KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Alida Valli (1921–2006)
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat

• Géczi Zoltán: Dialógusok az elektronikus lélekvándorlásról Stanislaw Lem
• N. N.: Lem-adaptációk
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: Arcművészet Beszélgetés Lengyel Lászlóval és Szilágyi Ákossal

• Jankovics Márton: Útlevél az újjászületéshez Személyiségcsere
• Hungler Tímea: Nem ér a nemem Transszexuális hős/nők
• N. N.: Transzszexuális és transzvesztita filmek
• Varró Attila: A kétség és a szörny Dr. Jekyll és Mr. Hulk
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Hullámtörések Titanic Fesztivál
• Beregi Tamás: A kárhozat partjain túl Lovecraft-adaptációk
• Hirsch Tibor: Másként mesélők A Titanic renegátjai

• Ádám Péter: Az elfojtás költője Marcel Carné
MULTIMÉDIA
• Forgách András: Egymásban Kurtág Judit: Videó-művek
• Scherter Judit: Az intelligens véletlen Monológ Kurtág Judittal
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Aki énekelni is tud Magyar plazma
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Onnan, hol nőnek a pálmák Michael Winterbottom: Út Guantanamóba
• Muhi Klára: Médea öröksége Danis Tanovic: Pokol
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Henderson bemutatja
• Vajda Judit: Utolsó napjaim
• Pápai Zsolt: Halálos szívdobbanás
• Varró Attila: Mission: Impossible 3.
• Vajda Judit: 4 évszak kis falumban
• Vörös Adél: A Da Vinci-kód
• Nevelős Zoltán: Kedves Wendy
• Köves Gábor: Anthony Zimmer
• Vincze Teréz: Huligánok
DVD
• Nevelős Zoltán: A spártai
• Kovács Marcell: Lelkek karneválja
• Pápai Zsolt: Bob és Carol és Ted és Alice
• Tosoki Gyula: Megszállott

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic

Titanic Fesztivál

Hullámtörések

Vágvölgyi B. András

Mire számíthat a 21. század eleji filmrajongó a tágas mozitengeren? Jönnek-e új hullámok, lesz-e új Coppola, Lynch vagy Tarantino? Felfedezőúton a Titanickal.

 

Az évtized közepének múltán elgondolkodik az ember – pláne, ha egy olyan átfogó, trendérzékeny és coolhunter fesztiválról ír összegzőt, mint a Titanic, ha mégoly esetlegeset is –, hogy mi lesz az a filmtípus, mi lesz az a zsáner, műfaj, manír, ami alapján majd a filmtörténeti jövőben a kétezres éveket emlegetni fogjuk. És ennek kevés köze a banálisan vett politikához vagy az úgynevezett jelenkortörténethez. Esztétikához, korszellemhez, mozidivathoz van köze elsődlegesen. Mi a dzsí a nullás években, mitől csettintünk elégedetten, ahogy csettinthettünk a hatvanas években az újhullámtól, a hetvenesekben Új Hollywoodtól, a nyolcvanasokban David Lynchtől (mondjuk), a kilencvenesekben pedig Tarantinótól (mondjuk)? Mire fogékony a korszellem, és mire fogékonyak a korszellemet érzékelő, meglovagoló jelentékeny mozgóképművészek? Mi robban úgy mai korunkban, mint Godard és Truffaut, mint a Taxisofőr vagy az Aljas utcák, mint a Kék bársony, vagy mint a bennünk élő Béna? Mivel reagálhat a film a mi korunk kihívásaira, ha egyáltalán tudjuk azt, hogy mik azok? Nézzük sorjában! Ázsia felemelkedése vitathatatlan: előbb Japán, majd Kína nagy témái, aztán a ’80-as ’90-es évek fordulóján Hongkong mozija vonta magára a figyelmet, az iráni film öt-tíz évvel ezelőtt volt kultikus. Mostanában egyre többet hallunk Bollywoodról – egyenes arányban azzal, hogy mennyi amerikai munka outsourcingja zajlik Bangalore-ban vagy Hyderabadban, ám számos okból áttörés még nem történt –, Európa pedig csendes, újra csendes, de legalább nekünk szép. Ha multinacionálisan nézzük a mozit a mainstream (Észak-Amerika) mellett az ázsiai és a latin mozinak van kereslete, noha utóbbiban a latin-amerikai film még messze nem aknázta ki a benne rejlő potenciált. És hiányoljuk az újorosz mozi áttörését; nyilván még ott is – akárcsak nálunk, miniben – nem zajlott le a filmipar egészséges átalakulása teljesen, régi halottak körme nő tovább, a cseperedő gyermek hangja pedig még zsenge.

Mik lehetnének az új formai elemek, melyek keretbe foglalhatnák korspecifikusan a ’00 utáni filmeket? 3D, CGI, mindenféle deszaturálás, ezüstnitrát-megvonás, épp futó televíziós műfajokra, komputergame-ekre, reklámnyelvre reagálás? Dübörgő digitális basszusok, a mára általánossá lett elektronikus tánczene ritmusainak leképezése, műbátor hanghátterekkel kihozni valamit a technika kézre álló lehetőségeiből? Vagy – hangsúlyozom: nem a publicisztikumot hiányolom elsősorban – az olyan kérdések filmes, filmnyelvi vetülete, mint az állandó képi megfigyeltség világával való együttlét, a terrorizmus fenyegetése nyomán megvalósuló szabadságkorlátozások, a biopolitika, az információs szabadság s annak egyre tapinthatóbb határai. És most nem az olyan, a mérhetetlen felelősségtudattól és divatos átszellemítéstől – nevezzük így! – görcsösen laza közelítésekre gondolok, mint Wim Wenderstől A bőség földje.

Milyen a bűn ma? (Ahogy Godardnál felelőtlen, Scorsesénél kemény, Lynchnél a tudattalanban gyökerező, Tarantinónál a túlkoros kamaszfantázia gyümölcse.) Milyen a jövő ma? A tizen-huszon-harminconéves cyberpunkot sem a közelmúlt filmjének sikerült sikeresen leképeznie tizenéve, a Mátrix sikere anyagilag kapitalizált, de nem intellektuálisan, plázapatkányoknak jött be jobban, mint a futurológiai ihletettségű filozófiák megszállottjainak. Philip K. Dick és Ridley Scott (Szárnyas fejvadász) huszonöt év után is mértékadóbb moziutópisták, mint a Wachowski fivérek. Milyen a vígjáték, a melodráma, a kalandfilm?

 

*

 

Egyre elfogadottabbá válik a lelkiismereti feloldozásnak az az esete, hogy hollywoodi színészek – a sok szarban való részvételüket ellensúlyozandó – saját rendezésben keresik a megváltást. Tim Rothnak volt egy remek kis kamarafilmje évekkel ezelőtt, mostanában George Clooney tör rendezői babérokra, a Titanic megnyitóján pedig Tommy Lee Jones próbálta a Melquiades Estrada három temetése című dolgozattal feledtetni a Man in Black-sorozatot. Tommy Lee Jones Zeitgeist-konform dolgozattal állt elő: szikárban, minimálban, egyszerű, de szép történetben. Texasban járunk, mely állam kormányzója korábban George W. Bush volt, aki e székből lassan hat fájdalmas évvel ezelőtt a Fehér Házig ejtőernyőzött a multinacionális olajipar akaratából. Nemhogy Texasban vagyunk, de a mexikói határ közelében, ahol mexikóiak és más latin-amerikaiak tízezrei igyekszenek illegálisan átkelni a Rio Grandén, hogy az Egyesült Államokban letelepedhessenek egy nagyobb szelet kenyér reményében. Azok a paraszt észak-amerikaiak, campesinos norteamericanos, viszont védeni igyekszenek a maguk erőszakos módján a hazai munkaerőpiacot: megerősített határőrséggel védekeznek az illegális bevándorlók ellen. Megerősített határőr (Barry Pepper) érkezik a kisvárosba – mely valójában tanyaközpont, egy kocsma, a seriff hivatala, határőrbázis; olyanabb, mint Twin Peaks évtizedekkel korábban, csak ez nem a mohás észak-északnyugat, hanem száraz és sivatagi –, az édes kis feleségével (January Jones). Mobilhome-ot vásárolnak, a feleség tévét néz, cigizik, összepajtáskodik a kocsma üzletvezetőnőjével –, aki az impotens seriff szeretője és a szakács felesége –, brokkolit párol férjének vacsorára. A férj nem az érzelmek embere: lelketlenül közösül feleségével, aki pedig ennél jobbat érdemelne.

A másik szálon megismerjük Tommy Lee Jonest, aki marhapásztor, a klasszikus Vadnyugat klasszikus vadnyugati cowboya, figurája leginkább a Misfits (Kallódó emberek) Clark Gable-jét juttatja az ember eszébe (rendezte John Huston; partnerei: Marilyn Monroe, Montgomery Clift; fekete-fehér, 1961). Neki is van persze mexikói asszisztense, ő Melquiades Estrada, kivel viszonyuk bensőséges, hogy ne mondjam: baráti. A két szál egymásba ér! A megerősített határőr terepjáróján járja a határt, megfelelőnek látszó sivatagrészt talál, hóna alá kapja a Hustler magazint (hommage á Larry Flint), és nekiindul rejszolni. Ül egy kövön, előtte a cicis magazin, előrehaladott állapotban jár az önkielégítéssel (melyről már tudjuk, hogy szokása), mikor nem messze tőle prérifarkas inal, kisvártatva lövés dördül. A megerősített határőr felkapja nagyteljesítményű távcsöves tűzfegyverét, s a kojotra vadászó (lovait védő) mexikói küllemű emberre irányítja, s meghúzza a ravaszt. Jó lövész, pontosan céloz, épp szíven találja Melquiades Estradát.

Melquiades Estradát eltemetik. Tommy Lee Jones kiássa a tetemet. Némi bonyodalom után eltemetik még egyszer. Tommy Lee Jones másodszor is kiássa. Mumifikálja. Tommy Lee Jones elfogja a megerősített határőrt, emberrabolja, s hosszú, nehéz és fáradságos útra indul vele a Rio Grande másik oldalára, a Jimenez nevű kistelepülésre, amiről Melquiades Estrada annyit mesélt neki. Szülőhelye legyen a nyughely. Nyomukban az üldözők, az Egyesült Államok határőrsége, a Texas troopers, a seriff, és még annyi bűnüldöző, amennyit csak el tudnak képzelni odaát. Az utat elképesztő, félelmetes és nevetséges kalandok színezik, végül Tommy Lee Jones, a megerősített határőr, valamint a halott Melquiades Estrada eljutnak végre Jimenezbe, mely nincs is rajta a térképeken, Tommy Lee Jones megásatja a sírt a megerősített határőrrel, de mégsem lövi bele, hanem ellovagol, de egy lovat hagy még a többször már az agyonlövésért könyörgő megerősített határőrnek. Tommy Lee Jones (a színész) tehát Kolhaas Mihályként küzd a bevándorló barát becsületéért, a már a régi görögöktől ismert temetetlen (rosszul eltemetett) halott méltó nyugalmat nyer, Tommy Lee Jones a George W. Bush által szimbolizált Amerikát önhatalmúlag ülteti a vádlottak padjára, mely ezúttal nyereg, bűnbánó-vezeklő kilovaglásra kényszeríti a megerősített határőr személyében, és a George W. Bush által szimbolizált Amerika sok szenvedés és megaláztatás után megtisztultan, nagy férfizokogásban kerül ki a flagelláns kalandból, melyben nem önszántából vett részt, de utólag örül neki.

Tommy Lee Jones jó filmet csinált. Katolikus filmet, vezeklő, bizonyos értelemben szakrális filmet, melyben kikacsint az Amerikával határos spanyolajkú másik fél-kontinens hagyományos elbeszélőmódjára, a mágikus realizmusra. Az Amerikáért haragvás nem értelmiségi manír nála – mint mondjuk Wendersnél vagy Oliver Stone-nál –, hanem minden valószínűség szerint őszinte bocsánatért esdeklés a Monroe-doktrínáért, Bushért, Irakért és a Men in Black II-ért.

 

*

 

Az I’m the Angel of Death: Pusher III (magyarul: Elátkozott város III. – A halál angyala) dán film, Nicolas Winding Refn rendezése. Kis európai téma, kis európai horror. Dániában vagyunk napjainkban, Hamlet atyjának szellemét rég elfújta a szél a Skaggerak és a Kattegat irányába. Milo középkorú anyagos (Zlatko Buric), délszláv menekült, csoportterápiás lehozó tréningre jár, ahogy ez Dániában szokás, a nagylánya épp a huszonötödik szülinapját üli. Megállapodott egzisztencia, étterme van, egy korrupt dán rendőr a spanja, kereskedik, szívja a hernyót, nem lövi. A II. világháborús csetnikkirály Drazsa Mihajlovics képét tartja a vendéglátóipari egysége falán, valamint elszórva Radovan Karadzics relikviákba is botlunk. Fogadok, hogy Milo használt már trágár kifejezéseket Carla del Ponte bírónővel kapcsolatban, noha ezzel kapcsolatban a filmben semmilyen fogódzó sincs.

Jön egy lengyel strici, kurvája van, piacra dobná, el akarja adni. A kurva talán ukrán, talán moldáv, esetleg még lengyel is lehet, bár az ma már atipikus. Muszáj megölni a lengyelt – egy kőmosott farmeros, kínai tornacipős suttyót, csak úgy lóg ki a száján a kapanyél, paraszt ezerrel, veri a kurvát. Milo érző szív, egy ponton agyonveri. Átmegy egy másik haverhoz, talán Radovannak hívják, utolsó szívességet kérni, régi összefonódás van köztük, noha a dikcióból kiderül, rég nem látták egymást. Radovannak is vendéglátóipari egysége van Koppenhágában, első ránézésre ő lehetett az omarskai büntetőtábor parancsnoka, esetleg Arkan kapitány helyettese a bijeljinai bevonulás idején. Dániában biztos ő is csoporttréningen próbál megszabadulni némely kínos, legalábbis kellemetlen emlékétől. Radovan rááll a kérés teljesítésére, Milo, a szeles bohém korábban biztos kért már tőle ezt, azt, de most hozzáteszi: utoljára. A feladat a kurvapecér lengyel paraszt hullájának eltakarítása fejlett, bevándorlók számára is a maga teljességében hozzáférhető nyugat-európai csúcstechnológiák segítségével. Milo éttermének közepén szerencsére van egy villanyvezérlésű láncos emeltyű, ennek segítségével lábánál fogva megemelhető a lengyel paraszt, s innentől kezdve egy vágóhídi betanított munkások képzésére használt oktatófilm megtekintésének részesei vagyunk. Ráadásul Milo, az apa és Milena, a lány közötti viszony is döcög, mi ebből a tanulság: nehéz egy ötvenes férfi élete.

Amire feltétlenül alkalmas ez a film, az az, hogy segítségével elgondolkodhatunk afelől, hogy milyen keskeny, viharos, nehezen járható vízi ösvény is vezet a nagy tudatlansági fokú PC-ség Skagerrakja, és a trendi bűnfilm Kattegatja között.

 

*

 

Van ennek a mi – ez a többes szám első személy most globális szintre tör – édesanyánknak, a kollektív tudattalanból jövő, rock’n’rollba ágyazott popmitológiánknak néhány eseménye, mely Hektor és Akhilleusz párviadalához, Iaszón aranygyapjat kereső utazásához, Orpheusz Euridikéhez intézett lantjátékához mérhető csupán. A Rolling Stones együttes fennállásának kezdeti éveit megidéző eseménytörténet bizonyosan ilyen. Most nem a nagyarcúskodás, hanem a dolog olümposzi jellegének érzékeltetése miatt hozok elő egy történetet Hunter S. Thompsontól, aki vadnyugati otthonában mesélte mindezt. A világhíres idős író épp tudatmódosítókkal bíbelődött – hagyományos, kis utánajárással hozzáférhető szerek voltak ezek –, ezekről jutott eszébe egy korábbi emléke egy kevésbé hozzáférhető mandragóra-alapú kábítószerről, melyet állítólag Mandrex-nek hívnak. „Keith Richards introduced me to that” – mondta ő ekkor egyfajta istenközeliséget sejtető büszkeséggel, ő, akit hat és félmillió helyen említ a web, személyes ellenségei közé tartozott Richard M. Nixon amerikai elnök, s halálhírét a jelentősebb világlapok az első oldalukon hozták. Olyan ember tehát, aki nem a haverjai, üzletfelei által szokta volt fényezni magát, mégis, ebben a Rolling Stonesos kontextusban úgy érezte, úgy jött ki belőle, némi elégtétellel, az élettől kapott ajándékként, hogy érdemes a hangjába némi hetykeséget csempésznie a referenciális meghatározás pillanatában. (Másik példát ideráncigálva: Marianne Faithfull nemcsak most, rocknagyiként fergeteges szereplője a zenei világnak, de gyermek-punkleányként is nagyon a helyén volt – mikor még nem is ismertük a punk kifejezés ezen értelmét –, mégis: a Mick Jagger-mítosz sokat lendített az ő vonásait megvilágító élfényen is.)

Mick Taylor ritmusgitáros elődjének, az alapító Brian Jones medencébe fulladása egyike volt azon mitikus elemeknek, melyek a Stones imidzsét megadták, de annyira, hogy még egy Vasfüggönyön túli, lábszagú kis ország beatzenei szakírói – mint például Tardos Péter vagy Ungvári Tamás – íveken keresztül foglalkoztak vele. Film készült Brian Jones rövid, de hányatott életéről, Stoned a címe. Brian Jones vaddisznó volt, alázta a házában dolgozó pallérokat, rúgott, szúrt, csípett, harapott – rocktörténeti nagyszerűség – a filmből mégsem sikerült kihozni ezt a nagyszerűséget. A fő probléma talán az, hogy a Stephen Woolley rendező nem lép túl a rock’n’roll-mennyország és a rock’n’roll-pokol ábrázolásának sztereotípiáin.

Érdekesebb akkor már a Daniel Johnston találkozása az ördöggel című dokumentumfilm (rendezte: Jeff Feuerzeig), mely egy hihetetlenül fals hangú kulthérosz, egyfajta amerikai Uhrin Benedek története. A művész a keresztény jobboldal fellegvárának számító Délen nevelkedik, S8-as filmjei vannak, 1985-ben készített felvételt vele az MTV, aztán bekattant, noha Kurt Cobain is kaserolta egy időben. A Speedin’ Motocycle című dalocska szerzője trippezgetett, szembesült az önkifejezés démonával, ám ő olyan emberek között él, akik bármikor készek nemet mondani a Sátánra.

 

*

 

Sokféle irányba lehetne még innen fordulni a böhöm hajótesttel, míg megtaláljuk a magunk jéghegyét. Mióta láttam az Elátkozott generációt az előző évtized derekán, azóta Gregg Araki számomra a műmájer jelző objektiválódása volt, a Titokzatos bőr láttán sem változott meg bennem ez az érzés, inkább mélyült. Az elsőfilmes francia Karin Albou Kis Jeruzsálem című dolgozata most, Párizs lakótelepi elővárosainak a médiatérbe nyomulása, a banlieu-tematizáció fénykorában mutatja meg, hogy a zsidó banlieu és az arab banlieu lakosai között is ébredhet vágy, és ha ebbe még Kant is belekeveredik, akkor ez nem csak modern klezmerfilm, de mélyértelem is kerekedhet belőle, mely cseppben-a-tenger alapon reprezentálja mai világunk alapvető ellentmondásait: narratíváink szűkreszabottságát, meg azt, hogy drámáinkat is feltölti a publicisztikum, mint púrhab a kiöblösödést. Mindennek a tetejében A bosszú asszonyát (Sympathy with Lady Vengeance) rendező dél-koreai titánról, Park Chan-wookról is kiderül, a mítoszrombolás jegyében, hogy ő sem Mídász király. Nem lesz minden arany, amihez nyúl. Ettől A bosszú asszonya még kitűnő film. A „kedves Geum-ja” 19 évesen börtönbe kerül egy kisfiú elrablásáért és meggyilkolásáért. A televíziós társaságok, tabloidlapok valamint a színes magazinok széles nyilvánosságot biztosítanak az esetnek, a szezon divatja az általa viselt pöttyös ruha lesz. Idősíkváltásos női bosszúfilm kerekedik a történetből, kár hogy nem pár évvel korábban készült, mert akkor Park Chan-wook filmjét is fel lehetett volna sorolni Quentin Tarantino Kill Billjének megannyi előzménye között. Most már ne bánjuk, hogy így történt, mindenesetre az Oldboyt nézzük meg először, ha ismerkedni akarunk a rendező munkásságával. Már ha akarunk ismerkedni. William Kaufman eddigi munkásságát például nem ismertem, a Prodigy után pedig úgy gondolom, hogy az ezutánit sem fogom megismerni. Pedig van benne minden – szar, szalámi, szappan –, valójában ez egy Dolph Lundgren-film Dolph Lundgren nélkül. Piti gengszter áll szemben legyőzhetetlen sorozatgyilkossal, aki infrával lát és ez a szubjektíveknél nagyon feldobja a képi világot. Sűrű, sötét titkok, mélyen gomolygó suspense, kemény szavak, még keményebb tettek, egészen überkemény lőfegyverpárbajok. A Prodigy ugyanakkor, ha csak egy icipicit viccesebb lenne (mármint szándékkal, mert szándékolatlanul elég vicces), és szerepelne benne Gesztesi Károly, akkor lehetne az amerikai Kútfejek.

 

*

 

Lehetne-e ebből bármilyen következtetést levonni a világfilm állapotáról a 2000-es évek derekán túl? Nem, egyáltalán nem. Azt viszont rögzítsük, hogy egy kérdés megválaszolatlan maradt!

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 28-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8624