KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Alida Valli (1921–2006)
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat

• Géczi Zoltán: Dialógusok az elektronikus lélekvándorlásról Stanislaw Lem
• N. N.: Lem-adaptációk
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: Arcművészet Beszélgetés Lengyel Lászlóval és Szilágyi Ákossal

• Jankovics Márton: Útlevél az újjászületéshez Személyiségcsere
• Hungler Tímea: Nem ér a nemem Transszexuális hős/nők
• N. N.: Transzszexuális és transzvesztita filmek
• Varró Attila: A kétség és a szörny Dr. Jekyll és Mr. Hulk
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Hullámtörések Titanic Fesztivál
• Beregi Tamás: A kárhozat partjain túl Lovecraft-adaptációk
• Hirsch Tibor: Másként mesélők A Titanic renegátjai

• Ádám Péter: Az elfojtás költője Marcel Carné
MULTIMÉDIA
• Forgách András: Egymásban Kurtág Judit: Videó-művek
• Scherter Judit: Az intelligens véletlen Monológ Kurtág Judittal
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Aki énekelni is tud Magyar plazma
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Onnan, hol nőnek a pálmák Michael Winterbottom: Út Guantanamóba
• Muhi Klára: Médea öröksége Danis Tanovic: Pokol
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Henderson bemutatja
• Vajda Judit: Utolsó napjaim
• Pápai Zsolt: Halálos szívdobbanás
• Varró Attila: Mission: Impossible 3.
• Vajda Judit: 4 évszak kis falumban
• Vörös Adél: A Da Vinci-kód
• Nevelős Zoltán: Kedves Wendy
• Köves Gábor: Anthony Zimmer
• Vincze Teréz: Huligánok
DVD
• Nevelős Zoltán: A spártai
• Kovács Marcell: Lelkek karneválja
• Pápai Zsolt: Bob és Carol és Ted és Alice
• Tosoki Gyula: Megszállott

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Multimédia

Monológ Kurtág Judittal

Az intelligens véletlen

Scherter Judit

Máshogy gondolkozik az ember, amikor fekszik, vagy fut, ül, áll. És megint máshogy, amikor néz. Kommentárok a videó-művekhez.

Tizenegy éves koromban kezdtem fotózni. Jobb volt, mint a zongorázás, nem zavartam vele a szomszédokat. Mindig azt mondták, ezt hagyd abba, hangos. Azt hiszem, a gyerekkoromban minden akörül forgott, hogy ne zavarjak senkit. Nagyon magányos voltam és a fényképezőgép mögé bújtam; olyan volt nekem, mint egy játszópajtás, mint egy kutya.

 

Később a kamera lett helyette. A hang vonzott a kamerához. Azért is választottam, hogy tudjam használni a zenét.

 

Gyerekkori álmaimban a terek mozogtak, összementek, széthúzódtak. Például az egyik álmom, hogy futok a Trousseau utcában, Párizsban, és a sarok után már Nádudvaron vagyok. És mindenki közel van, mindenkit el lehet érni, azonnal. A teret ma sem, ébren sem egészen úgy látom, ahogy a valóságban van, mert az egyik szemem hibája miatt alig látok három dimenzióban. Így mindig ki kell találnom, mi hogy van. Úgy mondanám, „rétegesen látok”. A valóság nekem az, ami valóban történik; amiről azt hisszük, hogy történik; és ami az emlékezetünkben történik. Tehát ez a három réteg, összekeverve, kubista módon.

 

Ma reggel a konyhában csak úgy a szemem sarkából hirtelen azt láttam, hogy valami mozog. Nagyon megijedtem, mert egy macska volt ott. Aztán rájöttem, hogy nem macska, mert csak a mozgása, a mozgás típusa volt olyan, mint a macskáé. A gőz volt az, ami a kenyérből jött, amit éppen azelőtt szedtem ki a sütőből. Ezt is félreértésnek nevezném, holott nem is egészen jó ez a szó. A lényeg az, ahogyan a dolgok mozgását analizálom. Nekem a macska és a gőz ugyanaz lehet, valaminek a kifejezéséhez ki tudom cserélni, be tudom helyettesíteni a dolgokat, vagy az egyik szerepel, vagy a másik: nekem ugyanazt jelenthetik. A mozdulat azonossága miatt.

 

Nem úgy kezdek dolgozni, hogy van egy ötletem, amit aztán megvalósítok. Felveszek egy anyagot, de az igazi munka, a felépítés mindig a vágásnál kezdődik. Azt keresem ilyenkor, mire fogok ráismerni. Beteszem az anyagot a komputerbe, és elkezdek kísérletezni. Cenzúra nélkül mindent kipróbálok, ami eszembe jut. Aztán analizálom, és így tovább… Tehát inkább ráismerek a dolgokra, mintsem tudom, mit akarok. Azért tart nekem hat-nyolc hónapig, amíg egy videót megcsinálok, mert borzalmas mennyiségű könyvet kell olvassak ahhoz, hogy felismerjek valamit. Bármit, bármiről olvashatok. Olyasmiről is, ami nagyon messze áll tőlem. Tudományos műveket, mert érdekel, valaki miként vezet végig egy gondolatot, milyen paraméterekről beszél, amiből szintén kiderül, hogyan gondolkozik. Vagy elolvashatom egy bonyolult gép számomra érthetetlen technikai dokumentációját is. A félreértés, az hogy félreértek dolgokat, nagyon-nagyon fontos számomra. Például elolvasok mondjuk, egy neurológiai könyvet, ami nem az én nyelvemen van írva, hanem egy nagyon precíz és kódolt nyelven, amiből alig értek valamit, bizonyos dolgokat pedig valószínűleg félreértek.

 

Úgy tűnhet, most csak félreértésekről vagy olyan helyzetekről beszélek, amikor egy pillanatra ismeretlen lesz valami, ami ismert, sőt mindennapi; szóval megmagyarázhatatlan dolgokról van szó, ráadásul olyasmikről, aminek nincs is köze a munkámhoz. Pedig a mozdulat keresésében, értelmezésében szerepe lehet.

 

Mindig azon dolgozom, amit még nem ismerek, amit még ki tudnék találni. Amit másképp tudnék látni. Úgyhogy nem maradok benne egy ismert formában, hanem mindig próbálok egy-két dolgot hozzáadni. Nekem a művészet abból áll, hogy örökös tanuló és tanár maradok. A tanulásról van szó és a transzmisszióról, a dolgok továbbadásáról.

 

Azt hiszem, a videóimmal nem akarok kommunikálni semmit. Nem abban a regiszterben vagyok, ahonnan konkrét üzeneteket küldhetnék. Inkább teret akarok nyitni a néző gondolatai számára. Azt szeretném, ha kérdések születnének a nézőben, amik aztán eszközzé válhatnának. Mindegy, hogy minek az eszközévé, csak valamire használható eszközökké.

 

Amikor kicsi voltam, vagy az anyám gyakorolt, vagy az apám, úgyhogy avval szórakoztam, amivel tudtam, és ez legtöbbször a hang volt. Hallgattam és rajzolgattam, amíg az anyám harsonázott. Vagy az ablakpárkányra ültem és hallgattam a trolibuszt. Azt hiszem, nem unalom volt ez, hanem keresés, hogy az ember hogy szórakoztathatja magát, amikor majdnem minden elérhetetlen. Az nem zavart senkit, a hallgatás. Halkan kellett csinálni a dolgokat.

 

Úgy érzem, inkább kutató vagyok, mint művész. Keresek inkább, és nem üzenek.

 

Azt szeretném megmutatni, hogy máshogy, más sebességgel is lehet gondolkozni. A kísérletezés fontos számomra: a percepció új területeinek felfedezése. Tényleg úgy érzem, létezik egy lánc a felfedezések terén, és ha abban én egy láncszem lehetek, az már nekem elég. Még megvan az az illúzióm, hogy lehetséges egy jobb világ.

 

Valaki azt mondta az egyik videómról, hogy jó, de túl hosszú, a közepén ő kikapcsolt. Talán szükség lenne ott valamire, mint egy kis csengőre a buddhista kolostorokban, amit megmozgat egy kicsit a mester, hogy a szerzetesek el ne aludjanak meditálás közben. Azt válaszoltam: én bízom a nézőben, abban, hogy saját magának meg tudja csilingeltetni azt a csengőt. Vagyis valami egyszer csak visszarántja. Engem az is érdekel, mi az, ami visszarántja. Mi az a sűrűség, ami ráveszi a nézőt, hogy bent maradjon. Ugyanúgy, mint a Hitchcock-filmekben a feszültség. Abból nagyon sokat leet tanulni, ha megfigyeljük a nézőket, ők hogyan nézik a videókat.

 

A nézés sebessége úgy is megváltoztatható, hogy más fizikai helyzetbe kerül a néző. Mert máshogy gondolkozik az ember, amikor fekszik, vagy fut, ül, áll. Tehát más lehet a sebesség, ha vertikálisan, mint ha horizontálisan nézünk valamit.

 

Hogy kell-e zene a filmjeimhez, a képek információmennyisége és térsűrűsége alapján döntöm el. Néha ugyanis már az is fáradtságos lehet a nézőnek, hogy a szeme megértse, amit lát, és a zene még tovább nehezítené a megértést, míg máskor túldramatizálná a látványt.

 

Fekete-fehér videókat csinálok, vagy ha vannak is színek, a filmek monokrómnak tűnnek. Amikor megjelennek a színek, elvonják a figyelmemet, és nem tudok komponálni. Nem tudom olvasni a teret, nem értem. Túltengnek az információk. Túl kaotikus az egész nekem. Úgyhogy annyira le kell egyszerűsítenem magamnak a látványt, hogy megértsem, csak akkor tudok valamihez kezdeni. Ahogyan egy méretarányos kicsinyítés egyaránt tükrözi a különbséget és az azonosságot, úgy kell a látványnak kompatibilisnek lennie azzal, amit az agyam elvisel. Például Mark Rothkót azért tudom élvezni, pedig színes, mert az ő felületei a különbözőségnek és az azonosságnak olyan arányát ötvözik, ami által a színeket is meg tudom érteni.

 

A színekről nekem valami nagyon más jut eszembe. Mondjuk az, hogy mindig nagyon szerettem énekelni, de borzalmasan szégyenlős voltam és vagyok, úgyhogy soha nem énekelek mások előtt. Viszont amikor vágok, ha nem énekelek, akkor nem tudom megtalálni a vágás ritmusát. Úgyhogy nekem a szín, ezt jelentené. Az éneklést. Vagy a mozdulatot, a kézmozdulatot, a ritmust. Vezényelek a vágóteremben, amikor azt keresem, mikor jöjjön a következő kép. Vagy a lélegzetet, mert azt is használom; ahogy az ember lélegzik, úgy próbálom vágni a filmet.

 

Amikor a színekre gondolok, tehát színekkel komponálok, és nem a formákkal, akkor mindig valamiféle klisé jön ki a dologból. Annyira csábítóak a színek, hogy elolvad, eltűnik bennük, ami fontos. Mindent, ami csábító, próbálok elkerülni. Ilyen a gyorsaság, és ilyen a narráció is.

 

Az álmaim sem színesek. Néha ki vannak ugyan színezve, mint a mozifilmek, de inkább csak azt látom, hogy a kép közeli vagy távoli. A kameramozgásokat látom, mert majdnem mindig „filmezve van”, amit álmodok.

 

Az emlékeimben sem a színek, hanem inkább a hangok tűnnek elő, azok rögződnek. A hangsúly. Hogy ki hogyan beszél. És az arcok. Mikro-mozdulatok. Nagyon érzékeny vagyok a mikro-mozdulatokra. Ahogy egy szemöldök felszalad, majd leereszkedik.

 

A videón minden látszik. Nem csak a kép, hanem még az is, hogy veszek levegőt, melyik izmomat feszítem meg. És ezt mind meg kell tanulni. Éppúgy, mint skálázni a zongoristának. Precízen megtanulni a hangszert.

 

Ha olyan szavakat hallok, vagy olvasok, amiket nem ismerek, vagy nem pontosan tudom a jelentésüket, akkor automatikusan képek jelennek meg előttem. Főként olyankor van ez így, amikor más szavakkal sem tudom elmagyarázni magamnak azt a bizonyos szót. De az így létrejött képek révén számomra használható anyag keletkezik.

 

Mindig egyszerre három-négy projekten dolgozom, mert a kérdésre, amit az egyik film felvet, esetleg a másik adja meg a választ. Vagy további kérdéseket szül.

 

A kérdéssel messzebbre lehet jutni, mint a válasszal. A megválaszolatlan kérdés pedig még újabb kérdéseket, tehát újabb gondolatokat szül. A válasz lezár. A válasznál megáll az ember. Az út az érdekes.

 

Azt, hogy kit filmezzek, az határozza meg, hogy ki az, akivel szeretnék időt eltölteni. Legtöbbször a személy egyéniségéből adódik a videó stílusa, akiről a portrét készítem. Pontosabban abból, amilyennek őt elképzelem. Megpróbálom „rászabni” a filmet.

 

Amikor filmezek, bármi is lesz a képen, az olyan, mint amikor két táncos együtt mozog. Egy duett. Filmezni nagyon intim dolog. Amikor táncolok a kamerával, használhatom a mozdulataimat, a testemet, az érzéki-lényemet. A kamera a lábamban kezdődik, ahogy a lábam a földdel érintkezik, és egész testemmel, a lélegzésemmel is filmezek. Legtöbbször a kezem tudja, hogyan mozogjon, nem én „utasítom”. Sokkal gyorsabb, ha a kezem már érzi, mit kell tennie, mint ha végiggondolok valamit, tehát a testemmel válaszolok arra, ami történik. De az is lehetséges, hogy míg a test a jelenben van, az agy már a jövőben, mert előre lát.

 

Azt hiszem, a zenével próbáltam a harmadik dimenziót, a térmélységet beletenni a filmjeimbe, mert a szemem hibája miatt számomra minden csak két dimenzióban zajlik. Általában apám csinálja a zenét a filmjeimhez. Ez többnyire úgy történik, hogy telefonon elmondom, mi van a képen, és ő rögtön tudja, hogy milyen sűrűség kell a zenében. Nem látja a filmet, de érzi, hogy miről van szó. De van, amikor filmet nézve improvizál, mint például a Meet Me (T)here esetében. Ennél a munkánál kezdtünk együtt dolgozni a mozdulat-intelligenciának, tehát a test tudásának, a test memóriájának alkalmazásán az alkotásban. Ő a digitális hangszerek tervezése révén már régen benne volt a mozdulat-intelligencia kutatásában, én pedig próbáltam mozgással válaszolni arra, ami a kamera előtt történik. Az idő feldolgozásában találkoztunk. Ez a videó teljes egészében közös művünk.

 

A Meet Me (T)here is kísérlet volt az „intelligens véletlen” kipróbálására. A táncossal megbeszéltük a forgatás előtt, hogy én előkészítek tíz perc üres kameramozgást, ő pedig tíz perc táncot, azért hogy lássuk, mi történik, amikor találkozik ez a két dolog. Amikor két ember nagyon jól „tudja” a testét, az egyik mint táncos a táncban, a másik mint filmes a kamerával, hogyan lehet azt elérni, hogy elfelejtsék az automatizmusokat, hogy új dolgok keletkezzenek. Azáltal, hogy a nagyfokú koncentráció máshol van, mint szokott lenni. Például ha én elkészítek tíz perc üres kameramozgást, és aztán azt csinálom végig, akkor nem arra koncentrálok, hogy a kamera mit filmez, hanem arra, hogy most jól csináljam azt a mozdulatot, amit akartam csinálni. Így teljesen más tartalma lesz a képnek. Itt a kamera előtt a véletlen érvényesült, míg később a vágásnál ebből a véletlenből megszülető konzekvencia.

 

A mozdulat nekem állapotváltoztatás. Esetleg még az, hogy az elemek hogy adódnak össze. Vagy hogy fedik el egymást. Az elmosódás. Valami ilyesmi.

És az, hogy valami történik két pont között. Úgy tűnik, közel van ahhoz, amit az időről gondolok. Közel van a mozdulat az időhöz.

 

Az időben az tetszik, hogy olyan sok különböző dolog van benne. Az egyidejűség és az egymásutániság jelenléte. Az időben a dolgokat minden irányban el lehet mozgatni.

 

Valahogy az az érzésem, talán mert nagyon félénk vagyok, talán mert úgy emlékszem, gyerekkoromban azt mondták nekem, hogy nem szabad túl hangosan beszélni, sem pedig kimondani azt, amit gondolok, a videóimban, mivel az időről beszélek, vagy mert valami ehhez hasonló történik, attól, hogy ilyen anonim módon tudok beszélni a dolgokról, megmondhatom és meg is mondom, amit gondolok. Mert az időnek nincs arca.

 

Számomra a szeretet nyelve a magyar. Irodalmat franciául olvasok. A munkámról, a művészetről angolul tudok a legjobban beszélni, még akkor is, ha rosszul használom a nyelvet. Azt hiszem, most már nincs egy nyelv, amit rendesen beszélnék.

 

A dolgok mindig változnak, és az is, ahogy gondolkozunk róluk. Ez is jó, ez a mozgás is.

 

 

A válaszok Scherter Judit kérdéseire hangzottak el, aki aztán lefordította azokat egy nem létező nyelvről.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 51-52. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8629