A 2001. szeptember 11-i terrortámadások képei egy szempillantás alatt elárasztották a XXI. századi média teljes felületét: a legtöbb televíziós csatorna már élőben közvetítette az ikertornyok összeomlását, így a fél világ figyelhette otthonából a grandiózus pusztulás képeit. Az első megdöbbenés csendje persze nem tartott sokáig. Ezeknek az eredetileg kommentár nélküli képeknek a margóit mára már mind teleírták. Politikai összeesküvés-elméletek, antiterrorista szólamok, hazafias kirohanások és szakértői elemzések díszelegnek az egykor fehér kereteken. 9/11 ötödik évfordulóján Hollywood elérkezettnek látta az időt, hogy ő is odabiggyessze első széljegyzetét: a United 93-at. A film – ahogyan az várható volt – igen óvatosan nyúl hozzá a kényes témához, nehogy túl mélyen szakítsa föl az amerikai néplélek épphogy behegedt sebeit. Egyáltalán nem foglalkozik a terrortámadás lehetséges okaival és következményeivel, sem a kiválasztott célpontok üzenetértékével, pusztán az utolsóként eltérített repülőgép történetének aprólékos rekonstrukcióját végzi el. Paul Greengrass eszköztelen, dokumentarista drámája is ékes bizonyítéka annak, hogy 2001. szeptember 11-én a valóság azáltal hogy lekopírozta, egyben felül is írta a filmes fikció sablonjait. Azaz a pusztulás média által házhoz szállított képei berekesztették a terrorizmussal addig egyedül foglalkozó buta akciófilmek egynemű hagyományát.

Lex Luthor hagyatéka

A hidegháborús korszak politikai paranoiájának fokozatos enyhülésével az amerikai vezetés legfőbb feladata egy új ellenségkép megrajzolása lett. Az emberek eredendő szorongásait a kommunizmus kísértete ellen mozgósító retorikai alakzatok már a hetvenes években sokat vesztettek erejükből, a Szovjetunió széthullása után pedig teljesen korszerűtlenné váltak. Amerika immár egy egypólusú világrend magányos szuperhatalmaként, számottevő ellenállás nélkül építgethette tovább globális fogyasztói birodalmát. A demokrácia és szabadság új ellenségének ezért egy fantomot kellett kikiáltani. Így vált a végtelenül gonosz, lesből támadó terrorista Amerika első számú közellenségévé, akitől retteghetett a nép. A korhangulatra mindig is érzékeny Hollywood a 80-as, 90-es évek fordulóján ezért összekapcsolta a szüntelenül fenyegető terrorizmus képét az akciófilm fiatal műfajával, és ebből a frigyből egy 2001 szeptemberéig tartó markáns, tömegfilmes tendencia született. Ráadásul az álomgyári forgatókönyvíróknak még csak nem is kellett túlságosan megerőltetniük magukat, hiszen a terrorizmusellenes propaganda leegyszerűsítő világnézete és az akciófilm műfaji követelményei úgy passzolnak egymásba, mint egy kirakós játék összeillő darabkái. A jól bevált alaptétel a következő: a rosszfiúk és a jófiúk kozmikus harcában – sok géppuskaropogás és látványos robbantás után – végül az utóbbiaknak kell győzedelmeskedniük. A két ellenfél arculata persze időről időre változott a 90-es évek folyamán.

Az 1988-ban induló Die Hard-széria három felvonásában például még egy kiégett, pitiáner közrendőr – bizonyos John Mclane – veszi föl a harcot a furfangos terroristákkal. A Bruce Willis alakította Mclane cinikus figurája sok mindenben különbözik a kilencvenes évek közepének keményvonalas jófiúitól. Őt még nem világmegváltó szándék vezérli, csak épp minden év karácsonyán belecsöppen egy olyan kalamajkába, amelyből egy terrorista horda módszeres fölszámolásán keresztül vezet az egyetlen kiút. Ráadásul az első két részben nem csak a terroristákkal kell megküzdenie, hanem a rendőrség, az FBI és a terrorelhárító kommandó kötelékével is, melyeknek tagjai ekkor még egytől-egyig született pancserként vagy álruhás rosszfiúként tűnnek föl a vásznon. Azonban a Die Hard 3 1995-ös mozikba kerülésekor Mclane figurája már elszigetelt jelenségnek számított ebben a műfajban: a rebellis New York-i közrendőrtől addigra átvették a stafétabotot a professzionális terrorelhárító alakulatok. Keanu Reeves a Féktelenülben, Arnold Schwarzenegger a Két tűz közöttben vagy Kurt Russel a Tűzparancsban már nem puszta hobbiból, hanem hivatástudatból regulázza meg a gonosz terroristákat.

Az ügyeletes jófiúk táborában végbement változás természetesen szerves egységben áll a rosszfiúk fokozatos bekeményítésével. Hiszen ahogy az amerikai kormány újabb és újabb frontokat nyitott meg terrorizmusellenes propaganda-hadjáratában, úgy a kilencvenes évek filmes terroristái is egyre veszedelmesebbek lettek. Hamarosan megjelent a mozivásznon a nukleáris- (Úszó erőd, Két tűz között, Száguldó erőd, Rés a pajzson), illetve biológiai fegyverrel rendelkező (Tűzparancs, Szikla) terrorista rémalakja, akinek pusztító szándékához csakis Lex Luthor – a mitikus előkép – ördögi tervei voltak mérhetők. (A Két tűz között fináléjában egy Amerika partjai fölé magasodó atomfelhő képét is megcsodálhatjuk, ami még moziban is meglehetősen ritka látvány a hidegháború vége óta). A tétek egekbe emelkedése pedig maga után vonta a legfelsőbb politikai vezetés ünnepélyes felvételét a jófiúk közé. A Sziklában vagy a Tűzparancsban még csak a morális felelősség súlya nyugszik a Fehér Ház pillérein: a politikusoknak népük bölcs vezetőiként kell dönteniük a túszok és a merénylők sorsáról. Az 1997-es Air Force One-ban azonban már maga az elnök, az akcióhős egyszemélyes hadseregként száll szembe a családját és a világbékét fenyegető terroristákkal. Az amerikai filmipar ebben az alkotásban elérte a demagógiának és az üres patriotizmusnak azt a kritikus fokát, ahonnan már nem nagyon lehetett továbblépni. Az új évezred beköszöntével megváltozott a terrorizmusellenes filmek üzenete is. A klasszikus jófiúk utolsó nagy generációját azok a bosszúálló családapák jelentik, akik terrortámadás során veszítették el szeretteiket (Az igazság nevében, A negyedik angyal), Hollywood tehát a hétköznapi kisembert is hadba küldte végül a terroristák elleni szent háborúba. Mindez már 2001-ben történt. Az Andrew Davis által jegyzett Az igazság nevében premierjét el is kellett halasztani a szeptemberi merényletek miatt. 9/11 sokkja ráébresztette Hollywoodot, hogy az egyre globalizálódó terrorizmus problematikáját többé nem lehet akciófilmes kliséken keresztül megérteni.

Hová tűntek a jófiúk?

2001. szeptember 11-e után a Bush-kormány megkezdte alászállását a demagóg antiterrorista propaganda legmélyebb bugyraiba. Osama bin Laden arcképével és az Al-Kaida nevével sikeresen elfedték az arab világ ezerarcúságát, és így – Vietnam óta először – komolyan fölvetődhetett a földgolyó túlsó oldalán folytatott honvédő háború gondolata. (Az 50-es évek és a jelenkor politikai retorikájának ehhez hasonló analógiáira próbálja fölhívni a figyelmet George Clooney Good Night and Good Luckja). Ezzel szemben a terrorizmussal foglalkozó filmes műfajok palettája, ha lassacskán is, de folyamatosan szélesedik 2001 szeptembere óta. Ma már az abszurd vígjáték, a szövevényes poltitikai thriller és a dokumentarista dráma is lehetséges értelmezési közege a terrorizmus problematikájának. Persze az akciófilmes vérvonal sem halt el teljesen, csak a perifériára szorult: Steven Seagal (Terror a tenger alatt), Dolph Lundgren (Terrorcsapda) és Wesley Snipes (Atomtámadás) immár kisköltségvetésű filmekben folytatják harcukat az ördögien gonosz terroristákkal.

A műfaji változatosság első jelentős következménye az volt, hogy a hollywoodi filmek leváltak a hivatalos propaganda farvizéről, és megtanultak kritikusan viszonyulni az amerikai patriotizmushoz is. A 2004-es Amerika Kommandó például Bush terrorizmus-ellenes hadjáratának kíméletlen paródiája, persze nem kíméli az ez ellen tiltakozók seregét sem. A harcias pacifizmus ugyanúgy megkapja itt a magáét, mint az állami propaganda: a „Világrendőrség” elit alakulata – terrorelhárítás jogcímén – szétlövi Párizs és Kairó műemlékeit, ugyanakkor az Alec Baldwin vezette „Színészek Világszövetsége” majdnem az egész emberiség vesztét okozza csökönyös békepártiságával. Trey Parker látványos bábfilmjének központi üzenete a következő: a világ tele van menthetetlenül hülye emberekkel, és ezeknek csak egyetlen fajtája a terrorista. Tény, hogy ez nem túlságosan árnyalt világkép, de legalább nem vádolható részrehajlással.

A tavaly elkészült Sziriána az első olyan film, amely a terrorizmus kérdéskörét nem önmagában, hanem globális összefüggéseibe ágyazva próbálja bemutatni. Stephen Gaghan sok szálon futó thrillere a világméretű olajbiznisz körül folyó hatalmi játszmák sötét mozaikképét tárja elénk: a pocakos CIA-ügynök, a közel-keleti olajmágnás, a korrupt jogász és az olajipari szaktanácsadó története mellett két arab munkásfiú öngyilkos merényletbe torkolló drámája is megelevenedik a vásznon. De ezeknek a „terroristáknak” az arcán már nem az akut gonoszság jelei láthatók, hanem a teljes kétségbeesettségé. Gaghan nagy puzzle-játéka végül egy olyan ördögi kör képét rajzolja ki, melyben feloldódik a jófiúk és rosszfiúk kasztja között húzódó éles határvonal, sőt a szereplők hősi mivolta teljesen megszűnik azáltal, hogy a film átláthatatlan gazdasági automatizmusok apró fogaskerekeiként ábrázolja őket.

*

A 2001. szeptember 11-i terrorcselekmények képei öt év alatt átkerültek a médiából a történelemkönyvek lapjaira. Ami pedig a történelem része, abból már filmet is lehet készíteni; nem véletlen tehát, hogy az első kerek évfordulóra két hollywoodi stúdió is filmre vitte a terrortámadások egy-egy drámai pillanatát. Akárcsak a Sziriána, ezek a filmek is arról tanúskodnak, hogy a terrorizmus kérdésköre ma már sokkal összetettebb, mint Superman és Lex Luthor hőskorában vagy akár a 90-es években. (Még akkor is, ha Superman júliusi visszatérése épp az ellenkezőjéről próbált meggyőzni minket). A Jó és a Rossz kozmikus harcának tévképzete leáldozóban van, így az ábrázolásban a fekete és a fehér szín önkényuralmát felválthatja a szürkék végtelen árnyalata.