy ilyen fémes, ipari hangzásra lesz szükségem, és ennek megfelelően írattam meg a film zenéjét.
– A One Eye Production forgalmazó cég erre a filmre jött létre, így Ön a film tulajdonosa. Amikor belevágott az alapításába, nem félt attól, hogy megismétlődhet a Fear X után bekövetkezett anyagi csőd?
– A filmkészítés, sőt az egész élet egy szerencsejáték. De ezt gondolom, nem kell egy kelet-európainak magyaráznom…ugye? Sohasem tudjuk, hogy mi üt be, és miből lesz a csőd, hogy holnap lesz-e még pénzünk, vagy elárvereznek mindent a fejünk fölül. Úgyhogy a kérdésre válaszolván, nem, nem féltem, azt hiszem, vérbeli szerencsejátékos vagyok.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 868 átlag: 5.44 |
 |
|
