KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Alida Valli (1921–2006)
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat

• Géczi Zoltán: Dialógusok az elektronikus lélekvándorlásról Stanislaw Lem
• N. N.: Lem-adaptációk
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: Arcművészet Beszélgetés Lengyel Lászlóval és Szilágyi Ákossal

• Jankovics Márton: Útlevél az újjászületéshez Személyiségcsere
• Hungler Tímea: Nem ér a nemem Transszexuális hős/nők
• N. N.: Transzszexuális és transzvesztita filmek
• Varró Attila: A kétség és a szörny Dr. Jekyll és Mr. Hulk
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Hullámtörések Titanic Fesztivál
• Beregi Tamás: A kárhozat partjain túl Lovecraft-adaptációk
• Hirsch Tibor: Másként mesélők A Titanic renegátjai

• Ádám Péter: Az elfojtás költője Marcel Carné
MULTIMÉDIA
• Forgách András: Egymásban Kurtág Judit: Videó-művek
• Scherter Judit: Az intelligens véletlen Monológ Kurtág Judittal
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Aki énekelni is tud Magyar plazma
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Onnan, hol nőnek a pálmák Michael Winterbottom: Út Guantanamóba
• Muhi Klára: Médea öröksége Danis Tanovic: Pokol
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Henderson bemutatja
• Vajda Judit: Utolsó napjaim
• Pápai Zsolt: Halálos szívdobbanás
• Varró Attila: Mission: Impossible 3.
• Vajda Judit: 4 évszak kis falumban
• Vörös Adél: A Da Vinci-kód
• Nevelős Zoltán: Kedves Wendy
• Köves Gábor: Anthony Zimmer
• Vincze Teréz: Huligánok
DVD
• Nevelős Zoltán: A spártai
• Kovács Marcell: Lelkek karneválja
• Pápai Zsolt: Bob és Carol és Ted és Alice
• Tosoki Gyula: Megszállott

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Michael Winterbottom: Út Guantanamóba

Onnan, hol nőnek a pálmák

Barotányi Zoltán

Dokumentarista játékfilm három terroristának vélt brit állampolgár guantanamói kálváriájáról.

 

A tények nagyjából ismertek: 2001 végén, néhány hónappal a szeptember 11-i terrortámadás után (s persze arra válaszként) az Egyesült Államok hadserege, szövetségeseivel az oldalán, csapást mért az afganisztáni tálib rezsimre, s az országot azóta gyakorlatilag megszállva tartja (többek között a mi hadseregünk aktív részvételével). Az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikaiak és az északi tartományokból rekrutálódott szövetségeseik maguk sem éppen az emberi jogok feltétlen tisztelete jegyében járnak el, az elfogottakra pedig nem vonatkoznak azon alapelvek, melyeken az angolszász típusú joggyakorlat alapszik (lásd: Habeas Corpus Act). Mi közünk hozzá? – mondhatnánk, szerencsére távoli szemlélői lévén megannyi mediatizált háborús konfliktusnak, melyek közös jellemzői, hogy a résztvevők előbb-utóbb magasról tesznek mindenféle írott és íratlan szabályra, genfi konvencióra, effélékre. Csakhogy a nyugati típusú civilizáció egyik alapvető jellemzője az önreflexióra való hajlam, a készség arra, hogy revízió alá vessék, mindazt, amit civilizációnk nevében tesznek a helyettünk eljáró hatalmak, s naponta megmérjék a tetteket azon a mérlegen, amelyet úgy hívnak: lelkiismeret. Az Út Guantanamóba éppen egy ilyesféle revizionista darab: szigorúan pontos rekonstrukcióval próbálja átélhetővé tenni mindazon rettenetet, megaláztatást, mely hőseink osztályrésze volt sajátos börtöntúrájuk során. A sztori a maga nemében szinte már kafkai hangulatú s néha nem nélkülözi a morbiditást sem: arról a három brit illetőségű, tiptoni lakosról szól, akiknek 2001 végén valahogy sikerült odakeveredniük az afganisztáni tűzvonal kellős közepére, majd hamarosan a guantanamói bázison találták magukat, anélkül hogy bármelyiküket vád alá helyezték volna, és ahonnan csak kétéves fizikai-lelki tortúra után szabadultak. Szerencsétlen emberek rossz helyen, rossz időben – mondhatnánk ez a filmtörténet egyik alapszituációja: dőljünk hátra és élvezzük a kalandot. Csakhogy ez ama bizonyos film, ami sohasem ér véget: itt játszódik az orrunk előtt, ráadásul a rendezői sugallat szerint szerint bármikor újra megismétlődhet – bárkivel, aki egy éppen stigmatizált embercsoport tagja (mint amilyen jelen esetben a politikailag és vallásilag is radikalizálódó anglo-pakisztáni muszlim közösség). A Michael WinterbottomMat Whitecross rendezőpáros sajátos eszközt választott a fordulatos rémtörténet rekonstruálásához: az egykori foglyok stúdiófelvételeken emlékeznek az átélt megpróbáltatásokra, miközben magát a történetet már színészekkel játszatja el a stáb. Az efféle, fikciós elemekkel dúsított doksi, ha jól csinálják, jelentős drámai hatást gyakorol, csak épp ebben az esetben halmozottan jelentkezik a dokumentarizmus beépített hibája: amit látunk, az már félig-meddig játékfilm, mely magától értetődően maga sem nélkülözi a műfajban elkerülhetetlen képi toposzokat. A film nem sok időt szentel Shafiq, Ruhel és Asif otthoni életének bemutatására: néhány flashback és börtönbéli életkép szolgál annak bizonyságául, hogy a különböző kultúrák metszéspontjában élő külvárosi fiatalokként egyszerre befogadói a nyugati konzumjavaknak és az iszlám hagyományoknak, ima, hip-hop, kóla és spangli jól megférnek egymás mellett. Csak akkor történik baj, ha egyikük házasodna s ezért hazatérnek Pakisztánba, ahol az események hatása alá kerülnek, majd meggondolatlanul belevágnak egy afganisztáni kirándulásba. A történtek innentől kezdve már ismertek a szorgalmas médiafogyasztó számára: konténerbe zárt foglyok, tömegsírok és tömegkivégzések – a képeken néhol szinte át- és átjárja az édeskés hullaszag. Hamarosan az amerikaiak veszik át az értékesnek vélt foglyokat – korunk antiterrorista katonai-hírszerzői sztereotípiája szerint ugyanis az a leggyanúsabb, aki nyugaton nőtt fel, de keletről származik – a renegátot pedig ütni kell, amíg nem beszél. Az amerikai és brit kihallgatók kétségbeesetten próbálnak igazolni egy alapvetően hamis koncepciót – ez a biztonságpolitikai szlengben „humán felderítésnek” nevezett módszer teljes csődje – történészek szerint többek között ez okozta az amerikaiak vietnami kudarcát, s jelenleg úgy tűnik, a Közép-Keleten sem járnak majd sokkal jobban. Gondoljuk bármit is a megvalósításról, az alkotás haszna kétségbevonhatatlan – csak éppen, a megannyi vietnami témájú játékfilm, riport és elemzés példája bizonyítja, már megint nem azok tanulnak belőle, akiknek kéne. A genetikusan jelenlévő katonai-rendőri bornírtság halhatatlan példájaként a Berlináléről visszatért stábot (ahol a film elnyerte az Ezüst Medvét) feltartóztatták a londoni repülőtéren és kihallgatták őket – többek között arról, hogy óhajtanak-e még további politikai filmeket készíteni. Az értelmetlen csendőrlogika, úgy tűnik, örök és megbonthatatlan.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8631