KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/szeptember
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• Kelecsényi László: Zenthe Ferenc (1920–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Bohémvéres történelem Portré Makk Károlyról
• Kovács András Bálint: Szép halak Beszélgetés Makk Károllyal

• Hirsch Tibor: Filmek a fekete dobozból A United 93-as
• Varró Attila: Hérosz a gépezetben Szuperhősök alkonya
• Jankovics Márton: Jófiúk szürkében Terrormozi 911 után
• Takács Ferenc: Vágyak, temetők Tennessee Williams
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Félistenek, szikével Kórház-sorozatok
• Jókúti András: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Nékám Petra: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Simonyi Balázs: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Reményi József Tamás: Katatónia Magyar plazma
KÖNYV
• Báron György: Párbeszéd Muhi Klára: Herskó
FESZTIVÁL
• Báron György: A vulkán alatt Taormina
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Raimunda dala Volver
• Muhi Klára: A székelyföldi Faust Az élet vendége – Csoma-legendárium
• Csillag Márton: Szerelmes nihilisták Egyetleneim
• Bori Erzsébet: Városi legenda Incze Ágnes: Randevú
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: A tigris a hóban
• Beregi Tamás: Trisztán és Izolda
• Barotányi Zoltán: Hajrá Ecsebeszte!
• Hungler Tímea: A testőr
• Wostry Ferenc: Rém rom
• Schreiber András: Köszönjük, hogy dohányzott!
• Hungler Tímea: Távkapcs
• Vajda Judit: A banditanők
DVD
• Kovács Marcell: George A. Romero zombi-tetralógiája
• Pápai Zsolt: Már nem lakunk itt
• Varró Attila: Búcsúlevél

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Egyetleneim

Szerelmes nihilisták

Csillag Márton

Csajozni muszáj, avagy vizuális lábjegyzetek a nagyvárosi randi-triphez Nemes Gyula első nagyjátékfilmjében.

 

A kamera (és a néző) a föld felé zuhan, de a vastag gumikötél megóvja a becsapódástól. Nemes Gyula első nagyjátékfilmjének bungee-hasonlata úgy írja le az urbánus létezést, mintha az egy túlélhető halálugrás lenne: a lakos leveti magát a sűrű mélybe, de nem esik baja, mert a nagyvárosi fizika a kellő egzisztenciával és intelligenciával bíró embert megóvja a megsemmisüléstől.

Az Egyetleneim izgő-mozgó, az igaz szerelmet – vagy legalábbis középtávú kapcsolatot – kutató főszereplője úgy látja a világot, mint a Sziget Fesztiválra érkező egyszeri szakközépiskolás: szeretne minél többet markolni a földrésznyi lehetőségből, gondolatai osztódni kezdenek, és a rendszer, mely azelőtt élhetővé és érthetővé tette számára a világot, apró szilánkokra törik – majd a vágyak és élmények furcsa, kaleidoszkóp-szerű alakzatba rendeződnek. Ettől a ponttól kezdve hősünk életében nincsen kitüntetett esemény, a sűrű snittek a nagy egész felbontásai csupán, a figura (és vélhetőleg az író, rendező) lelkiállapotának kivetülései. Nemes filmjében egy fagyinyalás legalább olyan lényeges mozzanat, mint egy gyomronrúgás vagy egy őszinte, szerelmes mondat. Beregi Tamás azonos – a film rendezőjétől kölcsönvett – című regényével ellentétben itt nincsenek összegző gondolatok vagy képsorok, a cselekmény résztvevői nem lesznek okosabbak a történet végére, mert a főszereplő Kovács Krisztián helyenként megformálatlan figurája nem egy szellemi folyamaton megy keresztül, hanem egy állapot rabja – így a film fejezetek helyett vizuális lábjegyzetek sorozata. Az Egyetleneim műfaji besorolását tekintve lehetne akár intellektuális burleszk is, hiszen főhőse Woody Allen és Tahi Tóth László leszármazottjaként egyik neurotikus gondolatpárbajból vetődik át a másikba, elképzelt és valós randevúi egyszerre jelentenek szellemi és fizikai kihívást számára, vihogó iskoláslányok és kőpakoló öreg nénik kergetik őt helyzetből helyzetbe.

Nemes munkája nem a sok ezer snitt miatt lehet a leggyorsabb magyar film, hanem amiatt a sebesség miatt, amit a főhős gondolatai diktálnak. A gondolatritmusra vágott képek sajátos tripet eredményeznek, a rendezői szándék szerinti radikális városi kísérőzene csak erősíti ezt az élményt, és még a szerelem sem hoz nyugalmat, jobbára a Tóth Orsi skatulyából előhúzva. A fiú hiába talál rá a koraérett, felvágott nyelvű szőke lányra (Tóth Orsi), a nyugodt, elégedett perceket elhessegeti a lány lényéből fakadó disszonancia: esetlen és szép, csalódott és szerelmes, kurva és szűz. Nem csoda hát, hogy egy részeges földalatti ámokfutás után egy túl bölcs taxis (Sztankay István) megnyugtató szavai nagyobb hatást gyakorolnak hősünkre, mint a lány egész kapcsolatuk alatt. A film során felvonultatott számtalan vicces-esetlen udvarlás alanyai a képzelet szintjén tökéletesek voltak, csak a megszerzésük bizonyult lehetetlennek, az elveszett szőke ezzel szemben megszerezhető volt, de a megtartásához már nem volt elég a képzelőerő. Történetünk hőse abba a hibába esett, melyet a rendező sem tudott elkerülni: képtelen volt kitörni kísérleti csajozós (film)nyelvéből, az udvarlás izgalmas fázisából nem jutott át a megtartás állapotáig – csupán egyetlen józan, nyugodt pillanatot szerzett önmagának (és nézőinek).

Tény, hogy a fiatal magyar nézők többsége nem józanodni jár a moziba, hanem átélni, részesévé válni, megérteni. Nemes Gyula filmje ezeknek a követelményeknek maradéktalanul megfelel, és feltehetőleg a későbbiekben is meg fog felelni. Az Egyetleneim ugyanis nem a Sziget-generáció filmje, és nem is a szalmalángéletű szórakozóhelyek filmes térképe, hanem segédkönyv a nagyvárosi túléléshez vagy legalábbis a túlélés igényének megértéséhez. Nemes úgy tekint vissza dorbézolós, sikeres-sikertelen ifjú éveire, hogy az emlékezés pillanatában rögtön úrrá lesz rajta a régi részegség, és megint átéli a túlélteket. Filmjével nem oktat, nem is csupán szórakoztat, de mesél: ilyen voltam, végigcsináltam, nem bántam meg. Túléltem, mert a maga módján mindenkinek át kell vészelnie a pillanatnyi zavar, a megismerés perceit, óráit. Lehet, hogy mást zavarba ejt, neadjisten elriaszt az, ahogyan az Egyetleneim világa működik, ám ha valaki ilyen különös formába képes önteni gondolatait, az kiérdemli kíváncsiságunkat.

 

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/09 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8728