KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Alida Valli (1921–2006)
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat

• Géczi Zoltán: Dialógusok az elektronikus lélekvándorlásról Stanislaw Lem
• N. N.: Lem-adaptációk
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: Arcművészet Beszélgetés Lengyel Lászlóval és Szilágyi Ákossal

• Jankovics Márton: Útlevél az újjászületéshez Személyiségcsere
• Hungler Tímea: Nem ér a nemem Transszexuális hős/nők
• N. N.: Transzszexuális és transzvesztita filmek
• Varró Attila: A kétség és a szörny Dr. Jekyll és Mr. Hulk
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Hullámtörések Titanic Fesztivál
• Beregi Tamás: A kárhozat partjain túl Lovecraft-adaptációk
• Hirsch Tibor: Másként mesélők A Titanic renegátjai

• Ádám Péter: Az elfojtás költője Marcel Carné
MULTIMÉDIA
• Forgách András: Egymásban Kurtág Judit: Videó-művek
• Scherter Judit: Az intelligens véletlen Monológ Kurtág Judittal
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Aki énekelni is tud Magyar plazma
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Onnan, hol nőnek a pálmák Michael Winterbottom: Út Guantanamóba
• Muhi Klára: Médea öröksége Danis Tanovic: Pokol
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Henderson bemutatja
• Vajda Judit: Utolsó napjaim
• Pápai Zsolt: Halálos szívdobbanás
• Varró Attila: Mission: Impossible 3.
• Vajda Judit: 4 évszak kis falumban
• Vörös Adél: A Da Vinci-kód
• Nevelős Zoltán: Kedves Wendy
• Köves Gábor: Anthony Zimmer
• Vincze Teréz: Huligánok
DVD
• Nevelős Zoltán: A spártai
• Kovács Marcell: Lelkek karneválja
• Pápai Zsolt: Bob és Carol és Ted és Alice
• Tosoki Gyula: Megszállott

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Média

Beszélgetés Lengyel Lászlóval és Szilágyi Ákossal

Arcművészet

Mihancsik Zsófia

A képkorszakban csak az létezik, ami látszik is, a politikus vagy él a média szimulált valóságával, vagy veszít. A választási kampányt ma már nem annyira a pártprogram, hanem az arculat dönti el. Profi imidzsméker nélkül nincs esély a győzelemre. Beszélgetés Lengyel László politológus-közgazdásszal és Szilágyi Ákos esztétával.

 

– A mögöttünk hagyott kampányban volt-e bármi is, ami valóságos volt? Nem arra gondolok, hogy a megnyilvánulások, beszédek, viták tartalmában mennyi volt az igazság és a hazugság, hanem az egésznek a vizuális és szimbolikus megjelenésére. Nem az történt-e, hogy a kampány átkerült a virtualitás világába, amennyiben minden más érintkezési eszköznek és maguknak a dolgoknak is megvolt a maguk képi vagy jelzésbeli helyettesítője?

 

Szilágyi Ákos: – De van-e olyan, hogy „maguk a dolgok”? Szerintem csak különféle módon közvetített, felfogott és értékelt dolgok vannak. Magyarán: nem magukban álló, hanem a különféle médiumokban megvalósult és érzékelésünk és értékelésünk által létesített jelenségek vannak. Azt több okkal kérdezhetnéd, mi az, ami nem megy át a virtualitás szférájába manapság? Mi az és ki az, aki megengedheti magának azt a luxust, hogy ne látsszon, pontosabban hogy ne jelenjen meg a képernyőn, függetlenül attól, hogy kép, szöveg, esemény, intézmény, személy vagy dolog? Ha viszont megjelent és hatásosan jelent meg, a fene se tudja, hol kezdődik „maga a dolog” és hol végződik a dolog képe és e kép ránk gyakorolt hatása (az, ami a képernyőről „lejön” és ami eredője a képcsináló szándékának és a képevő előzetes várakozásainak, hangulatainak, előítéleteinek)? Mi az, ami „van” és mi az, ami csak úgy tesz, mintha lenne? A dolgok megfoghatóságába vetett hitünk egyre kevésbé tartható. Mindig illúzión alapult, de most már tudjuk is ezt. A tudománynak, a művészetnek, a vallásnak is látszania kell ahhoz, hogy jelentőségét, súlyát növelni tudja a piaci szereplők vagy az állami osztogatók-fosztogatók színe előtt: a pénzszerzéshez meg kell mutatniuk magukat, versengést, sikert, szenzációkat, botrányokat kell szimulálniuk, hogy kicsikarják maguk számára a kellő figyelmet, mert kellő figyelmet – minden figyelmet, lenn és fenn – csak a képi médiumokban közvetített a tömegkultúra kaphat manapság. Természetes, hogy a politika is belemerül a szimulált valóságokba, a képi tömegkultúrába, és a politikust, a politikai árut képernyőre alkalmazzák, sztárokat, mintha-eseményeket, mintha-történeteket kreálnak. A választási kampányok időszakában fokozottan. Ilyenkor váltanak a pártok arculatot, ha kell többször is, profi képcsinálók, imidzsméker csapatok találják ki és építik fel ezeket az arcokat. Arcépítő, arculat- vagy arcművész – talán ez lenne a legjobb magyar fordítása az angol imédzsmékernek. Az arcépítés nem sajátlagos politikai tevékenység, hanem egészen mindennapi szolgáltatás, amit cégek, intézmények, mindenféle vállalkozások is igénybe vesznek a piacon. Persze, a politikai arcépítés komoly biznisz és a zsírosabb megrendelésekért harc folyik a regionális és globális piacokon az ismert vagy feltörekvő arcépítő cégek között. A nagy és sok sikeres kampányt elkönyvelő profik sokat kérnek, túl azon, hogy maga a politikai áru erőteljes PR-ja is sokba kerül. A kis pártok ezt nemigen engedhetik meg maguknak, olcsó húst vásárolnak, amelynek tudvalévőleg híg a leve. Előfordul, hogy a nagyhírű profik is melléfognak, de gyakoribb, hogy egy-egy párt, pénzhiányból vagy piaci tájékozatlanságból, a profit játszó amatőrök foglyává válik, szalad a pénze után és a gyötrelmesen rosszul megtervezett kampány után szépen elveszti a választást. Nem egészen új dolog, persze ez, nemrég jelent meg magyarul egy kis szöveggyűjtemény a római kori választásokról, amelyből kiderül, hogy „már a régi rómaiak is” ugyanazokat a retorikai fogásokat és képi trükköket alkalmazták ellenfeleikkel szemben, amit a mai politikai píárosok. A képeknek különben is meghatározó szerepük volt a birodalom hatalmi-jogi rendszerében, elég itt az imago imperialisnak – a császárképnek –, az ősök viaszképmásának, a különféle kultuszképeknek a funkciójára, a sztárolt fogathajtóknak emelt szobrokra, a képhez való jogra vagy a képből való kiiktatás büntetésére – a damnatio memoriae-re – utalni.

 

– Csak arra próbáltam utalni, hogy a képek és a képes beszédek egymásnak gyökeresen ellentmondó valóságokat, sőt tényeket ábrázolnak, ennélfogva valamelyik óhatatlanul félrevezető.

 

Szilágyi: – Az írástudó, azaz a képek között olvasni tudó értelmiségi feladata szerintem ma abban áll, hogy lehetőleg közérthetően, az informálás és nem a szórakoztató leleplezés igényével, felfedje azokat a mechanizmusokat, eszközöket, trükköket, amelyekkel a politikai képcsinálás és tömegkulturális manipuláció dolgozik. Nyilvánvaló, hogy akik ebből élnek, azoknak semmi módon nem áll érdekükben, hogy szaktudásukat kiárusítsák, csodatévő hatalmukat profanizálják, úgyhogy féltékenyen őrködnek műhelytitkaikon, hiszen ezen áll és bukik a hatás, következésképpen az adásvétel is. Kinek kellenek az olyan trükkök, amiken a hülye is átlát? Így aztán az arcépítési technológiák ügyesen el vannak rejtve. Olyan ez, mint régen a papi kaszt vagy az ideológusok titkos tudása. A szaktudás elvont és formális részét, tananyagszerűen persze meg lehet vásárolni, a médiaoktatásba mind nagyobb tömegben áramló szerencsétlenekkel legalábbis ezt hitetik el ugyanazok az oktatással is foglalkozó arcépítő cégek, csakhogy egyrészt a magyar imidzs-piac kicsi, másrészt a kézikönyvekből vagy az oktatásban megszerezhető tudás nem versenyképes már és a gyakorlatban nem sokat ér.

 

Lengyel László: – Így van, itt mind a két nagy tábor mögött jól fizetett szakértők álltak, akik tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy milyen stratégiák alakíthatók ki, és ezeket milyen taktikával lehet végrehajtani. Az egyik stratégia arról szólt, hogy van egy vezető személyiség, akit a kommunikáció segítségével nekünk kell felépítenünk, és mögötte tárgyi képeket, kvázi térképeket kell mozgatnunk. Ez a fejlesztőimázs-stratégia, amelyet leginkább vállalati vezetőknél szoktak alkalmazni. De Izraelben a Sharon-kampány is így épült fel. Sharon rossz belső imázsát, a tábornok-képet teljesen átépítették úgy, hogy végül Sharon kivonulás-specialistává vált. Mögötte állandóan térképek jelentek meg, amelyeken mindig megmutatta, hogy ha innen oda és eminnen amoda megyünk, mi történik. Ő lett tehát a gyakorlatias vezető, aki mindig megmutatja a helyes lépést. De ilyen volt az Egyesült Államokban Clinton második kampánya is. Arról szólt, hogy eljutottunk a második szakaszba, és a mi zseniális elnökünknek most az a dolga, hogy befejezze, amit elkezdett, a nagy művet. És mögötte mindig megjelentek a nagy művek: a csatorna, az út, az új amerikai világ. És kicsit átformálva ugyanezt csinálta a Fidesz 2002-ben Wermer Andrással. A 2002-es Orbán már az építő vezető, aki a Széchenyi-terven ül, mögötte az országtérképen kigyulladnak a lámpák, amelyek jelzik, hol mindenütt lett új gyógyfürdő, vállalkozás. Orbán miniszterelnök van, volt és lesz, nincs senki más rajta kívül. Az MSZP mostani kampányában az imázscsináló ránézett a Gyurcsány Ferencre, ránézett a helyzetre, és emellett a stratégia mellett döntött. A probléma az volt, hogy a párt nem tudott másik arcot kiállítani, az egyetlen meglévő arcot, a Gyurcsányét viszont választási szempontból fel kellett építeni. Láttuk: amikor átvette az Európai Fejlesztési Tervet, feltűnt mellette az ország térképe, azon magyarázta, hol fog futni az út, a vasút. És amikor elkészül a Debrecent elkerülő út, akkor ő arra a tizenkét kilométerre mutatott rá, meg az új kórházi szárnyra, és közben megemlítette az európai pénzt, amelyből 2010-re megépül a jövő csodálatos katedrálisa. Ez működtethető kampány, és megvan a maga végiggondolt képi megjelenítése. A Gyurcsány-klipekben a gondterhelt államférfit láttuk, aki a kocsija hátsó üléséről magyarázza el az egyszerű nézőnek, milyen nehéz és felelősségteljes ez a munka.

 

– Miért választották ezt a sokat szidott autós helyszínt?

 

Szilágyi: – Mármint a politikai ellenfél által sokat szidottat, pontosabban átértelmezettet… Ahol ugyanis képépítés van, ott folyamatosan zajlik a képrombolás avagy a kép leépítése is. Ha az autós helyszín – a Gyurcsány a Lánchídon átsuhanó csodaautóban ülve, háta mögött a várral, beszél a jövőről – egy jövőre orientált, modern, fiatalos, dinamikus politikus képét, a „XXI. század államférfijának” imidzsét igyekszik felépíteni, akkor az ellenfél a gyorsaságról, a suhanásról, a dinamizmusról áthelyezi a hangsúlyt a drága autóra, a vagyonát, gazdagságát fitogtató vagy az állam vagyonát pazarló „luxusbaloldali” újgazdagra, a pozitív imidzset ellenimidzsbe igyekszik átfordítani. Nem gondolom, hogy ez az átfordítási kísérlet igazán sikeres volt, hiszen a kampány-spotban képileg természetesen nem a luxuskocsin, nem a drága eszközön, hanem az idejével takarosan bánó, ezer ügyet intéző, dinamikus, a modern technika minden eszközével felszerelt politikus előre törő mozgásán van a hangsúly – siet be parlamenti dolgozószobájába, siet a jövőbe és sietteti az országot is. Az egész Gyurcsány-imázs erre épült, egy hihetetlenül dinamikus ember képét mutatta, aki azért ül jó és szép kocsiban, mert egy perc ideje sincs, rohan, teszi a dolgot és a szép kocsi suhanása valamiképpen a jövő suhanásának képét is metaforizálta. Nem a kocsit reklámozták itt az emberrel, mint szokványos gépkocsi-reklámban, hanem megfordítva a csodálatosan suhanó, szép kocsival az embert.

 

Lengyel: – Ezzel szemben a Fidesz az úgynevezett élethelyzet-kampányt csinálta, és ez szintén amerikai kampány. Ebben tankönyvszerűen elő van írva, hogy a reklámszociológiailag felmért célcsoportokra kell építeni. Látom a munkanélkülit, akinek az élethelyzetébe beleélheti magát az őt körülvevő társadalmi réteg, és természetesen a politikus is. A plakáton látott nyugdíjas élethelyzetébe belehelyezkedhet a nyugdíjasok nagy tábora. Majd lelépnek a plakátokról, és elmondják a monológjukat. Az arcok mögé aztán, amelyeket sok száz arc közül választanak ki, még ha ilyen primitíven is, mint az később kiderült a nyugdíjas hölgynél, odaállítják a „rosszabbul élünk, mint négy éve” kampányt. Az ilyen típusú kampányban nincsenek tárgyak, csak arcok vannak. És a második félidőben a szomorú arcok fordulnak át vidámba, hiszen számukra már látható a jobb jövő.

 

Szilágyi: – A konkretizálás és a részletezés az arculatépítés legelső követelménye. A piaci hatás szempontjából minden elvontság az ördögtől való. Sem képileg, sem retorikailag nem megengedhető, hogy általánosságban beszéljen valaki. Legjobb, ha tőmondatokat vagdos hallgatósága tudatába, mint egy késdobáló artista, erőteljesen, határozottan, csak úgy csattognak a szavak, a primitív fordulatok, idétlen történetek, szólásmondások, a személyes életből vett kis példák vagy utalások. Orbán politikai igehirdető szeánszain ezúttal állandóan felléptek a pódiumra az „egyszerű emberek”, a mindennapok hősei, kérdéseikkel, gondjaikkal, javaslataikkal, s bár ez kissé művinek hatott, a szándék nem lehet kétséges: életet lehelni, érzékletességet vinni a szócséplésbe. Hasonló szerepet töltöttek be a beszédekben előforduló életrajzi utalások, családi történetek, az országjárás során esett találkozások, megannyi szomorú sors – a sokgyerekes családanyáé, a munkanélkülié, a szegény kisnyugdíjasé – felidézése. A rögtönzésnek itt a szigorúan kijelölt határokon belül kell maradnia, véletleneknek nincs helye, pontosan megtervezett koreográfia szerint történik minden.

 

– Csak az a baj, hogy ez látszik is rajtuk. Semmi spontaneitás nincs a dologban, szerepjáték az egész.

 

Szilágyi: – A tömegkultúra összes műfaján, minden televíziós műfajon látszik, hogy ki vannak találva, mégis százezren szoktak vért felajánlani a szappanopera beteg kislányának, és meghívják vendégségbe a rabszolgakisfiút. A mindennapi élet részévé váló tömegkulturális fikció korszakában így működnek a dolgok: a virtualitás átcsap valóságba és a valóság virtualizálódik. Mindenesetre mindkét kampányban jól felismerhető az amerikai kulturális minta hatása. Gyurcsányéban a self-made-man imázsa: az ember, aki alulról jön és megcsinálja magát és épp ez a garancia arra, hogy „meg fogja csinálni” az országot avagy – másik olvasatban – így kell majd „megcsinálnia” magát ennek az alulról jövő országnak is, az ő példája épp azt mutatja, hogy ez lehetséges, és egyszer majd, a csúcsra érve, egy ország fogja ragyogó arccal együtt kiáltani: „megcsináltuk!”. Innen, ebből a csúcsokra törekvő maximalizmusból, érzelmi felfokozottságból ered a rámenősség, a kemény munka, a lankadatlan tevékenység, a dinamizmus képi eleme, sőt, azé az egzaltáltságé is, amit a rászabott szerep színrevitelében, tehát egyéni alakításában olykor kifogásolnak a politikai színikritikusok, ellenfelei pedig folyton a téboly jeleit vélik kiolvashatni belőle. Az ellenlábas, Orbán imidzsét viszont az amerikai misszionárius, a vándorprédikátor típusa ihlette. A vándorprédikátor mindig új és új hallgatóság előtt hirdette az igazságot, mint annak kiválasztottja és küldötte, a hallgatóságból szervezetten előlépő arcok, a szociális maszkok pedig a tanúságtevők szerepét játszották. Megannyi Tiborc, akik a fejedelem és a kamerák elé tárják sanyarú helyzetüket – „a magyarok helyzetét” – megmutatják, kicsit tán fel is tépik sebeiket, és azt kérik a fejedelemtől, ne tűrje tovább szegény népe szenvedését és kifosztását, szabadítsa meg őt a gonosztól.

 

Lengyel: – A másik vonulata a két kampánynak ugyancsak amerikai mintára készült. A New York-i liberális politikus, aki dinamikusan járja a nagyváros utcáit, és vele szemben áll a déli politikus, aki szúrósan néz szét maga körül, mert mindenki gyanús neki, mindenütt összeesküvőket sejt. A Fidesznél ez úgy néz ki, hogy vigyázat, jön Budapest, hogy eldöntse helyettetek a sorsotokat. Már Nixon is erre játszott rá, és a szavazói valóban úgy gondolták, hogy a Nagy Alma húzzon el a fenébe. Orbán a mezőkövesdi öltönyében, amelyet mostanában hordott, a behúzott nyakával – értsd: parasztlegényt játszom –, ugyanezt csinálta.

 

 

– És a zselézett haj?

 

Lengyel: – A vidéki vállalkozó egyik típusa. Ráismersz azonnal. Csakhogy nevetséges, hogy amikor megjelenik a Magyar Televízióban, sem az öltönye nem azonos azzal, amelyben a vidéket járja, sem a haja. Többször is találkoztam vele a kampányidőszakban a stúdiókban: úgy nézett ki, mintha budapesti volna. De érthető: budapesti televíziós adásban nem engedheti meg magának, hogy a vidéki parasztfiút játssza. Csakhogy rossz a kontraszt! Mert az országos adások a mezőkövesdi öltönyét is megmutatják. Nem tudta összegyúrni a kettőt. De ennél nagyobb baj az, hogy azokban a szituációs magatartásokban, amelyekre fel volt építve a kampánya, nem volt benne az, amit ő gondolt. És nem is lehetett benne. Hiszen az államháztartás részben azért van nagy bajban, mert az emberek jövedelme nőtt. Így a választók saját élethelyzetükben nem érzékelik a Fidesz állításának az igazságát, hogy rosszabbul élnek. Nem tudtak azonosulni a kétségbeesett arcú öregasszonnyal vagy munkanélkülivel.

 

Szilágyi: – Miközben a költségvetési hiány, bármekkora is, elvont dolog, s még ha lehetett volna is, nem tudták jól kommunikálni.

 

Lengyel: – Így van. A nyolcvanas években is ez volt a Kádár-kori közgazdászok legnagyobb problémája: magyarázd meg az elégedett népességnek, hogy a legnagyobb bajban vagyunk. Hiszen ő éppen attól élt jól, hogy el voltunk adósodva. Orbán kampányára visszatérve: a szocialisták kampánya sohasem tudta volna leleplezni ezt az orbáni világképet. Ehhez megint a televíziók kellettek. Amíg a TV2, a Napló és részben az RTL Klub nem mutatta meg, hogy az emberek nem így gondolják, addig ezt mondhatták volna a szocialisták reggeltől estig. A Napló ezt képileg is megmutatta: ugyanolyan élethelyzetben lévő arcok mondták bele a képünkbe, az utcán, a depressziós plakát előtt állva, hogy nem igaz, amit a plakát állít.

 

Szilágyi: – Budapesten nem lehetett feszengés nélkül nézni ezeket a nagy műgonddal és szakmai igyekezettel előállított depressziós arcokat. A kimódoltság és hamisság mellett a másik probléma az alkalmazás helye volt. Egy súlyosan és egyfolytában depressziós országban, amelynek általános rossz közérzetét, önleértékelő hajlamát gazdasági teljesítmény, életszínvonal alig befolyásolja, amelynek majdnem száz éve rossz a közérzete, olykor pedig nagyon rossz, megmutatni és a kormány nyakába varrni a depressziót, a kilátástalanság érzését, a lehangoltságot, nem könnyű vállalkozás. Ráadásul nem is hatásos: a depressziós ember nem szereti, ha tükröt tartanak elé, nem elég, hogy depressziós, még mondják és mutatják is neki: „depressziós vagy! depressziós vagy!” Önkéntelenül tiltakozni fog ellene: „depressziós a fene!”

 

Lengyel: – Egyébként Orbán volt az, aki 1998 után, a „merjünk nagyok lenni” után azt mondta, hogy aki depressziós, az sikertelen. Mi viszont sikeresek vagyunk. És ez egy komoly kérdés: ha te rosszabbul élsz, mint négy éve, arról a kormány tehet, vagy te magad? Ez az, amit Gyurcsány kezdett most pedzegetni: rendben van, hogy a kormány sok mindent elszúrt, de biztos, hogy te jó családapa vagy? Nem szereztél semmit? Tényleg rosszabbul élsz? A magánsiker és a depresszió az egyén szintjére tolódott le, mert ez olyan ország, ahol sikeresnek kéne lenni. És ez fontos változás. Ezt aztán most Orbán Viktorra fordítják vissza: sikeres vagy te, Viktor? Miközben többször is megütötték őt azzal, hogy nem dolgozott. Lehet, hogy rosszul csináltuk a dolgunk, de mi négy évig legalább hajtottunk. De eközben mit tettél te a parlamentben?

 

Szilágyi: – Igen, hibát követett el Orbán. Nem azzal, hogy a parlamentbe nem járt be, hanem azzal, hogy nem kommunikálta folyamatosan, miért nem jár oda, és mit csinál helyette, hogyan töri magát a nemzetért, hogyan intézi választói, a kisemberek ügyes-bajos dolgát, éjt nappá téve.

 

– Egy szempontból szeretném ide hozni az SZDSZ-t. Azt állítom, és ez főként Kuncze Gábor televíziós és parlamenti szerepléseire alapozom, hogy ők azok, akik ezekben az álságos vitákkal teli politikai életben megőrizték a józan eszüket és a józan mondatokból álló érvelési képességüket. Úgy teremtenek kapcsolatot az én napi szintű tapasztalataim és a politika közt, hogy az megfelel az én hétköznapi, nem politikai gondolkodásomnak. És szerintem a Kovács Pisti-kampány ugyanígy írható le. Ezek szerint mégis lehet olyan kampányt csinálni, amely képileg is és a képek mondandóját tekintve is valamelyest illik ahhoz a valósághoz, amelyről szól.

 

Szilágyi: – Nem, ez a célközönséghez illik, nem a valósághoz. A másik változatát csinálták meg annak, amit kis pártként az MDF csinált meg a normális Magyarországgal. Ugyanazt az imázst sugározták ezzel a kampánnyal: mi normálisak vagyunk, nem csinálunk magunkból bohócot. Egy pártnak nagyjából be kell mérnie azt, hogy kikből áll és mekkora a lehetséges választói tömbje. Az SZDSZ mozgósítható bázisa a nagyvárosi értelmiségi réteg. Ezt a réteget nem a szappanopera logikája ejti meg, hanem az, ha valaki eszénél van, megőrzi józanságát. Ezt is alá lehet támasztani érzelmileg, főleg némi humorral. De ez a réteg nagyjából tényleg ekkora, és nem nagyobb: 6,5 százalék, hol valamivel több ennél, hol kevesebb.

 

– Gondoljatok arra a kampányfilmre, ahol Pisti ül a kisszéken, a gyerekszéken, Kuncze meg a felnőtt széken. Majd egymásra néznek, és helyet cserélnek. Azért cserélnek helyet, mert végül is egyenrangú emberekről van szó, csak az egyik felnőtt, a másik gyerek. Az állapot különbsége viszont nem indokolja azt az alá-fölérendeltség-képet, amelyet a méretkülönbségük sugall. Szerintem ez kedves, pontos, szép és egyszerű igazság.

 

Szilágyi: – Csak hát ezzel nem csinálsz két és félmillió szavazót.

 

– Ez most mindegy. A kampány tartalmában és képileg is adekvát volt a párt politikusainak magatartásával, ez a lényeg. Egy fontos attitűdről szólt, amelyet ez a párt sugallni szeretne magáról.

 

Lengyel: – Ha már itt tartunk, meg kell mondanom, hogy a szocialisták arra kampányoltak, lehet, hogy elköltöttünk minden pénzt, de beépítettük az országba. Rámutattak egy betonkeverőre, az autópályára, hogy itt van benne a pénz. Az SZDSZ kampánya ezzel szemben arról szólt, hogy rosszul kormányoztunk, azzal meg végképp ne dicsekedjünk, hogy mit csináltunk az oktatásban, az informatikában, a gazdaságpolitikában, viszont Kovács Pistivel egyenrangúak vagyunk. Amúgy jó az ötlet, és képileg szellemes.

 

Szilágyi: – Azt talán ne vitassuk most meg, hogy az oktatásban mi történt, de egy biztos: minden kormányzati intézkedés sok emberben rossz szájízt hagy maga után. Nem lehet másként. Az egyik csoportot sérti, a másikat előnyhöz juttatja, esetleg megbicsaklik, félig sikerül, mindenesetre a dolog természeténél fogva tele van ellentmondással. Ezért ritka minden kampányban, hogy a konkrét kormányzati tevékenységre hivatkoznak. Viszont az SZDSZ-kampányt nem értjük meg akkor, ha nem látjuk, hogy a gyerekkel, a fiatalsággal, a bájjal, a humorral egy autoriter, embertelen stílussal mentek szembe, ellen-mintát állítottak szembe vele. Vagyis szerintem nem a védhetetlen kormányzati tevékenységet akarták elleplezni ezzel a gyermekded imázzsal, hanem a 2002-es választási politikai háború újraindításával szemben védték a várat. Az MSZP propagandájában valóban a honépítő program vált hangsúlyossá, de Gyurcsány imázsában is igen nagy hangsúlyt kapott az autoriter komolyság tagadása. Határozott vagyok, rámenős, erős az akaratom, megcsinálom, amit akarok és mondok, de nem vagyok kisisten, nem követelek ájult hódolatot személyem iránt, „egy vagyok közületek”, „csak veletek együtt tudom megcsinálni, amit elkezdtem” stb. stb. Vannak persze tényleges karakterbeli különbségek a két politikus között, az imidzsméker „hozott anyagból” és a megrendelő kívánságát teljesítve dolgozok. Mindenesetre az a szerep, amelyet Orbán folyamatosan játszik, beleértve a legutolsó szerepét is, hogy kész lemondani miniszterelnöki székéről is, mert „a haza mindenekelőtt”, mert mit neki a hatalom, mert ő kész feláldozni minden személyes ambícióját az országért, szóval, ez a szerep politika fölötti szerep, politikán túli szerep, istenszerep, amihez nem is párt illik, hanem mint maga Orbán mondja, több mint párt, egyfajta lelki közösség, amelyet a politikai megváltóba vetett hit tart össze.

 

– Mint ahogy két interjújában is közölte, hogy ő az égiekkel beszéli meg a problémáit.

 

Szilágyi: – Nehéz eldönteni, hol kezdődik az egyén traumája és az imázs válsága. Egy biztos, megvan a logikája a képnek, a politikus azonossá válhat azzal a szereppel, amelyet játszik, rásül a maszk, nem tudja letépni magáról, nem tud váltani, és akkor ez a szerepválság ilyen igen furcsa fantáziajátékokban mutatkozik meg, amelyet persze egy egész közösség játszik.

 

– Érdekes, ahogy elmondjátok, milyen nagy konstrukciók ezek a kampányok. Ehhez képest az a benyomásom, hogy képileg ez szegényes kampány volt. Plakátokon, villamosok oldalán politikusarcok felirattal, legfeljebb azon lehetett vitatkozni, előnyös vagy előnytelen az arckép. A depressziókampánnyal meg az volt a bajom, hogy nem voltak hitelesek az arcok. Nézd meg a szemüket. Nem mond igazat a szemük.

 

Lengyel: – Megint csak azt mondhatom: lehet hogy rossz volt a depresszió-kampány, de 2 millió 300 ezer embert vitt el szavazni. Egyetértek, hamisak a képek, ezzel együtt nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy beváljon. Jól reagáltak a szocialisták. Ha azt válaszolják, hogy nem igaz, jól élünk és jól vagyunk, ezzel valószínűleg kinyírják magukat. De nem ezt tették végül, bemenekültek a jövőbe, és az uniós pénzek elvileg meg is vannak ehhez a jövőhöz. Ráadásul a Fidesz hibázott is: a depressziós kampány kellős közepén kiszólt a szerepéből, és ez nagy hiba. Egy ilyen típusú mártíromság-kampánynak nagy problémája, hogy a politikusnak eszerint kell viselkednie. Viszont a Fidesz viselkedéskultúrája, épp ellenkezőleg, erőteljes agresszióra és határozottságra volt felépítve négy évig, képileg is: magabiztosak, döntésképesek, határozottak vagyunk. Ehelyett kellett volna neki most szomorú, gondterhelt, tehetetlenséget sugárzó arcot ölteniük. De kiszóltak a szerepből. És ez így kétszeres agressziónak látszott. Ezért volt nagy baj az, amit Mikola művelt. Neki a nép panaszait kellett volna elősorolni az egészségügyről.

 

Szilágyi: – Csak hát egy pillanatra elhitte, hogy ő a miniszterelnök-helyettes.

 

Lengyel: – Tanúságtevő helyett váratlanul prédikátorként kezdte ostorozni a magyar népet. Az meg köszönte szépen, nem kérte.

 

Szilágyi: – Szinte kínos volt, hogy Orbán szerepét vette el. Nem lehet két prédikátor a gyülekezet élén.

 

Lengyel: – És itt volt a GyurcsányOrbán-vita, amely képileg leginkább megmaradt a népben, ezt látták legtöbben. Orbán a szomorú, tépelődő politikai vezetőt játszotta. Nem vált be. Egyrészt volt ellenfél, aki folyamatosan megütötte. Amit Isten küldöttével nem lehet csinálni. Isten küldötte nem kerülhet a padlóra. Képileg pedig lehetetlen volt jól eljátszani a mártíromság zavarát olyan embernek, aki határozottságáról és harciasságáról volt ismert. És ennek négymillió ember tanúja volt.

 

Szilágyi: – Elfogadom, nagy csapás volt, de te is tudod, hogy éppen egy Gyurcsányhoz közel álló értelmiségi réteg a szívéhez kapott, miközben a vitát nézte, hogy mit művelt itt Gyurcsány, elvesztette a vitát. Ez ésszerű magyarázat volt, csakhogy a képernyőről egészen más jött le, és a nézők többségére ez hatott. Ráadásul ez a vita műfaját tekintve nem a korábbi választási viták megismétlése volt. A Fidesz olyan műfajt kényszerített ki, ahol be vannak osztva a percek, nem lehetséges igazi vitahelyzet, nem kell megmérkőzni verbálisan az ellenféllel. Orbán nem vitára lett felkészítve és mindvégig nem akart, mert nem tudott vitatkozni. Úgy döntött tehát, hogy monologizálni fog, eljátssza a türelmes, szelíd, jó fiú szerepét, akiből ellenfelei mumust akartak csinálni: „tessék megnézni, hát ilyen egy mumus?” Arra a műfaj fideszes kiötlői nem számítottak, hogy Gyurcsány szétveri a művi konstrukciót, vitahelyzetet teremt, vitát provokál: minden mondata, minden gesztusa Orbánnak szólt. Orbán egy darabig elfordíthatta a fejét, de egyre inkább úgy nézett ki, hogy defenzívába szorult, azért hajol el a vita elől, mert nem tud válaszolni a kérdésekre. Mire észrevette, hogy a helyzet visszájára fordult, már késő volt, addig már kapott vagy húsz ütést. Ilyenkor már visszaütni is komolytalan. A képernyőről az jött le, hogy Orbán vert politikus, sőt, választási veresége szinte arcára volt írva. Pszichológus barátaim, akik nézték a vitát, így élcelődtek: „nyilvánvaló, hogy Orbán is, Gyurcsány is mániás-depressziós kedélybeteg, csak Gyurcsány mániás, Orbán depressziós szakaszában van”.

 

Lengyel: – Jellegzetes Megasztár-vita volt: Feri és Viktor csépelik egymást, énekpárbajt vívnak. A közönség szavazhat: Feri vagy Viktor. Semmi köze nem volt a politikához. És annak a tömegnek, amely a politikát lényegében sohasem nézi, és még abban sem biztos, hogy a vitázó felek közül most melyik is a miniszterelnök – és ez nem túlzás –, csak az számít, hogy ki győz. Az emelt díjas SMS-szavazatát a győztesre adja le. Ennek ellenére szerintem határvonalas volt az eredmény. Ezt is a kiszavazó show-típusú vetélkedőkből ismerjük: az a kockázat van benne, hogy megnő a gyengébb iránti rokonszenv. Mindenesetre Orbán Viktor abba a csapdába futott bele, hogy ő ezzel a szelíd magatartással győzött Horn Gyulával szemben. Itt nem vált be.

 

Szilágyi: – De a Horn-vita teljesen természetes szituáció volt, élő közönség előtt, szabadon beszélgettek. Ezzel szemben itt nem volt szabad beszélgetés. Épp azért nem volt ellenszenves a verbális agresszió Orbánnal szemben, s nem az jött le a képernyőről, hogy ő egy skrupulusokat nem ismerő erőszakos fráter szerencsétlen áldozata, mert Orbán egész imidzse nem az áldozat imidzse volt, hanem az erős, skrupulusokat nem ismerő emberé. Egy ilyen imidzs nem adhatja elő a szegény kisfiú panaszait még alkalmilag sem.

 

Lengyel: – De hadd válaszoljak arra, amit képileg hiányolsz. 2002-ben hatalmas képi bravúrokat lehetett elérni az óriási tömeggyűlésekkel, amelyeken valódi szenvedélyeket láttál. A Kossuth téren lengtek a zászlók. Most nem úgy lengtek, és az érzület sem ugyanaz volt. A Dísz térnek is utánzat jellege volt: ilyet már láttunk jobb kiadásban. És a szocialisták a maguk Andrássy úti nagygyűlésével kicsit komikussá is tették a műfajt azzal, hogy karneváli hangulatban kedélyeskedtek és lötyögtek. Ez lett a hősi gyűlésből. 2002-ben ez Austerlitz és Jéna volt. 2006-ban Waterloo. És ez lerítt a képekről. Már a császár sem ugyanaz. Ott van még, de már kövér és fárad. Szeretném kiemelni, hogy a televíziók oly mértékig bent voltak a kampányban, ahogy soha korábban. Hogy Gyurcsány beintett vagy sem. Ezt a vádat a tévé nyírta ki. Aztán: egyszer csak a televíziók behatoltak az otthonokba. Hirtelenjében megláttuk a feleségeket, a gyerekeket, és a családfő viszonyát hozzájuk. Aztán: a kamera folyamatosan követte őket a kampányban. Vonattal és autóbusszal.

 

Szilágyi: – De ez megint imidzsológiai közhely. Clinton állandóan utca emberét játszott, McDonald’s-okban evett a kampány alatt. És ez Magyarországon is megvolt. Nem ilyen mértékben, de volt. A különbség legfeljebb az, hogy Orbán családja korábban inkább formálisan volt jelen: a szent család ikonját követve. Most viszont az intimszférában, privát módon. Ez legfeljebb az ő karizmatikus imidzséhez adott hozzá egy új vonást, anélkül, hogy átrajzolta volna azt, Gyurcsány imidzse eleve a nem-formalitásra, a privátember familiáris közelképére épült.

 

Lengyel: – Fölerősödött. És ebben az van benne, hogy mivel a társadalom nem tud különbséget tenni a politikai nézetek közt, ezeket a karaktervonásokat próbálják megmutatni neki képekben. Például Gyurcsány meg a pártja évekig magyarázhatta volna, hogy beintett vagy nem intett be – amit nem is értünk, politikailag teljesen érthetetlen a dolog –, ha kétszázszor nem mutatják meg nekem lassítva a tévében.

 

Szilágyi: – Van itt még valami, amit hierarchikus kontextusnak szoktak nevezni, hogy ki mellé állsz, kivel mutatkozol együtt, milyen arcokkal, alakokkal, figurákkal, milyen sztárokat tudsz magad mögé állítani a színpadra. Ebben megint nagyon jó volt az MSZP. Vagy itt volt Putyin családlátogatása, amitől sokan ódzkodtak, de hozott százalékokat. Miért hozott? Hogyan láttad te a Putyint itt Budapesten? Egyrészt úgy, hogy a városban nem tudtál közlekedni. Másrészt láttad a sárospataki könyveket, láttad ölében a pulikutyácskát, a gyerekeket, láttad Putyint Gyurcsány családjánál, tehát a látogatás nem formális oldalát. A politikus szituálásában a nem-formális helyzetek minden arcépítő stratégia alapját képezik.

 

Lengyel: – Per Feri, per Vlagyimir. Egyszer csak kiderült, ami már a Blair-látogatásnál is, hogy a mi főnökünk nemzetközileg komoly ember. Ez sokat számít. Képileg még egy dolog volt lényeges: a nagyvárosok, amelyek önálló képi világot alakítanak ki saját televíziójukkal, saját önkormányzati imázsukkal. Pécs, Debrecen, Miskolc, Szeged stb. Ha elmész Debrecenbe, azt látod, hogy ott Orbán Viktor mellékszereplő, de Gyurcsány is az. Kósa Lajos polgármester a főszereplő. Pécsett Toller László. Kialakultak a szimbolikus helyek, amelyeket a helyi televízió folyamatosan megjelenít. Ezekben a városokban csak az adott oldal létezik. Ezek önálló kis városköztársaságok. A kampányban ez gondot is okozott. Rosszabbul élünk, mint négy évvel ezelőtt? Debrecenben, ahol Kósa Lajos az évek során megcsinált egy várost? Ahol komoly fejlődés van? Hogy adja ő elő ezt a kampányszlogent? De Budapest ugyanígy önálló világ. A kampány idején elmehettél a liberális sátorba. A gyűlölt Köztársaság térről kiderült, hogy nagyon is meg lehet ott jelenni. Vagy ki akart azelőtt a Köröndön tüntetni? És egyszer csak kiderül, hogy a Köröndön is lehet képi világot teremteni. A Batthyány-örökmécses ellenzéki jellege teljesen átalakult. Orbán Viktor a Dózsa-szobor előtt csinál nagygyűlést. Szerintem nem volt sikeres a helyszínválasztás, de el lehetett ott képileg játszani a Várral, a Tabánnal. Ezeket a helyszíneket mind meg lehet komponálni. Látom magam előtt a televíziós operatőrt, aki azt mérlegeli, hogyan tudja befogni a tömeget úgy, hogy a Vár is benne legyen a képben. Tehát a politika fölmérte a nagyvárosok tereit, sőt most már a kisvárosokét is. Lehet, hogy az egész csak egy kocka lesz a híradóban, de az olyan kocka legyen, amelyből az derül ki, hogy az én emberem hihetetlenül jól szerepelt, az ő embere viszont pofára esett. Tehát helyi identitásokat, helyi filmeket, helyi képeket állított elő ez a választás, és ennek a jövőben is nagyon nagy jelentősége lesz. A 2006-os választás igazi képi választás volt, ahol a kormányzóképességet a képernyőképesség helyettesítette. De lehet-e, szabad-e képernyőképességgel kormányozni?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 09-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8620