KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

            
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Alida Valli (1921–2006)
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat

• Géczi Zoltán: Dialógusok az elektronikus lélekvándorlásról Stanislaw Lem
• N. N.: Lem-adaptációk
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: Arcművészet Beszélgetés Lengyel Lászlóval és Szilágyi Ákossal

• Jankovics Márton: Útlevél az újjászületéshez Személyiségcsere
• Hungler Tímea: Nem ér a nemem Transszexuális hős/nők
• N. N.: Transzszexuális és transzvesztita filmek
• Varró Attila: A kétség és a szörny Dr. Jekyll és Mr. Hulk
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Hullámtörések Titanic Fesztivál
• Beregi Tamás: A kárhozat partjain túl Lovecraft-adaptációk
• Hirsch Tibor: Másként mesélők A Titanic renegátjai

• Ádám Péter: Az elfojtás költője Marcel Carné
MULTIMÉDIA
• Forgách András: Egymásban Kurtág Judit: Videó-művek
• Scherter Judit: Az intelligens véletlen Monológ Kurtág Judittal
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Aki énekelni is tud Magyar plazma
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Onnan, hol nőnek a pálmák Michael Winterbottom: Út Guantanamóba
• Muhi Klára: Médea öröksége Danis Tanovic: Pokol
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Henderson bemutatja
• Vajda Judit: Utolsó napjaim
• Pápai Zsolt: Halálos szívdobbanás
• Varró Attila: Mission: Impossible 3.
• Vajda Judit: 4 évszak kis falumban
• Vörös Adél: A Da Vinci-kód
• Nevelős Zoltán: Kedves Wendy
• Köves Gábor: Anthony Zimmer
• Vincze Teréz: Huligánok
DVD
• Nevelős Zoltán: A spártai
• Kovács Marcell: Lelkek karneválja
• Pápai Zsolt: Bob és Carol és Ted és Alice
• Tosoki Gyula: Megszállott

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Transszexuális hős/nők

Nem ér a nemem

Hungler Tímea

A természet olykor a női lelket férfi testbe, a férfit női testbe zárja. A mai film sokat tett érte, hogy e gyötrelmes és tabuval sújtott állapot valódi természetét bemutassa.

 

 

„Leszbikus pasasként

határoznám meg magamat”.

Eddie Izzard, komikus

 

Nemi identitásunkat nemcsak a biológiai adottságok, a kultúra is befolyásolja. Korszellemtől is függ, hol húzódnak a nemek határai, mi fér bele a férfias vagy a nőies viselkedésbe. A modernitás e tekintetben is gyökeresen felforgatta a mereven szabályozott régi világot, a film és irodalom azonban jól mutatja, hogy hiába minden lélektani és biológiai magyarázat, a határesetek mindmáig értetlenséget és ellenkezést váltanak ki a „normális” többségből.

 

 

God Save The Queer

 

Drag queen, butch, femme, transzvesztita, transzszexuális, leszbikus, dyke, gay, queer – amennyiben hajlamosak lennénk az elfogadott nemi identitástól különbözőeket egy kalap alá venni, a felsorolásból kitetszik, közösségük minden, csak nem homogén. Egyenlőségjelet tenni a Túl a barátságon házasságban élő meleg birkapásztorai, a nem-korrekciós műtétre készülődő transzszexuálisok (Transamerica, A fiúk nem sírnak, Hibátlanok) vagy a holdjáró cipőkben és flitterruhákban masírozó drag queenek közé (Wong Foo, kösz mindent! – Julie Newmar; Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai) nem csupán durva leegyszerűsítés, de illetlenség is: transzvesztita példának okáért nem ugyanazért ölti magára az ellenkező nem ruháját, mint a transzszexuális, és a transzszexualitás sem keverendő össze a homoszexualitással. A „deviánsok” kizárólag a heteroszexuális nézőpontból tűnnek egységesnek.

A meleg-történelem az 1870-es évektől (a fáma szerint ekkor írják le először orvosi könyvekben a „homoszexuális személyiségtípust” egy egész embercsoportot jellemezve) az asszimiláció és az uralkodó heteroszexualitással szembeni nyílt fellépés kettősségétől szenvedő identitás története. A társadalom megvetése, a perverzió bélyege eleinte a titkolózásra, a beolvadásra ösztönzi a saját nemükhöz vonzódókat, a hetvenes évektől azonban színre lép a „meleg büszkeség” harcos mozgalma, mely a kilencvenes évekre szelídül queer-elméletté.

A queert – mely hajdanában a homoszexuálisok pejoratív megnevezésére utalt – a nyolcvanas évektől kezdik szélesebb körben alkalmazni azok, akik túl szűknek érzik a megszokott, a heteroszexualitáshoz viszonyított kategóriákat (homo-, bi-, transzszexuális, meleg, leszbikus). Bár a queer fogalma a meleg és leszbikus mozgalmakból nő ki, sokkal közelebb áll azokhoz a (poszt)modern identitás-elméletekhez (Althusser, Freud, Lacan, Saussure, Foucault), melyek nem veleszületettnek, hanem társadalmi konstrukciónak tekintik a személyiséget, a szocializációs folyamat és az önmegértés hatására születő, folyamatosan alakuló identitásnak.

A queer nem annyira újfajta identitás-meghatározás hát, mint inkább a megszokott identitás-kategóriák kritikája, valamiféle normativitás-ellenes pozíció, amely rávilágít arra, hogy olyan pontos fogalomkészlet, amely mindenkire egyformán vonatkozna, nem áll rendelkezésünkre (a queer szerint még az sem biztos, hogy fiúk vagyunk-e vagy lányok).

Sok leszbikus és meleg pontosan ezért vonakodik attól, hogy queerként definiálja önmagát – a hagyományos kategóriák – még akkor is, ha a heteroszexuális többséghez képest nyerik el jelentésüket – kényelmesen kijelölik a személyiség határait, lehetőségeit, ellentétben a queerrel, mely elmossa, és átjárhatóvá teszi azokat.

A teória – mivel nem veszi magától értetődőnek sem a sex role-t (biológiai nem), sem a gender role-t (a társadalom nemi szerepelvárása, az, hogy mit tartunk „férfiasnak”, illetve „nőiesnek”), hanem mindkettőre kulturális fikcióként tekint – sokkal befogadóbbá válik az olyan, a közvélekedés szemében bonyolultabb viszonyulások felé, mint például a transzszexualitás, a hermafrodita lét vagy a biszexualitás.

 

 

Homo gén?

 

A queer elméletírói szerint a drag queenek megjelenésével válik igazán egyértelművé, hogy a gender role tulajdonképpen az imitáció egy formája. A szórakoztatóiparban dolgozó transzvesztita előadóművészek a hipernőies fizimiskáért a magas sarkú cipőtől kezdve, a szűk ruhákon át, a repdeső műszempillákig minden, „nőiesként” elkönyvelt eszközt bevetnek. A Wong Foo, kösz mindent! – Julie Newmar hősnői a klasszikus nőtípusokat testesítik meg: míg Patrick Swayze finom, visszafogott konzervativizmusával, Chanel kiskosztümjeiben akár Bree is lehetne a Született feleségekből, Wesley Snipes belevaló csaj a Szex és New Yorkból, John Leguizamo pedig a „kislány”, aki épp a női szerepek elsajátításának fázisában jár; barátai közös Los Angeles-i útjuk során okítják ki azzal kapcsolatban, hogy mit vesz fel, és hogyan viselkedik egy igazi úrihölgy.

A feminizmus és a queer egyik jelentős teoretikusa, Judith Butler Bodies That Matters (1993) című könyvében azt fejtegeti, hogy a gender role tulajdonképpen nem más, mint a test stilizációja, melyet csak azért érzünk természetesnek, mert az ismétlődések folytán összesűrűsödött az időben (a drag queenek a struktúrát azzal leplezik le, hogy elsajátítják a nőies manírokat).

David Cronenberg Pillangó úrfi című filmjének transzvesztita kínai operaénekese (John Lone) az őt beszervező pártaktivistával beszélgetve rákérdez arra, hogy miért játsszák a pekingi operában férfiak a női szerepeket. A válasz („Csak a férfiak tudják, hogyan kellene a nőknek viselkedni.”), visszavezet a hatalom, a társadalomban uralkodó heteroszexualitás és a nemi szerepek kapcsolatához.

Egy, a feministák által fallocentrikusnak nevezett, vagyis a férfiak dominálta világban hatalmi pozíciójánál fogva a férfi szabja meg a nő számára, hogy milyen viselkedésformákat tart nőiesnek – ezért is érzi a legtöbb leszbikus közelebb állónak magát a nőkhöz, mint a meleg férfiakhoz, hiszen ez utóbbiak az idők folyamán biológiai nemüknek köszönhetően számos előnyre tettek szert a leszbikus nőkkel szemben (például a magasabb bérezés).   

Hogy az azonos neműek párkapcsolata olyan hatalmi kérdés is, mely leképezheti a társadalom hagyományos férfi-női szerepviszonyait, a Hedwig és a mérges csonkból és Fassbinder Amikor tizenhárom újhold van egy évben című filmjéből tűnik ki. A mozik homoszexuális hősei a férfinak (meleg szakzsargonnal élve: butch) alárendelt, alázatos nőként (femme) viselkednek, amikor – bár nem vágynak rá – kedvesük kérésére nővé operáltatják magukat. Ezzel szemben a Mindent anyámról két heteroszexuális színésznője (Penelope Cruz, Cecilia Roth) vállalva annak ódiumát, hogy leszbikusnak tartják őket, azt követően is hajlandó Lolát (Toni Canto) szeretni, hogy az férfiből nővé alakulva az összes hímsoviniszta tulajdonságát megtartotta.

Más a helyzet azokkal a transzszexuálisokkal, akik nem társuk nyomására, hanem belső kényszerből akarják magukat a lelki mellett testileg is nőnek/férfinak érezni (Transamerica, A fiúk nem sírnak). A másik nem testébe szorult ellenkező nemű lelkek kálváriái a queer-elméletek szerint annak ékes bizonyítékai, hogy a gender role mellett a sex role (biológiai nem) is fikció, melyet ugyanúgy a különböző (orvosi, politikai, jogi etc.) diskurzusok hoznak létre, mint a társadalmi nemet.

A Transamerica főhőse, Bree (Felicity Huffman) biológiai értelemben férfinak született. Felcseperedvén azonban már nőként tekint magára; el is indul a nővé válás rögös útján: először csak transzvesztitának öltözik, később hormonkezelésekre, pszichológiai tanácsadásra járt, a teljes átalakító műtétre készülődik. Mivel biológiailag férfiként látta meg a napvilágot, a köznyelv transzszexuális nőként definiálja, akkor is, ha mindig lánynak tartotta magát (a Fiúk nem sírnak hőse, Brandon, Hilary Swank ugyanezen logika alapján transzszexuális férfi).

A transzszexuálisok szexuális orientációjukat tekintve ugyanúgy lehetnek hetero- homo- vagy biszexuálisok, mint bármelyikünk – két hősünk nem esett még át az átalakító műtéteken, ivarszerveiket ezért rejtegetniük kell. A fiúk nem sírnak című filmben Brandon biológiai értelemben nőként, lelki értelemben azonban férfiként létesít szexuális kapcsolatot Lanával (Chloë Sevigny), ami végül tragédiához vezet: mivel Brandon ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy férfi, a lány barátai megerőszakolják és megölik. 

Bree helyzete is az ismert kategóriák közti átjárhatóságra világít rá – a nő (férfi?), jóllehet van már egy fia, szűznek tartja magát, korai szexuális botlására pedig komolytalan „leszbikus kalandként” tekint.

 

 

Szabad(os)ság, egyenlőség, testvériség

 

A homoszexualitás története az asszimiláció és a forradalmi szembenállás kettősségének története, és mint minden, a nemiséggel kapcsolatos kérdés, politikai természetű. A heterogén homoszexuális közösség jogait a heteroszexuális társadalomban fokozatosan harcolta ki, ami természetesen együtt járt bizonyos kompromisszumok megkötésével is, a többség asszimilációs törekvéseivel (jó példa erre a Hibátlanok című film azon jelenete, melyben az öltönyös, jómódú, látszatra heteroszexuális „meleg republikánusok” az éves meleg felvonulás kapcsán kerülnek szembe a kisminkelt és hangos drag queenekkel, mondván, ne égessék őket a járókelők előtt a megjelenésükkel).

Neil Jordan két mozijában is (Síró játék, Reggeli a Plútón) párhuzamot von az észak-ír politikai helyzet és a transzszexualitás között. A térképre pillantva szembeötlő, hogy Észak-Írország földrajzilag az ír szigethez tartozik, a politika azonban a brit korona részének tekinti – az angolok fennhatósága/uralma alatt számos atrocitás érte már az észak-íreket, akik – akárcsak 1969-ben a melegek New Yorkban, a Stonewall Inn nevű transzszvesztita bárban – politikai erővé szerveződtek (IRA), hogy így álljanak ellen a hatóság zaklatásainak, tiltakozzanak a fennálló rend ellen.

Hogy Észak-Írország az Egyesült Királysághoz, vagy pedig az Ír Köztársasághoz tartozik-e, legalább akkora dilemma a Síró játékban, mint azon kérdés, hogy a főszerepet játszó, átalakító műtét előtt álló transzszexuális fodrászlány, Dil (Jaye Davidson) fiú-e vagy lány – ez nem csupán szerelme, az IRA-terrorista, Fergus (Stephen Rea) és közte, de Fergus és a transzszexuálisok által látogatott bár pultosa, Cole (Jim Broadbent) között is állandó vita tárgya. (Dil: „Egy lány kimutatja az érzelmeit / Fergus: A helyzet az, hogy te nem vagy lány, Dil. / Dil: Ez csupán részletkérdés.”; Cole: „Ha egy lány így rohan el, rendszerint azt akarja, hogy utána menjenek. / Fergus: De ő nem lány, Cole. / Cole: Ahogy gondolja, öregem.”)

A Hedwig és a mérges csonk című mozi szintén a politikai megosztottság és a transzszexualitás párhuzamára példa. A Kelet-Berlinben született glam rockzenész, Hensel/Hedwig (John Cameron Mitchell) miután beleszeret egy amerikai katonába, sikertelen átalakító műtéten esik keresztül, így pénisze helyén egy (mérges) kis csonk marad (Kelet-Berlin Nyugat-Berlin testén?, vagy fordítva?), amely egész életében kísérti.

A fallal körülvett Nyugat-Berlin, akárcsak az Írország területén fekvő Észak-Írország, ide is tartozik, oda is tartozik, politikai helyzetét mindkét esetben a fennálló, uralkodó hatalom jelöli ki, persze anélkül, hogy a leginkább érintett(ek)et megkérdezné: kelet-németnek, nyugat-németnek, németnek, írnek, angolnak, fiúnak, lánynak, transzszexuálisnak, esetleg queernek tartják-e magukat?

Nem véletlen hát, hogy a mozikban felbukkanó transzszexuálisok, drag queenek, queerek többsége az offenzív politika híve – eszméiket terjesztendő a szűzföldből új területeket hasítanak ki maguknak, a konzervatív kisvárosokba sminkkészletekkel felfegyverkezve indulnak útnak szabad csapataik, jóllehet csak szimpatizánsokat akarnak szerezni maguknak (Priscilla, a sivatag királynőjének kalandjai; Wong Foo, kösz mindent! – Julie Newmar; Reggeli a Plutón; Hedwig és a mérges csonk).

Kérdés persze, hogy a mássággal mihez tud kezdeni a heteroszexuális többség. A transzszexuálisokat felvonultató mozik egyik kulcsjelenete, amikor a nőnek/férfinak látszódó szereplőről kiderül, hogy – ha a fennálló diskurzusok fényében is – de a másik nemhez tartozik. A Síró játék IRA-katonája, Fergus vagy A fiúk nem sírnak Lanája, ha nem is könnyedén, de túlteszi magát ezen az apróságon, nem így a Pillangó úrfi francia konzulja, René Gallimard (Jeremy Irons), akinek hiába magyarázza kínai szerelme, hogy „A ruha alatt, a női külsőm alatt mindig is én voltam. Én nem csupán egy férfi vagyok.”, René belepusztul annak a szégyenébe, hogy egy nőnek hitt férfit szeretett.

Az olyan kijelentések azonban, mint „Az a nő az apja volt.” (Mindent anyámról), „A fiú, a húgom.” (Hibátlanok) azt bizonyítják, hogy a queer-elméleteknek a nemek közötti átjárhatóságról, az identitás instabilitásáról vallott nézete a filmesek számára egyáltalán nem nemtelen.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8622