KönyvMuhi Klára: HerskóPárbeszédBáron György
Herskó színes egyéniség, élvezetes mesélő, pontos emlékező, a monográfia ideális formája a beszélgetőkönyv.
A címlapfotó valamikor a hetvenes évek közepén készülhetett Svédországban. Herskó János egy nyírfa és egy statív tövében ül, fején a szokásos simléderes Sherlock Holmes-sapka, keze zsebrevágva, egyenesen a fényképezőgép lencséjébe néz – és csúfondárosan kiölti a nyelvét.
Soha nem állt tőle távol az udvari bolond szerepe. Így kalandozta végig a magyar történelem vérzivataros fél évszázadát, a háborút, a zsidóüldözést, az ötvenes éveket, a kádárista puha diktatúrát, majd az újabb megkeményedést – nem, azt nem, mert akkor (miért pont? – mint a viccbéli Kohnnak...) elege lett, és mindenki meglepetésére odébbállt Stockholmba, ahol az ottani Filmakadémia rektorává választották, ahol ugyanolyan tisztelet és mítosz övezte, mint itt, a pesti aszfalton, amelynek édesgyermeke. Közben csinált néhány fontos filmet – a magyar új hullámot megelőlegző Vasvirágot és Párbeszédet, majd a már magasra torlódó új hullámba simuló Szevasz Verát, s végül a keserű búcsúkomédiát, a bohóc istenhozzádját, az N. N., a halál angyalát –, a főiskolán fölnevelt egy teljes filmes nemzedéket, az apátlanok generációját, akiknek apja volt, majd tékozlón elhagyta őket; remek művek és remekművek születését segítette stúdióvezetőként, mai szóval producerként, mert ő volt az egyik első – ha nem a legelső – igazi magyar producer; szóval sokféleképpen beírta magát a magyar (és az európai) filmtörténetbe, s mindezt láthatóan soha nem vette egészen komolyan, akkor sem, amikor nagyon komolyan csinálta, mert tudta, nem ez a fontos, hanem – mi is? nehéz erre válaszolni – a nyelvöltögetés: komolykodásra, díjra, hatalomra, dicsőségre, halhatatlanságra. S tette mindezt úgy, hogy közben ott ült a hatalom puha ölében, onnan nyújtogatta a nyelvét.
Ezzel a csúfondáros bohóc-gesztussal többet megtehetett, mint akkor bárki a szakmában. Kihasználta, akár a Lear bolondja, hogy nem veszik egészen komolyan, játszott és – sokáig – élvezte a játékot.
A hetvenes évek végén találkoztam vele először, Stockholmban. Miért mentél el, kérdeztem (nagyon unhatta már ezt a kérdést). „Nem tudok olyan országban élni, ahol egyetlen embernek annyi hatalma lehet, amennyi nekem volt” – felelte. Egy bölcs bohóc szellemes, önironikus, pontos válasza ez.
Herskóból áradnak a történetek. Az anekdotázgatás nem szokatlan a filmszakmában (ő maga szerette volna összegyűjteni kollégáit-barátait-tanítványait egy hegyre, s addig ott maradni, amíg el nem mesélik egymásnak a titkos történeteiket – micsoda nagy mű kerekedne abból!) –, ám Herskót senki meg sem közelítheti. Muhi Klára jó érzékkel látta meg, hogy az igazi Herskó-monográfia egy beszélgetős könyv. És Herskó megállíthatatlanul mesél, csupa kelet-európai groteszk-abszurd históriákat. Hogy miért jelentették föl őt Dovzsenko miatt Moszkvában, később hogyan hallgatta ki ő Péter Gábort, hogyan csinált Dobozy komor felszabadulási drámájából, a befolyásos író ellenében vígjátékot, miről diskurált Aczéllal és Kádárral, miközben filmeket sorsokat, karriereket mentett meg; a sok derűs ká-európai anekdota közben, mintegy mellékesen, fény derül a filmkészítő és a tanár műhelytitkaira, arra, miért és miként hagyja a tanítványait a saját útjukon járni, hogyan bánik a színésszel, mi a véleménye a Sztanyiszlavszkij-módszerről (melynek Fábri és Makk mellett híve-művelője) stb.
Vélem, így is tanít, ezzel a peripatetikus módszerrel: beszél, beszélget és beszéltet. S miként azokból a beszélgetésekből végül kikerekednek filmek és életművek, úgy rajzolódnak ki e beszélgetős könyvből nem csak a herskói karakter vonásai, hanem a művészi alkotás, teremtés titkai is. Mintegy mellékesen, a jóízű kalandok-történetek hátteréből előgomolyogva: az arckép és a korkép. Mert e tömérdek anekdota álarc is: a keserű vonásokat jótékonyan elfedő rizspor. A háttérben kemény harcok, vereségek, csalódások, félelmek – s, persze, győzelmek. Az embernek néha az az érzése, Herskó minél többet beszél, annál kevesebbet árul el: elbújik a nagydumás – ahogy Lányi András mondja róla – „pesti vagány” maszkja mögé.
Muhi Klára okosan és érzékenyen kérdez: alaposan felkészült Herskóból, a filmkészítőből, Herskóból az emberből és Herskóból, a legendából. Ezzel együtt nem ártott volna e tartalmas, színvonalas könyvnek szaklektor; neki bizonyára feltűnt volna, hogy sem Haraszti Miklós, sem Szalkai Sándor, sem Döbrentei Kornél nem ypszilonnal írja a nevét, hogy Pozsgay társaságában nem Schlett Csaba, hanem István, a valamikori stúdióvezető celebrál, hogy Sándor Pál (a kollégákkal-tanítványokkal készített Fésős-interjúban) aligha nevezi első filmjének az Ódor Emíliát... Kár ezekért az apró figyelmetlenségekért, mert amúgy példásan pontos jegyzetanyag, remekül összeválogatott dokumentumok és fotók egészítik ki a szöveget, újabb adalékokkal járulva hozzá a történetek mögé rejtőzködő személyiség titkának megfejtéséhez.
Muhi Klára: Herskó. Korona Kiadó, 2006.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1430 átlag: 5.47 |
|
|