KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Bikácsy Gergely: Alida Valli (1921–2006)
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat

• Géczi Zoltán: Dialógusok az elektronikus lélekvándorlásról Stanislaw Lem
• N. N.: Lem-adaptációk
MÉDIA
• Mihancsik Zsófia: Arcművészet Beszélgetés Lengyel Lászlóval és Szilágyi Ákossal

• Jankovics Márton: Útlevél az újjászületéshez Személyiségcsere
• Hungler Tímea: Nem ér a nemem Transszexuális hős/nők
• N. N.: Transzszexuális és transzvesztita filmek
• Varró Attila: A kétség és a szörny Dr. Jekyll és Mr. Hulk
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Hullámtörések Titanic Fesztivál
• Beregi Tamás: A kárhozat partjain túl Lovecraft-adaptációk
• Hirsch Tibor: Másként mesélők A Titanic renegátjai

• Ádám Péter: Az elfojtás költője Marcel Carné
MULTIMÉDIA
• Forgách András: Egymásban Kurtág Judit: Videó-művek
• Scherter Judit: Az intelligens véletlen Monológ Kurtág Judittal
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Aki énekelni is tud Magyar plazma
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Onnan, hol nőnek a pálmák Michael Winterbottom: Út Guantanamóba
• Muhi Klára: Médea öröksége Danis Tanovic: Pokol
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mrs. Henderson bemutatja
• Vajda Judit: Utolsó napjaim
• Pápai Zsolt: Halálos szívdobbanás
• Varró Attila: Mission: Impossible 3.
• Vajda Judit: 4 évszak kis falumban
• Vörös Adél: A Da Vinci-kód
• Nevelős Zoltán: Kedves Wendy
• Köves Gábor: Anthony Zimmer
• Vincze Teréz: Huligánok
DVD
• Nevelős Zoltán: A spártai
• Kovács Marcell: Lelkek karneválja
• Pápai Zsolt: Bob és Carol és Ted és Alice
• Tosoki Gyula: Megszállott

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Titanic

Lovecraft-adaptációk

A kárhozat partjain túl

Beregi Tamás

Lovecraft az amerikai horror zsenije volt. Rémtörténetei kifordított teremtésmítoszok: az emberiség degenerációjának, visszasüllyedésének iszonyatos víziói.

 

Az idei Titanic-fesztivál egyik csemegéje a német expresszionista rémfilmeket megidéző Chtulhu hívása volt. A különleges technikával készült háromnegyed órás némafilm a huszadik századi horror egyik legnagyobb mesterének, az amerikai H. P. Lovecraftnak állított emléket. Lovecraft nevét sajnos kevesen ismerik idehaza, pedig a modern rémmesék nagyjai a Psychót jegyző Robert Blochtól Stephen Kingen át az Alien bizarr világát megálmodó H.R. Gigerig szinte mind az ő köpönyege alól bújtak ki. Úgy tűnik, a Lovecraft-életmű, melyet Edgar Allan Poe hasonló jellegű művészete eddig teljesen elhomályosított, most kezd csak beérni, aktuálissá válni.

A New England-i születésű Howard Phillips Lovecraft (1890-1937) rövid élete nem nevezhető sikertörténetnek. Fiatalon elvesztette apját, anyja pedig elmegyógyintézetben végezte. A viharos családi körülmények között felcseperedő fiúcska számára csak a szabadkőműves nagyapa meséi jelentettek örömöt, melyek ókori civilizációk, Egyiptom, Babilon és Pompei búskomor történeteit idézték meg. A fiú szenvedélyesen érdeklődött az asztronómia és a keleti mesevilág iránt is: az Ezeregyéjszaka hatására találta ki magának az Abdul Alhazred nevet, mely később kulcsszerepet kapott életművében.

A felnőtt Lovecraft már csak az árnyékok és a képzelet világában érezte jól magát. Az ember-, faj- és életgyűlölő író hétköznapjaiba felesége vitt némi boldogságot, meg néhány művészbarát, akikkel New Yorkban ismerkedett meg – köztük a Conan, a barbár történeteket megálmodó Robert E. Howard. Az amerikai metropoliszban a húszas években virágkorát élte a fantasztikus és detektívponyva, ezért egy átlagon felüli képességekkel rendelkező művésznek nem volt nehéz kitűnnie. A vészes önbizalomhiányban szenvedő Lovecraft mégis mindet elkövetett azért, hogy az íróasztalának szánt rengeteg novella, vers, és kisregény kiadatlan maradjon. A nagynevű Weird Tales, majd az Amazing Stories fantasztikus lapok szerkesztői mégis megjelentették számos szösszenetét, és Lovecraft ennek köszönhetően egy szűk körben bálványozott íróvá vált. A nagyközönség így sem ismerte meg, novelláin kívül csak egyetlen kisregénye jelent meg életében. Főműveinek többségét – köztük a Charles Dexter Ward esetét – csak halála után adták ki. Az úgynevezett „Chtulhu-mítosz” is ekkoriban formálódik ki, nagyrészt Lovecraft kiadóinak köszönhetően, akik a különböző elbeszélésfüzérekben megjelenő mitopoétikus elemeket egyetlen nagy rendszerré gyúrták össze.

Lovecraft ihletői elsősorban a tizennyolcadik–tizenkilencedik századi gótikus rémregény mesterei, Horace Walpole, Lord Dunsany, E. A. Poe. De hatottak rá a romantikus képzőművészet vizionáriusai is: az elsüllyedt, apokaliptikus világokat megidéző John Martin, a biblikus William Blake, a sátáni-szadisztikus Füssli, valamint Goya. Lovecraft írásai költői, álomszerű, szürrealitásba hajló, elgondolkodtató rémlátomások. Erejük épp az elhallgatott, a felvillantott, de ki nem bontott motívumokban rejlik, melyek csak olvasás után kezdenek munkálkodni az emberben. Lovecraft Huxley-hez, vagy H.G. Wellshez hasonlóan a modern tudomány (elsősorban a kémia és a biológia) rajongója volt, művei egyesítik a tudományos értekezés és a líra erényeit.

 

 

Hidraanya, octopusapa

 

„Történeteim, bármennyire különállóak – írta Lovecraft – azon a mitikus alapvetésen nyugszanak, hogy világunkat valaha egy másik faj lakta, mely a fekete mágia gyakorlása miatt száműzetett, ám az eltűnt dimenziók mélyén várja, hogy újból hatalmába kerítse a Földet.”

Lovecraft történetei valójában afféle kifordított teremtésmítoszok: az ember degenerációjának, az ősnemzés állapotába való visszasüllyedésének iszonyvíziói. A „nagy öregek”, ahogy Lovecraft hívta az eonokkal ember előtt élő pogány isteneket, tengerek, földek mélyén, a kozmosz egyik sötét sarkában várják eljövetelüket, mely az emberi faj elsorvadását fogja magával hozni. Ezt a folyamatot csak néhány, világunkban felejtett, majd váratlanul előkerült kultikus tárgy és újjáélesztett pogány szokás vetíti előre. A Lovecraft által kiötlött ősi kultusztárgyak közül a leghírhedtebb talán a Necronomicon, a holt nyelvek könyve, melyet sokan a mai napig valóságban létező kódexnek tartanak. Lovecraft állítólag álmában találta ki ezt a nevet. A könyvet mintegy másfél tucat elbeszélésében említette meg. A Lovecraft-mítosz szerint a kódex eredeti arab címe Al Azif, mely az éjszakai rovarok által adott, de néphitben démonoknak tulajdonított ijesztő hangra utal. A Necronomicont egy őrült arab, Abdul Alhazred (ez volt a gyermek Lovecraft kitalált neve!) írta i.e. 738-ban Damaszkuszban, nem sokkal azelőtt, hogy egy szörnyeteg fényes nappal felfalta őt. A kódexet Konstantinápolyi Theodorus Philetas fordította le görögre, majd Olaus Wormius 1228-ban latinra. A nagy mágusnak, John Dee-nek köszönhetően angol fordítás is létezik, írja Lovecraft. IX. Gergely pápa egyházi átokkal sújtotta a könyvet, és mindenkit, aki csak hozzáér, de a mű néhány másolata a mai napig fennmaradt, köztük a Párizsi Nemzeti Könyvtárban, a British Library-ben, a harvardi és a Buenos Aires-i könyvtárban.

A Necronomicon, melyet Lovecraft először egy 1922-es novellában (A kutya) említ, s mellyel legbővebben a Rémület Dunwichben című elbeszélésben foglalkozik, a következő örökérvényű megállapítást tartalmazza: „A vének voltak, vannak és lesznek. Nem az általunk ismert terekben várakoznak türelmesen a sorukra, hanem egy köztes dimenzióban.” Ez a köztes tér a Lovecraft-filmek többségében a kozmosz, az óceán és a föld, vagy az emberi psziché mélye, vagyis az álom. A Chtulhu hívásában például a Csendes-óceán habjaiból bukkan fel az a túlvilági sziget, melyen a világunkat kárhozatba döntő isten lakik. A szigetet viharba került hajósok fedezik fel, majd a barlangja mélyén alvó árnyékistent felébresztve beteljesítik a szörnyű sorsot, melyet bolondokházába zárt művészek rémálmai, emberevő vudu szekták véres szertartásai, és rejtélyes halálesetek vetítettek elő. A Dagon, az elveszett sziget című spanyol-amerikai filmben, amely az Árnyék Innsmouth felett - elbeszélésből készült, ugyancsak a tengerfenékről emelkedik ki az ótestamentumi szörnyisten. Dagon birodalmának kapuja egy víz alatti, szem alakú nyílás, melyet a tengeren hánykolódó főhős lát rémálmaiban. Miután hajója viharba kerül, egy ismeretlen szigeten ér szárazföldet. A barbár szigetlakók templomaikban a kereszt helyett Dagon halisten szimbólumát imádják, mely előtt szörnyű kannibál szertartásokat mutatnak be. Istenük bizonyos időközönként felszínre tör a mélyből, hogy magával ragadjon egy kikötött áldozatot.

A Necronomicon című, gumiszörnyek és 3D effektek elképesztő armadáját felvonultató filmben, mely különféle Lovecraft-novellák összegyúrása ugyancsak pusztító tengermélyi istenségek képével találkozunk. A főszereplő, maga Lovecraft, egy könyvtárban olvasgatja az ősi kódexet, melyen keresztül szörnyűbbnél szörnyűbb történetek elevenednek meg: egy szeretőjét elvesztő férfi, egy családját hullámsírban felejtő hajós históriája. Mindkét férfi megpróbálja visszahozni a halálból szeretteit, de helyettük már csak porhanyós vízi szellemeket tudnak megidézni, végül magát a tengermélyi istent is magukra haragítják. A harmadik történet elolvasása után Lovecraft is bajba kerül, mert a Necronomicon fejezetei titkos dimenziókaput nyitottak meg: innen érkezik, egy tekergő galaktikus féregjáraton keresztül az a szörnyeteg, mely magával akarja ragadni az írót.

Szín az űrből novella alapján készült Die Monster, Die! című filmben az istenek lakhelye a kozmosz. Innen érkezett, a tájat szénné égető szörnyű meteorit formájában, az a kő, melyet a Boris Karloff által alakított tudós arra használ, hogy életet csiholjon a holt matériából. Egy üvegházban rendezi be titkos laboratóriumát. De míg a zöldesen fluoreszkáló kristály dús vegetációt eredményez, addig a ketrecbe zárt állatokból borzalmas mutánsokat teremt, és végül magát a kutatót is elemészti. Hasonlóan végeznek a Dunwich horror (rendezte Stuart Gordon) boszorkánymesterével az általa megidézett égi istenségek: míg a mágus célja visszahozni a „nagy öregeket” a Földre egy áldozati oltárra kikötött szőke leányzó segítségével, addig az égszakadás-földindulás végén ő maga hamvad porrá. Ám a Rosemary gyermeke végéhez hasonló befejezésben a kiszabadított lány hasában egyszer csak megpillantjuk a fejlődő embriót, a földre érkező égiek előfutárát.  

A Onnan túlról (From Beyond) című filmben, melynek rendezője szintén a Lovecraft-mániás Stuart Gordon, a démonok köztes dimenziója csak bizonyos erősségű, 20.000 megaherz fölötti elektromágneses hullámokban válik láthatóvá. Ilyenkor a vibráló levegőben hidraszerű lények, férgek jelennek meg: ezek csak akkor bántják az embert, ha az óvatlanul megmozdul. Az elektromágneses generátor megalkotóját, Pretorius professzort is elnyeli köztes dimenzió, és férfi iszonyú mutánssá alakul. A generátor egyre kontrollálhatatlanabbá válik, a szörnyetegek elözönlik Pretorius házát. A tudós társa, Crawford szembeszáll a lidércekkel, de egy sebesülés után rettentő átváltozáson megy keresztül maga is: harmadik szemet növeszt, mely homloka közepéről türemkedik ki. A kocsányon fityegő szem (voltaképp a tobozmirigy) segítségével Crawford is képes lesz látni a köztes dimenzió lényeit. Végül, bárhogyan is küzd ellene, pokoli démonná sorvad ő is. A végső kárhozattól csak az menti meg, hogy szeretője egy véres küzdelem során leharapja a kocsányon fityegő szemet.

Lovecraft pusztító Istenei a káosz közepén, fekete trónuson ücsörögnek, és csak néha vesznek fel hús-vér formát. Ilyenkor a sumér mítoszok és az ótestamentumi próféciák ősszájú szörnyetegei, valamint hatalmasra nagyított mikroszkopikus bestiák sejlenek fel a vásznon: oktopuszapák és hidraanyák, féregszeretők és amőbahitvesek, akik csak arra képesek, hogy bekebelezzenek, hogy csápjaik halálos ölelésében széttépjenek, elnyeljenek mindent és mindenkit. Áldozat és áldozó számukra egy és ugyanaz, egyetlen céljuk örök életéhségük csillapítása. A poliparcú, sárkányszárnyú, óriástestű Chtulhu mellett Lovecraft másik kedvence az óriási hal és oktopusz ötvözetének tűnő Dagon, de a Necronomicon démonok tucatjait említi, melyeknek már neve is hátborzongató: Yuggoth, Tsathoggua, Yog-Sothoth, R’lyeh, Nyarlathotep, Azathoth, Hastur, Yian, Leng, Bethmoora, L’mur-Kathulos, Magnum Innominandum. Lovecraft Goya nagy rajongója volt, és több filmben is felbukkan az őrült spanyol festő híres képe, a gyermekeit faló Szaturnusz isten portréja. Lovecraft kannibál istenei ugyanígy zabálják fel saját fiaikat, lányaikat és szeretőiket.

 

 

Ház a temető mellett

 

Lovecraft szinte minden művében ugyanazzal a paradoxonnal találkozunk: hősei a pogány halálistenek megidézésével voltaképp az öröklét kapuján akarnak belépni; de mivel az életre keltett istenek csak dögvészt tudnak magukkal hozni, az öröklét is csupán a halálon keresztül válik elérhetővé. Frankenstein doktor galvánelemeket bütykölő szánalmas elektrotechnikussá silányul Lovecraft tudósai mellett, akik nem holmiféle elektromos kisülésekkel foglalatoskodnak, hanem mágikus pentagram közepére állnak, és kódexekben, pergamenekben rejlő varázsszavakat kántálnak. A titkos tudás apáról fiúra, mesterről tanítványra hagyományozódik a legtöbb Lovecraft-műben. Ha belépünk Lovecraft kísértetházának kandallófényű halljába, a falakon családi arcképcsarnokot pillantunk meg: degenerált apák, őrült nagyapák portréit. Az átokká váló örökség és az önpusztító teremtés kettőssége legérdekesebben talán a Charles Dexter Ward esete című novellából készült két filmben, az Alien forgatókönyvét is jegyző Dan O’Bannon rendezte A feltámasztottban (The Resurrected) és Roger Corman Kísértetkastélyában (The Haunted Palace) figyelhető meg. (Ez utóbbit a nagyobb közönségsiker érdekében Poe-adaptációként tálalták, sőt, a film elejére és a végére Corman egy-egy idézetet is odabiggyesztett Lovecraft nagy elődjének verseiből.) A két történet alapja Joseph Curven boszorkánymester históriája. A 18. században élt mágus a Necronomicon birtokába jutott, és a könyv ősi nyelvén holtakat próbált meg megidézni. Bár megégették őt, száz évvel később visszatért, hogy befejezze nagy művét. E célból megszállja utódja lelkét: míg a modern környezetbe helyezett A feltámasztottban egy fiatal vegyész helyébe áll a mágus, addig a Kísértetkastélyban egy portré révén kezdi irányítani utódját. Az elátkozott kastély falán függő festmény Oscar Wilde Dorian Gray arcképéhez hasonlóan skizofrén hasadás színterévé válik: a kép előtt ácsorgó főhős néha önmaga démoni hasonmásává korcsosul, máskor azonban ráismer szörnyű tetteire, és megpróbál szabadulni a parazita elől. Az újjáélesztett Curven háza alatt eközben szörnyűséges laboratórium épül ki, amelyben alkimista kísérletek veszik kezdetüket. Míg a ház asszonya magányában és elkeseredésében fátyol mögé rejti arcát, férje tekintetét poros pókhálók fedik el. Míg a feleség azért aggódik odafenn, mert a férj rendszeresen megfeledkezik a házassági évfordulóról, aközben ura odalenn az öröklétet kutatja és a pokollal készül nászra.

Az 1992-es A feltámasztott a talán a leghitelesebb és leglátványosabb Lovecraft-film. A vegyész háza alatt található hatalmas kazamatarendszer önmagában is lenyűgöző. Itt, a labirintus legmélyén ér minket a legnagyobb sokk, amikor a fáklyafényben feltárul előttünk egy óriási emésztőgödör, melynek mélyén emberi testrészek, félig nyitott, mocorgó tetemek, inas-csontos torzszülöttek masszája kavarog. Megdöbbentő tér-idő ficam ez: Dante poklát látjuk a genezis pillanatában, a teremtés helyszínét a rohadás állapotában, a gigászi sírgödörré táguló magzatburkot, mely egyszerre termel és elnyel, egyszerre ad életet és halált. 

A Stuart Gordon által rendezett Reanimatorban (ez a Herbert West, az újjáélesztő című 1922-es novellából készült) hasonló módon mosódik egybe egyetlen enigmatikus jelenetben a teremtés és a pusztítás aktusa. Itt a hullaházból lesz szülőszoba. Herbert West, egy fiatal orvos csodálatos életelixírt kísérletezett ki: a fluoreszkáló folyadék újjáéleszti a halottakat, ha az agy megfelelő részébe fecskendezik. West és egyik kollégája az éjszaka közepén belopódznak a hullaházba és felélesztik a lefagyasztott tetemeket. De a halál utáni újjászületés még a születésnél is iszonyúbb élmény: a boncasztalokról felkelő rohadó tetemek vonyítva vonszolják végig magukat a folyosókon, céltalan dühvel törnek-zúznak-gyilkolnak, és kis híján elpusztítják az egész kórházat. A főhős szeretőjét is megölik, és az orvosnak két választási lehetősége marad: vagy elbúcsúzik örökre a nőtől, vagy megkísérli újjáéleszteni az elixírrel, de ezzel azt kockáztatja meg, hogy belőle is zombi lesz.

A Necronomiconban a szerető apának sikerül ugyan életet lehelnie vízbefúlt fiába és asszonyába az ősi kódex segítségével, ám szerető ölelését csak nyálkás tintahalcsápok viszonozzák, mely az üvöltő szájak mélyéről tekergőznek elő. A Dagon: az elveszett sziget lakói hasonló korcsosuláson mennek keresztül, miközben a halisten oltárán áldoznak: vízi véglényekké, csúszó-mászó, kopoltyús kétéltűekké, sípoló halakká, nyáladzva kúszó emberplanktonokká alakulnak. Lovecraft idején második virágkorukat élték Benedict August Morell degenerációs elméletei, melyek a civilizált ember elfajzását hirdették, és ezek a tanok beleépültek Lovecraft apokalipszis-vízióiba. Az embergyűlölő író már New Yorkban is sokat értekezett arról, mennyire visszataszítónak tartja a szegénynegyedekben nyomorgó koldusokat, akiket véglényeknek, emberi egysejtűeknek látott.

 

 

A káosz labirintusai

 

Lovecraft, Poe-hoz hasonlóan általában a csattanóval kezdi a történeteit. A legrosszabb már megtörtént, ami az igazán érdekes, az a kárhozathoz vezető út. A narrátor a józan ész kietlen partvidékén áll, és arra próbál visszaemlékezni, hogyan jutott el ide. De szemére már ráfeszült az őrület hályogja, ajkát pedig lepecsételte az iszony. Lovecraft minden mesemondónál jobban értette, hogy a félelem az elsuttogott, félbehagyott szavakon túl kezdődik, a rituális mozdulatok, szimbolikus tárgyak világában, és hogy ebbe az árnyékbirodalomba épp elég bekukkantani, de a maga valóságában sosem szabad megmutatni. A Chtulhu ébredése című 2005-ös némafilm ilyen szempontból telitalálat: a tátogó-grimaszoló szereplők által elmondott, de a néző számára érthetetlen szöveg, majd a kissé megkésve következő inzert, vagyis az egymáshoz képest elcsúszott „hallott” és „írott” szó közti szünet olyan érzetet kelt, hogy egy kodifikált jelbeszédet látunk, amelyet nekünk kell értelmeznünk. A szándékosan eltúlzott pantomimes gesztus- és mozgáskultúra csak tovább fokozza az érzést, hogy egy rituális eseménysor mögé kukkanthatunk be.

Lovecraft elbeszélői stílusa a maga korában forradalminak számított, történetei ugyanis különböző narratív rétegeken keresztül bomlanak ki: naplók, levelek, feljegyzések, álmok, könyvek révén. Ez a kollázsszerű narratíva sok tekintetben a posztmodern elbeszélésmódot vetíti előre, nem véletlen hát, hogy a horroríró ilyen divatossá vált napjainkban. Néhány Lovecraft-film, például a Chtulhu ébredése rendkívül érdekes módon adja vissza ezt a fajta elbeszélési stílust. A film elején egy őrültet látunk, aki történetét meséli. Örökségét mutatja, mely őrületét okozta: nagybátyja naplóit, feljegyzéseit. Ezután belecsöppenünk a nagybácsi történetébe. A férfit egy Mr. Wilcox nevű művész keresi fel, aki rémálmaiban egy labirintusszerű városban bolyong, ahol furcsa hívó hangot hall. Most újsághírek kollázsa tárul elénk, mely katasztrófákról tudósít, a világ legkülönfélébb részeiből. Ezt követően egy újabb írásos mű elevenedik meg: Legrasse detektív naplója. Ez arról számol be, hogyan bukkant fel egy antropológus konferencián Chtulhu isten szobra. A konferencia egyik résztvevőjének visszaemlékezésen keresztül (miközben már egy visszaemlékezésbeli visszaemlékezésben járunk!) egy másik történetet ismerünk meg, mely Chtulhu isten grönlandi kultuszáról számol be. Visszatérünk Legrasse naplójához, és megtudjuk, hogyan ütött rajta a rendőrség egy ugyancsak Chtulhut imádó vudu szektán. A történet újabb újsághírrel folytatódik, ez egy viharos tengeren eltűnt hajó sorsáról tájékoztat. A históriát a Norvégiába menekült hajóskapitány naplója teszi teljessé: ez beszéli el a Chtulhu-szobor megtalálásának történetét, azt, hogyan vetődött a hajó legénysége a rémisten szigetére, és hogyan ébresztette fel óvatlanul a Wilcox által látott álombéli, elsüllyedt városban a várakozó borzadályt.

A naplók, álmok, újsághírek, visszaemlékezések narratív útvesztője, melyben egyre reményvesztettebben bolyong a néző és az olvasó, tökéletesen megfeleltethető a Lovecraft-filmek idő- és térszerkezetének, ahol a kezdet és a vég összeér, a kettő között pedig hatalmas labirintus feszül. Ezekben a filmekben nem csak a megdőlt sírkövekkel és ködökkel teli temető, hanem a föld alatti katakomba-rendszer is visszatérő motívum. A Chtulhu hívásában a szereplők rémálmaikban a pogány isten városában bolyonganak: az expresszionista színpadi díszletek között ott emelkedik Atlantisz legendájának gigászi könyve is, konkrét kapcsolat létesül tehát az útvesztőszerű tér (Chtulhu városa), és a labirintusszerű ősi szöveg (az elveszett világ legendája) között. A Feltámasztott, a Die, monster, Die!, a Dunwich horror, a Kísértetkastély, a Necronomicon című filmekben mindenütt megtalálható a föld alatti labirintus, a Dagon: az elveszett szigetben pedig maga Innsmouth városa változik hatalmas útvesztővé. De nem csak a filmek száműzik előszeretettel hőseiket a lovecrafti útvesztők mélyére. Lovecraft rendkívül divatos a számítógépes játékok világában is. Ezek a játékok szinte kivétel nélkül az útvesztőben való bolyongásra, és a kiszámíthatatlan térszerkezetből eredő félelemre építenek. Az 1993-as Alone in the Dark című akció-kalandjáték (2005-ben egy borzalmas mozifilm-adaptáció készült belőle) nem csak az egyik legelső grafikus Lovecraft-játék, de érdekes módon az egyik legelső úttörő kísérlet a 3D-s grafika, vagyis az újszerű számítógépes térélmény megteremtésére. A játék főhőse Edward Carnby detektív volt, akinek egy, a múlt kísértő árnyaival teli hatalmas kíséretházban kellett nyomoznia az egykori tulajdonos, a Chtulhu-mítosz szenvedélyes kutatója után. A múltbéli történéseket itt is naplókon, leveleken, kódexeken keresztül ismertük meg. Ez utóbbiakat csak kellő elővigyázatossággal olvashattuk el, démoni tartalmuk ugyanis könnyen hősünk halálához vezethetett. A történet végén magát Chtulhut kellett megidézni. A játék egyik újszerűsége a különös perspektívák, „kameraállások” alkalmazásában rejlett: az eseményeket a legkülönbözőbb nézőszögekből láthattuk, melyek folytonos váltakozása könnyen megzavarta, elbizonytalanította a játékost, ily módon a lovecrafti „káoszelmélet” szolgálatában állt. A The Lurking Horror című szöveges kalandjáték (a cím utalás Lovecraft Lopakodó félelem című novellájára) modern környezetbe helyezte történetét: a rémisztő kalandok színtere itt egy számítógépes kutatóintézet alatti útvesztő volt. A házi számítógépezés és az informatikai forradalom hőskorában (1985-ben) készített szöveges kalandjáték a komputer-éra és az ismert dimenziók határán kívül érkező fenyegetés gondolatának merész összekapcsolása miatt érdekes. Az ugyancsak Lovecraft ihlette Shadow of the Comet című játékban egy üstökös hozta el a kárhozat előszelét egy amerikai kisvárosba. De számos utalást találhatnánk Lovecraft művészetére az olyan kasszasiker horrorjátékokban is, mint például a Half-life. Legújabban Chtulhu mítosza került ismét a digitális terítékre: a Call of Chtulhu című játék a „survival horror” műfajba tartozik, vagyis a szörnyekkel teli, kihalt lidércvárosokban bolyongó főhősnek egyetlen dolga akad: túlélni a kalandokat. De nemcsak Chtulhu démoni seregével kell megvívnunk a játékban, hanem saját félelmeinkkel is: hősünk könnyen pánikrohamot kap, amelynek következtében kontrollálhatatlanná válik, és akár öngyilkosságot is elkövethet.

 

 

Örök sötétség

 

„Egy nap összerakjuk a mozaikokat, és olyan igazságra derül fény, hogy megőrülünk tőle” – olvashatjuk az utolsó naplóbejegyzést a Chtulhu hívása végén. Lovecraft egyetlen művében sem mondja ki konkrétan, mi ez az igazság, de a választ enélkül is tudjuk. Az ő értelmezésében a legnagyobb iszonyat nem a halál, hanem az azt megelőző stáció, vagyis maga az élet. Vízióiban a túltenyésztett emberi faj már rég a korcsosulás útjára lépett: megváltást csak az őseredethez való visszatérés jelenthet.

„A fekete mélységekbe merülünk, és ott, a mélyek társaságában örökké élni fogunk…” – olvassuk a Dagon: az elveszett sziget végén, miközben főhősünk démoni kedvese kezét fogva alámerül az óceánmélyi kapu mögött felsejlő feketeségben. A Chtulhu hívása végén hasonlóan tűnik el a történet narrátora az elmegyógyintézet ajtaja mögött. Csakhogy Lovecraft pesszimista értelmezésében az őseredet nem más, mint maga a káosz, ezért nem is adhat semmifajta megnyugvást. H. P. Lovecraft minden horror-írók legkegyetlenebbike, hiszen még a tragikus vég után sem könyörül a szereplőin. De hát mi mást tehetne, ha egyszer az ő istenei nem a mennyekből érkeznek, az ő túlvilágát nem Paradicsomnak hívják, az ő bukott hősei számára nincs feloldozás, nincs Purgatórium, csak örök feketeség, part nélküli kárhozat.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/06 32-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8625