A kórházsorozatok alapvető felismerése, hogy az emberek épp úgy tekintenek orvosaikra, akár az antik görögök teremtett isteneikre. Az orvosok is olyanok, mint a görög mitológia emberfeletti alakjai. Csodás titkok tudói, gyógyító erők birtoklói, Aszklépiosz, az orvos-isten leszármazottai, az egészség papjai. A beteg ember számára félelmetes óriásalakok, fehér-zöld köpenyük idegenszerűvé, a steril környezet, a mindent átható sűrű kórházi levegő szinte megközelíthetetlenné teszi őket. Az orvos-beteg kapcsolat alá-fölé rendeltségi viszonyában a – betegségtől és a jó doktoroktól egyaránt – szorongó páciens a nyavalya kiváltotta ingatag tudatállapotban hamar szárnyas kisistent teremt az egyszerű aszklépidákból. S természetesen minél nagyobb a baj, a beteg ember szemében annál hatalmasabbra dagadnak Epidaurosz papjai.

A kórház-sorozatok nevesített célja, hogy közelebb rántsák az orvosokat a többiek – a potenciális páciensek – világához. Hasonlóképp cselekedtek isteneikkel az antik görögök is. Nem pusztán emberi alakot adtak a természet pusztító-teremtő erőinek, de ezen felül pikáns intimitásokkal szőtték át isteneik életéről szóló történeteiket, bizonyítandó, hogy a leghatalmasabbak sem sokban különböznek az egyszerű halandóktól. Az istenek is esendők, sugallják a mítoszok. Az orvosok is emberek – állítják a kórház-sorozatok. Persze a gyógyítás továbbra is megmarad érthetetlen csodának. Hiába a szériák nyomán rögződött megannyi orvosi varázsige (intubál-extubál, kisrutin, jól szaturál és a többi), nem sokra megyünk velük, egy-egy jól sikerült műtős-jelenet, akár egy középkori misztériumjáték, legfeljebb a katarzis hiányzik. „Látom, de nem értem” – mondja Kovács néni odahaza, s alig várja, hogy a sok életmentő műtét után végre elmerülhessen a gyógyítók keserves magánéletében. Az orvos személyisége ugyanis nem a műtőben, hanem a privát élet kiragadott epizódjaiban rajzolódik ki igazán, márpedig a sorozat-nézőt – a való élettel ellentétben – nem az érdekli elsősorban, hogy kedvenc szériájának választott hőse mennyire jó szakember, hanem az, hogy mennyire jó ember. S bár a kettő általában egymástól elválaszthatatlan, a képernyő előtt a legdurvább műhiba is megbocsátható, ha a favorit a hunyó. Elvégre a következő epizódok során úgyis mindent jóvátesz. Így lesz belőle emberségesebb gyógyító, amilyennek a néző saját orvosát is látni szeretné.

Otthon, édes otthon

A mai amerikai kórház-sorozatok emberarcú orvosa elkötelezett, ezért aztán alig jut ideje magánéletre, elvégre életének hetven százalékát a kórházban tölti. Nem csoda, hogy a szériák szereplői a szerelmet is általában a kórházban keresik. Akár az Olümposz lakói, ők is csak ritkán keverednek az egyszerű halandókkal. Orvos az orvossal, medikussal, nővérrel, műtősfiúval folytat kellemes szerelmi viszonyt. Aki civilt választ, annak a privát élete kevésbé fontos: a nézői figyelem megszerzéséhez és megtartásához legalább egy szociális munkás kell, természetesen egyazon gyógyintézményből. A mámort azonban hamar követi a sivár valóság: a munkahelyi kapcsolat több kellemetlenséggel jár, mint kényelemmel. Az abszolút vezető pozícióból utasításokat osztogató orvost az elcsábított nővér alig képes elviselni (Vészhelyzet), egy-egy otthoni veszekedés is kellemetlen szájízt ad a következő órák közös munkájához. Nincs ez másképp az azonos pozícióban levőknél sem: a szakmai hiúság előbb-utóbb az orvos–orvos-románcot keseríti meg. Ami kezdetben beindít egy kapcsolatot, idővel véget is vet neki. Ám nincs menekvés sem a románc, sem a szakítás elől – az antik istenek szerelmi kapcsolatai meglehetősen szövevényesek voltak, s ez a kórház(-sorozatok) vegytiszta világában is így van rendjén. A Grace-klinika ifjú rezidenseinek a lelkes oktatók nem csupán a sebészet csínját-bínját igyekszenek megmutatni, de kórházi szerelemből is rögtön leckét adnak. Az egyetem nem kevésbé steril, de kevesebb csalódást tartogató falai közül a kórház tömény világába csöppenő friss diplomások tehát hamar megszokják az intézmény magánéleti normáit. Mire túl vannak a szakvizsgán, elegendő kórházi rutint szereznek mindenből.

A kórház-sorozatok azt sugallják, az ott dolgozók számára hivatás és magánélet összeforr. A Vészhelyzet orvosai szinte csak aludni járnak haza. Így aztán nem csak a nézők, a szereplők is mindent tudnak a másikról, előbb-utóbb minden titok kiderül. Nem árt tehát mindenkivel jóban lenni, csak hogy teljes legyen az idill. Ezért az idillért növi ki magát a sebészet vagy a sürgősségi osztály szép, nagy, boldogtalan családdá. Nem számít, mit tesznek a kórház falain kívül, amint újra felöltik orvos-gúnyájukat, otthon vannak. Mert a kórház multifunkcionális élettér: munkahely, kantin és otthon egyszerre. Ahol összetalálkozik hivatás, pletyka, ármány és szerelem. S nem csupán az egyes epizódok helyszíne, forgalmi csomópontja, hanem hetente egy órára a néző (képzeletbeli) otthona is – a befogadó az egymást követő részek alatt virtuális részese lehet a szereplők társas érintkezésének, beavatottként szurkolhat. Márpedig a sorozatok egyik vonzó vonása a beavatottság érzése, azaz hogy a néző tudja, ki kivel, mit, miért, mikor és hogyan, sőt mindezeket gyakran korábban tudni véli, és sejtelmeinek későbbi beigazolódása határtalan boldogsággal tölti el. Nem gondol közben a szériák kiszámíthatóságára, az ugyanis lerombolná magabiztosságát: ő tudta. Na nem a különleges gyógymódot, életmentő praktikát, azt az orvosokra bízza, az átlagnéző a sok latinból vajmi keveset ért, zavarba is csak azért nem jön ettől, mert éppenséggel nem őfelette diskurálnak a doktorok. A Vészhelyzet, a Dr. House vagy a Grace-klinika nézői a kerettörténetre összpontosítanak. Carter doktor fejlődéstörténetére, Dr. House érdes modorának titkára. Néhány – csupán a hozzáértők számára érthető, s szakmailag korrektül elbírálható – kunszt kedvéért kevesen ülnének a készülékek elé, s még kevesebben tartanának ki évadokon át (a Vészhelyzet esetében immár több mint tíz esztendeje). A véresebbnél véresebb balesetek áldozatainak ellátása, a rengeteg műtő-jelenet csupán kellék, a show része ugyan, de csak dobpergés, nem a salto mortale. A vér látványa nem lehet a hosszú távú vonzalom oka. Egyik bél olyan, mint a másik, senki sem kérdi másnap a szomszédját: „láttad azt a gyönyörű hemicolectomiát?”. Tanulni sem lehet belőlük, a sorozattal példálózó pácienst nyomban körberöhögi kezelőorvosa, gyógyszerésze. A néző tehát nem sokáig koncentrál a műtő-látványosságra, annál inkább a kórháziak jellemére, a szövevényes kapcsolatok átrendeződésére, végső soron a konkrét esetek mögött meghúzódó általános érvényű erkölcsi példázatra. Igaz, utóbbi csak az orvosok szempontjából életbevágó, a beteg vagy meghal vagy gyógyultan távozik, a néző kedvenc doktora ellenben még epizódok hosszú során át kénytelen magát a beteg szervek dzsungelén keresztülvágni, a beavatott „családtag” tehát az ő lelkéért aggódik.

A társadalom csúcsán

„Egy szikével a kezedben Te vagy a világ ura” – vallja a Grace-klinika ifjú gyakornoka. Ez a meglehetősen megalomán kijelentés pontosan tükrözi, milyen kép alakult ki a társadalomban az orvosokról – és azt is, hogy az esetek zömében mit gondolnak az orvosok magukról. A Grace-klinika rezidensei ugyan fokozatosan szembesülnek a gyógyítás nehézségeivel, valamint saját korlátaikkal, a nézőnek nincsenek illúziói: az epizódonkénti pofáraesések után gyakornokaink csak kifelé hangoztatnak a fentinél valamivel alázatosabb önmeghatározást.

A kórház-sorozatok szereplői tisztában vannak azzal, hol helyezkednek el nem pusztán az intézményi hierarchiában (azaz, hogy az orvos több a műtősnél, sőt a sebész „felsőbbrendű” munkát végez a sürgősségi osztály szakorvosainál), hanem magában a társadalomban. Nem is lehet ez másképp, a szériák mindig valamilyen társadalmi körképet adnak: az egyes hivatások képviselőit felvonultató sorozatok nagy gondot fordítanak arra, hogy érzékeltessék, szereplőik hol állnak a társadalmi ranglétrán. A nyugati sorozatokban az orvosok presztizse töretlen, a gyógyítás még mindig a legszentebb hivatások egyike.

 Idehaza is az, de ezt a képet a magyar sorozatok nem erősítik. A Szomszédok Mágenheim doktora ugyan sokáig sorozatban tartotta a magyar gyógyítót (ráadásul nem is akárhogy: a jó Mágenheim mentőorvos volt, nem puccos klinika osztályvezetője, hanem igazi életmentő, szent küldetés beteljesítője, aki mégis közülünk való), ám az összeomlóban lévő magyar egészségügy egy időre száműzte a „nép egyszerű orvosát” a hazai szériákból. A doktor figura szerepeltetése ugyanis túl sok problémával jár: aki orvosban gondolkodik, annak állást kell foglalnia a gondokkal küszködő magyar egészségügy kérdésében is. Ezért hiányzik hát példának okáért a Barátok köztből – napjaink elsőszámú szappanoperájából – az orvos, s lettek abszolút hősei építési vállalkozók. Sikerorientált sorozatokra van manapság szüksége a magyarnak, nem gondokra – ez a megállapítás vezérli a szériák alkotóit. De ne legyünk igazságtalanok, kórházból nincs hiány a magyar sorozatokban. Sőt, az egészségügy kilátásba helyezett férc-reformjai félig-meddig rehabilitálták az orvos-társadalmat, a magántőke beszivárgása az egészségügybe újfent érdekessé tette a doktorokat a média-folyt. köv. számára. Először a Szeress most adott lehetőséget a visszaszivárgásra, majd az olasz Bűvölet mintájára egy magánkórház köré szerveztek a Jóban, rosszban alkotói élethosszig tartó telenovellát. Ebben csak az a szomorú, hogy az orvosok képernyő-rehabilitációjának oka nem a teljesítmény, a szent hivatás kiváltotta érdeklődés, hanem a pénz. A közkórházak nyomorúságos állapotai továbbra sem számítanak, csak a siker, a boldogulás minél nagyobb foka. Nem orvosokat kaptunk, hanem boldog arcokat. A siker jegyében zajlanak idehaza a képernyőn az operációk is. A siker jelen esetben nem a műtét kimenetelére vonatkozik, hanem az anyagi értelemben elismert orvos szintén sikeres pácienseire. Az érdekes esetek ugyanis szinte kivétel nélkül a menőket tömörítő ismeretségi körből kerülnek ki. Vállalkozók, ügyvédek, megasztárok, magánkórháziak. Guba a gubával.

Aszklépiosz nyomdokain

Az (amerikai) orvosokról kialakult képet a sorozatok folyamatosan alakítják és árnyalják. Hogy mivé válnak idővel a kórház-sorozatok rezidensei, az kiderülhet a Vészhelyzetből és a Dr. House-ból. Két sorozat, két egymással ellentétes, de egymást kiegészítő orvos-kép. A Vészhelyzet doktorai lelkes, de fáradt aszklépidák, az infektológus Dr. House lubickol a sikerben. A sürgősségi orvosai mentenek boldog-boldogtalant, Dr. House válogat az esetek között. Passzióból doktor. Őt nem is Aszklépiosz nemzette. Cinikus, érdes modorú, ellenben pompás szakember. A rejtély megoldása izgatja egy-egy bonyolultabb esetben. Nem hajtja a segíteni akarás, a hippokratészi eskü, csak akkor lesz érdekes számára egy beteg, ha összetett és különleges nyavalyával viaskodik. Nem is igazi orvos ezért, hanem inkább nyomozó, aki miután megfejtette, mi a páciens baja, a többit már a gyógyítás-végrehajtásra hagyja.

Semmi kétség, Dr. House Héphaisztosz sarja. A kissé sármos, de jóképűnek semmi esetre sem mondható brit Hugh Laurie által megszemélyesített House ugyanis nem csak sánta és goromba, mint az égi kovácsmester, de magányos odújából is csak akkor hajlandó előbújni, ha érdekes feladat adódik. Akkor gyorsan fejbekólintja Zeuszt, meggyúrja sárból Pandórát, majd visszasántikál sötét barlangjába. Dr. House a mesteremberek istenének ősképét követi, nem a gyógyító aszklépidákét.

A Vészhelyzet orvosai szakmájuk megszállottjai. Ez a legfőbb jellegzetessége a sorozatnak, a pillanatra sem szűnő igyekezet. A Chicagói Megyei Kórház sürgősségi osztályán nagy a sürgés-forgás, jövés-menés, mégis időt kell szakítani minden betegre. A Vészhelyzetben hősök dolgoznak ugyan, igazi héroszok, szikével, de a mindennapok hősei. Minden héten ugyanazt a hőstettet hajtják végre, ugyanaz a mítosz születik újra más alakban, hol egy tömegkatasztrófa áldozatait látják el lelkiismeretesen, hol egy menthetetlen haldoklót segítenek megbékélni sorsával. Önfeláldozó hősök: a hivatástudat előbb-utóbb magánéletük rovására megy, a Vészhelyzet orvosai epidauroszi papok, akik a boldogságnál jobban várják az üdvözülést. A sánta Weaver doktornő meg is üdvözül, a sürgősségi osztályvezetője pár évaddal később már kényelmes irodát kap a kórház igazgatóitól – az olümposziak maguk közé emelték az egyszer már letaszított Aszklépioszt. Ne higgyünk a szemünknek: Weaver sántasága nem rokon House-éval. Aszklépiosz is sántított, miután Zeusz villámával lesújtott rá, amiért elorozta Hádésztól alattvalóit. Dr. House sosem vetemedne szembeszállni a világegyetem rendjével, a sürgősségi osztály ellenben az élet védelmére esküdött fel, mentenek hát agyhalálig. A pokróc stílus sem hasonlít: Dr. House mindenkivel goromba, de különösen a betegeivel az. House isten, a többiek halandók. Weaver korai szakaszában a beosztottjaival bánik a kegyetlenségig szigorúan, de a betegek felé nagy az alázat. A sürgősségin vezénylő sánta doktornő – míg meg nem üdvözül – csupán főpap, operációval egybekötött misék celebrálója. Papok, főpapok és istenek. A Grace-klinika kulcsmondatát – Egy szikével a kezedben te vagy a világ ura – eképp kell módosítani: Egy szikével a kezedben te lehetsz a világ ura. A rezidensen áll, marad a gyógyító erők felkent papja, vagy idővel megüdvözült isten lesz belőle. A néző egyaránt szurkol nekik. És ha arra kerül a sor, hogy kénytelen elzarándokolni a gyógyítás valamelyik szentélyébe, csak imádkozhat, hogy neki az isteni tudású, emberarcú aszklépida jusson.