KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Alida Valli (1921–2006)
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat

• Géczi Zoltán: Dialógusok az elektronikus lélekvándorlásról Stanislaw Lem
• N. N.: Lem-adaptációk
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: Arcművészet Beszélgetés Lengyel Lászlóval és Szilágyi Ákossal

• Jankovics Márton: Útlevél az újjászületéshez Személyiségcsere
• Hungler Tímea: Nem ér a nemem Transszexuális hős/nők
• N. N.: Transzszexuális és transzvesztita filmek
• Varró Attila: A kétség és a szörny Dr. Jekyll és Mr. Hulk
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Hullámtörések Titanic Fesztivál
• Beregi Tamás: A kárhozat partjain túl Lovecraft-adaptációk
• Hirsch Tibor: Másként mesélők A Titanic renegátjai

• Ádám Péter: Az elfojtás költője Marcel Carné
MULTIMÉDIA
• Forgách András: Egymásban Kurtág Judit: Videó-művek
• Scherter Judit: Az intelligens véletlen Monológ Kurtág Judittal
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Aki énekelni is tud Magyar plazma
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Onnan, hol nőnek a pálmák Michael Winterbottom: Út Guantanamóba
• Muhi Klára: Médea öröksége Danis Tanovic: Pokol
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Henderson bemutatja
• Vajda Judit: Utolsó napjaim
• Pápai Zsolt: Halálos szívdobbanás
• Varró Attila: Mission: Impossible 3.
• Vajda Judit: 4 évszak kis falumban
• Vörös Adél: A Da Vinci-kód
• Nevelős Zoltán: Kedves Wendy
• Köves Gábor: Anthony Zimmer
• Vincze Teréz: Huligánok
DVD
• Nevelős Zoltán: A spártai
• Kovács Marcell: Lelkek karneválja
• Pápai Zsolt: Bob és Carol és Ted és Alice
• Tosoki Gyula: Megszállott

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic

A Titanic renegátjai

Másként mesélők

Hirsch Tibor

Egy orosz. Egy kínai, egy amerikai: nagy test, hosszú nyak. Ilyen filmek nincsenek is. Variációk formabontásra.

 

Régi börtönökre vágyunk — a forma régi börtöneire, de legalábbis régi börtönökből való régi szabadulásra: régi formabontásokra. Hogy milyen forma bomlott annak idején? Hát sokféle. Milyen forma bomlik mostanság? Nem tudni. Igen, aki ma formát bont, a semmibe nyúl. Csak beleborzong az ember, ahogy nem marad utána szabálytöredék sem, csak a rend — akármiféle rend — fölperzselt helye. Ha a 2006-os Titanic után a szokásosnál rosszabb kedve marad a nézőnek, mint amilyen szokott és amilyen illik, amikor más, korábbi esztendőkben ugyanígy rosszkedvű látleletek villództak előtte a mozivásznon, akkor ezt a divatból járvánnyá növekvő, populáris változatban is kapható újmódi formabontás okozza. Pedig, ugyebár a Titanic mégiscsak a konzervatív apokalipszis jelképe volna. Mi lehetne más, az elegáns hajó, a maga elegáns katasztrófájával? Ebbe a metaforába sok minden belefért eddig is, virtuóz játék a képpel, pontosság, szigorúság, tehát mindenféle puritánságok: Dogma és Katalógus, Von Triertől Greenawayig azon kívül belefértek mind az egyenletes lassúság bajnokai, a történet-minimalizmus és titok-sűrítés skandináv és távol-keleti aszkétái. Második körben azért persze az álhevenyészett megoldások is, sok évvel az új hullámok után. Szóval ennyi minden volt és van, amit magas filmművészetnek hívunk: e néhány célzás csak a jéghegy csúcsa, aminek a hajót évről évre neki lehetett vezetni.

Mi tehát akkor most a kellemetlen újdonság? Az a jelenség, ahogy a vállalt (sőt kimódolt) Káosz elérte a történetet. Jó, tudjuk, ez sem vadonatúj, dehogyis 2006-os találmány. De egyrészt: talán sosem hozta a Titanic főrakományként, másrészt: ha a megbolondított mesékről volt szó, az legkevésbé jött a Fejlődőktől és Kelet-Európából, harmadrészt: senki sem mondta, hogy ezt a jelenséget rögtön az első hivatalos verseny-Titanicon olyanformán fogja független zsűri jutalmazni, hogy akkor tessék: ebben az irányban recsegjen-ropogjon tovább a 21. századi művészfilm a régi szép apokalipszisek helyett.

Lássuk tehát. Van mondjuk egy kínai film, a Páva, van a mustra nyitófilmje, a Melquiades Estrada három temetése, és van az ünnepelt fesztiváldíjas darab: a 4, Ilja Krzsanovszkij idézhetetlen címével is formabomlasztó játékfilmje. Három mozgóképes opusz, ami háromféle módon bombázza – már régen nem a film, hanem – a történetmesélés sok ezer éves szabályrendjét. Annyiban az efféle formabontás sem más, mint a többi: eredménye vagy tetszik, vagy nem tetszik. A Titanic-nyertes például e sorok írójának gyanús volt: gonddal fölépített fontoskodást, hogy ismét van ifjú ember, aki ismét fényt villant a vadorosz titokra, mutatja a barbárt és a túlfinomultat, bármit, ami azóta varázsolja el, aki Côte d’Azurre téved, amióta Dosztojevszkij kaszinóban, dacos filmzseni Cannes-ban ki szokta próbálni magát. Orosz film nem ritkán nyer arrafelé, és most tessék, a Titanic-zsűri is megsüvegelte, pedig errefelé gyanakvóbbak a szláv titokkal kapcsolatban, sőt, akár féltékenyebbek is, különösen, ha a rendező a Taxidermiát emlegeti, mint olyan darabot, melynek szülőföldjét számára öröm meglátogatni. És valóban testvérek ők Pálfival a történetegység dühös szétbombázásában: csak míg a Taxidermia tényleg nagyfilm, az orosz darab legalábbis kisebb.

 

*

 

No de hát mi is akkor ez az egész? Hogy képzelendő el ez a végső kegyelemdöfés, amit meseroncsolással még szúrni lehet a szabályosan modern művészfilmen? A Tommy Lee Jones-féle amerikai változatban kemény határvidéki naturalizmusként indul, elfojtás, gyűlölet, titkos kisebbség-utálat, viszont-megvetés, macsó-tempó és infantilizmus, xenofóbia és szexéhség. Mindehhez porlepte terepjárók, szendvicsbárlakó nőstények, csizmák és seriffcsillagok. Azt hisszük nagy magabiztosan, nem csupán a közeget és a lehetséges konfliktusokat ismerjük, hanem a ritmust is. Azt hisszük, megszoktuk, ahogy döccen és meglódul az idő a mindenféle country-mesékben. Azután viszont kiderül, amit már a címből tudhattuk volna, ha komolyan vesszük. Hogy Melquiades Esmeraldának lesz három temetése. Vagyis hogy a mese nem egyszerűen meglódul, hanem osztódik, újrakezdődik, nekifut, más stílusban és más műfajban befejeződik először a kettes számú temetéssel.

Azután még furcsább történik vele. Ez az, amit talán bizony csak egy egészen bizarr cselekményséma rajzolattal szemléltethetnénk. Először gomolygó, kiszámíthatatlanul szaporodó felhőtömeg, fehérből feketére vált és vissza. És ez még mindig semmi, ezt megszoktuk, volt is, lesz is ilyen, ezek csak a szokásos egymásba torlódó műfaji játékok: társadalmi-film, western, thriller, abszurd bohózati elemekkel. És akkor kinyúlik a formára mégiscsak szabályos felhőcsoportból egy tornádótölcsér! Vékony és kacskaringós, anyaga ugyanaz, mint a felhőnek: vízpáramozgókép, de egyébként semmi hasonlóság. Ez a Lee Jones-féle konkrét esetben úgy néz ki, hogy van egyszer a határvárosi történet, több műfajú és többszereplős, aztán elindul a vékony kacskaringó, ott fityeg az eredeti felhőtömegen: egy eszelős fickó viszi a gyilkost és a kiásott hullát a messzi idegenbe, hogy az illető ott leljen nyugodalmat, ahonnan jött, ahová visszakívánkozott. Vándorolnak ezen a valószínűtlenül elvékonyodó szálon, a csavaros pikareszk különmeséjükben, epizódalakok jönnek, eltűnnek, ismeretlen indítékok és titkos, belső értékek bukkannak elő a semmiből. Az addigi realista, ócska és kisszerű világból előkígyózott a romantika karcsú tornádótölcsére, máshonnan való szenvedéllyel, erkölcsi magasságokkal, bosszúval, megváltással, katarzissal.

És az az érdekes, hogy ez valamiért jó. Tetszik az őrült forma, a felhőgömböcből kinyúló halálos farkinca, úgyis, mint soha nem látott dramaturgiai képlet. Tetszik a szenvedély, amit a tornádótölcsér a néző felé irányít, és tetszik a formatisztelet teljes hiánya, a mesemondó gátlástalanság, mely ezt a képletet jó hosszan, jóval a megszokott kilencven percen túl aprólékosan felépíti a filmvásznon.

Ez egyébként mégiscsak összeköti a mesélő-provokátorokat. A majdnem találomra kiemelt amerikait, kínait, oroszt. A gonoszkodó filmhossz. Ahogy lehetne vége a történetnek, először, másodszor, néha harmadszor, de a gömböcből kiinduló farkinca csak azért is kunkorodik egyet, még egyet, és még egyet.

 

*

 

Ha csak alakzatra figyelünk, talán bizony a legszelídebb darab, a Gu Chang-wei mesteroperatőr rendezte Páva játszik legkegyetlenebbül történetkereső formaérzékenységünkkel. Családfilm: gyorsan, könnyen szeretnénk rámondani, hogy önéletrajzi emlék-mozi is, vörös-kínai, de politikamentes Így jöttem a hetvenes évekből. Közben mégsem az, mert nézői elbizakodottság benne megtalálni a sikeres filmoperatőr zsenge ifjúkorát, és romlott felnőttkorát, csak azért, mert néhány semmire sem kötelező narrátor-mondatocska mintha irányt adna a nézőnek: hogy onnan, a személyes nézőpontból volna érdemes nézni a családi felhőgomolygást, és nem onnan, ahonnan az egész keserű feminista történet lesz, a húgocska meséje, az anya meséje. Na és onnan se, ahol színtiszta neorealizmus, szolid nyomor és kisközösségi feszültségek eredeti olasz motívumokkal, ítélkezés nélkül, arányos távolságtartással. Ezek a történetek csak gomolyognak, megint a sötétebb és a derűsebb felhőpamacsok, és itt is elindul néha egy-egy vékony szál, felhő-és fonal tökéletesen arányt borító érintkezéséből, külön lefutó egyszemélyes mini-történet a testvérekről, báty, öcs, húgocska: „mesék a mesében”, amit azért itt mégsem lehetne összefonódó tornádótölcsérekhez hasonlítani, de éppen csak a melodramatikus alapközeg miatt, ami végig keleti türelemre inti a nézőt. A kínai meserombolásnak, úgy látszik, ez a titka: van rendetlenség, van a lassú és gyors, csendes és harsány formabontó mesedarabkák összevisszasága, de igazi, tombolás-pontok nélkül. Az újra nekilóduló személyes vihartölcsérek nem a földre nyúlnak, de visszahajlanak: felhők és fonalak egymásba gabalyodnak. A rendetlenség, és bizonytalanság ismerős érzése, és mi mégis örömmel vesszük, hogy újat láttunk. Lee Jonesétól eltérő és lényegét tekintve mégis hasonló újmódi mese-káoszt, ami messziről értékelhető, mint ahogy a seriff és határőr vándorlása is talán csak helikopter-madártávlatból kap formát. Itt sincs másképp tehát: ahogy a film végén ismerős embercsoportok csalódottan bámulják a pávát az állatkertben — külön-külön senki nem látta a szárnyát mutogató madarat, ők, mesélőnket is beleértve, alulinformált ál-rezonőrök. A páva az utolsó képen annak teríti ki pompás legyezőjét, aki nincs a filmben, tehát kívül van a szövevényen: vagyis nekünk. Ehhez kell elviselni a fájdalmas, és sokszor fölöslegesnek látszó lassúságot, aztán a nyaktörő dramaturgiai zuhanásokat, ehhez kell végigguberálni a talán bizony egymásba sem illeszkedő mesetöredékeket.

Ez a képesség volna tehát az újmódi mozi-gourmand főerénye, ez a guberáló türelem. Aztán csak a röpke érzés jön, hogy megérte. Nem azért mert, hogy a forma végül mégis kiegészül, vagy hogy helyükre kerülnek holmi rafinált késleltetések. Dehogy! Nem kerül helyére semmi, marad a torzó, csak valamiért ez néha elveszi a néző kedvét, néha pedig nem veszi el. A cselekményburjánzás esete még annyi szép-tani értéknormát sem enged működni, mint egyéb újmódi megoldások. Nincs fix pont. Éppen csak, mi nézők együtt táncoltatjuk a darabot a borotvaélen.

Ezért azután fogadjuk csak el, vannak mások, nem mellékesen a fesztivál-zsűri, aki szerint Ilja Krzsanovszkij filmje remekmű, ami ugyanígy elviselhetetlenül lassú gomolygásokból növeszt vékonyka tornádótölcsért, és ezt szeretni lehet. Ez utóbbi nála egyébként már rögtön a film elején percnyi elő-zanzába volt sűrítve, hogy egy apró jelenet megmutassa nekünk, hogy mit fogunk látni, de nem metaforaként, hanem szerkezetként, hogy miféle ritmusra is kell felkészülnünk. Éjszakai aszfalton guberáló kóbor kutyák, csend, lassúság, felhőhömpölygés, teljességgel a fenti recept szerint, és azután óriási betonszaggató gépcsápok csapnak le közéjük — megannyi vékonyka tornádótölcsér — fülsiketítő robaj a hangszórókból, had kapjon a néző szívrohamot. Rögtön itt válhat el fanyalgás és lelkesedés: nyilván van, aki számára a ritmus-megadó előzanza zseniális, van, akinek egyrészt szájbarágós, másrészt stílustörés: miért kellene a káoszt finom képletekkel előre megígérni: ez előre ellentmond lényegének, illetve az ilyen szimbolikus ígérgetés másik, régi békésebb formabontásokból ismerős.

Ezután viszont igenis jó rész jön, a fent emlegetett filmekből is megismert valószínűtlen lassúság: valószínűtlenül széles bárpult mellett valószínűtlenül semmitmondó beszélgetésbe bonyolódnak a szereplők, ehhez már csak a téma burjánzása, a semmilyen irányba nem épülő (vagy épülő és újra-lebomló) emberi viszonyok adják a türelempróbáló pluszt, és persze a fő-fő valószínűtlenség, maga a hosszúság. Hogy tudniillik ennek a bárjelenetnek hajszálpontosan csak akkor lehet vége, ha már a mozi-teremben mindenki belenyugodott: ez és ennyi lesz a film. Nem ennyi. Ezután követjük hőseinket, ami persze megint otthonos formát idézne: hihetjük egy darabig, hogy ilyet már láttunk, követtünk párhuzamos sorsokat, ahogy a hajnali bárból elindítják a maguk felhőhömpölygéseit. Jön tehát itt is a forma ígérete, és azután jöhet becsapatásunk. Akire különösképpen kíváncsiak lettünk volna, az egyszer csak letartóztatásban találja magát: a rendező mintha szórakozottságban megcsapolná a felhőt: egy csordogáló cselekményszál csendes esőként belefolyna a kanálisba. Egy másik sors közben egy ideig még közepesen érdekes páratömegként gomolyog. Műfaj-árnyékok, stílusvariánsok sejlenek fel a felhőjátékban: egyszer kirajzolódna a lélektani mozi apáról és fiáról, másszor előtolakszik valami sűrű orosz allegória lejárt szavatosságú húsárúról, éléstár-barlangokról, és fantasztikus formájú gömbmalac készletekről. Aztán jön a figyelmeztetés nélküli semmi, itt is, ebben a gomolygásban is, de csak azért, hogy az autonóm lelkű bakfis-kurva külön felhőpamacsából kinyúljék végre a szokásos (?) cselekmény-csáp, és már benne is vagyunk a tornádóban.

Hát benne vagyunk. A 4 fanklubja nyilván ilyenkor lelkesedik be igazán. A fanyalgók viszont éppen ekkor érzik, hogy kínaiban és amerikaiban ez az egész jobb volt, vagy legalábbis nem szeretnék, ha éppen ez a cselekményrángatózás számítana a jövőben K. Európa filmművészeti emblémájának.

Ahogy haladunk előre a tornádótölcsérben, ugyanis minden rossz értelemben ismerős. Nem a téma ismerős: ifjú prostituáltaknak a szülői házat látogatni a lepusztult orosz faluban, temetésre igyekezve, mert megfulladt az otthonmaradt nővérke, aki kenyérbélből rágott művészi babafejeket — amíg csak torkán nem akadt a műalkotás. Ez meglehetősen originális. Viszont unalomig ismerős a svung, ahogy lendülettel vágtatunk a viharcsőben lefelé, és körös-körül minden manírosan taszító. Orosz filmekben már annyi mindent adagoltak túl ilyen művészileg pontosan tervezett tempónövelés mellett, leginkább vért és háborút, de éppenséggel orgiát és halotti tort is, volt úri variáns, volt bőven vodkában fetrengő plebejus forma, amilyen ez is, sőt, akad udvari változat: talán bizony éppen Klimov Agóniája volna a régi, kínos etalon...

Mindegy, nem tetszik. A lassú felhőhömpölygésekhez eredetibb tornádótölcsér dukál. Vénasszonyok és rosszlányok egyszerű, valószerűt-lenségig nyújtott, újra és újra nekilóduló részeg sírása, fecsegése, pucérkodó őrjöngése — ennyi kevés. Ha van szabálya a mesekáosz fentebb vázolt formátlan formájának, hát csak annyi, hogy a tornádótölcsér, legyen tényleg kiszámíthatatlan. Lásd Melquiades Estrada hegyre föl, völgybe le poroszkáló hulláját. A reménytelen nyomorúság tivornyája nem ilyen. Az már rég pánszláv kulturális exportcikk.

Mentség, hogy Ilja Krzsanovszkijnak sikerült rátennie egy lapáttal. Fokozhatatlanság dolgában ő is újat pro dukált. Vagyis a légkalapács tényleg le sújtott, a dobhártya beleremegett. Ennyit ígért az elején, és ezért lehet lelkesedni a díjnyertes darabért. És ezért lehet félig jónak gondolni, megengedve a formátlan újmódi meseforma hibátlan prezentáció ját. Volt akkor ugyebár, egy hiteles felhőgomolygás, és egy blöff-tornádó. Így se semmi.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 37-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8626