KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/szeptember
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• Kelecsényi László: Zenthe Ferenc (1920–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Bohémvéres történelem Portré Makk Károlyról
• Kovács András Bálint: Szép halak Beszélgetés Makk Károllyal

• Hirsch Tibor: Filmek a fekete dobozból A United 93-as
• Varró Attila: Hérosz a gépezetben Szuperhősök alkonya
• Jankovics Márton: Jófiúk szürkében Terrormozi 911 után
• Takács Ferenc: Vágyak, temetők Tennessee Williams
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Félistenek, szikével Kórház-sorozatok
• Jókúti András: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Nékám Petra: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Simonyi Balázs: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Reményi József Tamás: Katatónia Magyar plazma
KÖNYV
• Báron György: Párbeszéd Muhi Klára: Herskó
FESZTIVÁL
• Báron György: A vulkán alatt Taormina
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Raimunda dala Volver
• Muhi Klára: A székelyföldi Faust Az élet vendége – Csoma-legendárium
• Csillag Márton: Szerelmes nihilisták Egyetleneim
• Bori Erzsébet: Városi legenda Incze Ágnes: Randevú
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: A tigris a hóban
• Beregi Tamás: Trisztán és Izolda
• Barotányi Zoltán: Hajrá Ecsebeszte!
• Hungler Tímea: A testőr
• Wostry Ferenc: Rém rom
• Schreiber András: Köszönjük, hogy dohányzott!
• Hungler Tímea: Távkapcs
• Vajda Judit: A banditanők
DVD
• Kovács Marcell: George A. Romero zombi-tetralógiája
• Pápai Zsolt: Már nem lakunk itt
• Varró Attila: Búcsúlevél

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Taormina

A vulkán alatt

Báron György

A Mediterráneum legrégibb fesztiválja az éleződő versenyben váltani kényszerült: idén az olasz filmekre szakosodott.

 

Nem lehet ráfogni Felice Laudadio fesztiváldirektorra, hogy protokolláris bevezetőt írt volna a Taormina Film Fest idei katalógusába. Szövege – szokatlan mód – egyetlen indulatból született dühös panaszáradat. „Miért akarják megölni a Dél és talán az egész Mediterráneum legrégibb és legjelentősebb fesztiválját?” – kérdezi, aztán „unfair versenyről” és „szűklátókörű szponzorokról” panaszkodik, akik egy több mint fél évszázados hagyományt próbálnak lerombolni. A céda konkurrens az újonnan alapított római filmfesztivál, amely – mint Laudadio írja – a taorminai költségvetés tizennyolcszorosával gazdálkodik, de semmi nem elég neki: elcsábította a szicíliai mustra fő szponzorát is. Az olasz filmszakmában évek óta mindenki a még meg sem született római fesztiválról beszél, amit egyenesen a velencei versenytársának szánnak; lám, a gigászok háborújában a kisebbek is nehezen kiheverhető sebeket kapnak. Laudadio, akinek nemzetközi tekintélye elvitathatatlan, igazgatta már a Cinecittát és a velencei Mostrát, nemrég pedig Rómában létrehozta a Casa del Cinemát, most ugyanazt játssza, amit korábban már Saint Vincent-ben és Viareggióban eljátszott: ha nincs pénz csillogó nemzetközi mustrára, áttér „fékezett habzású” üzemmódra, s olasz fesztivált rendez. A taorminai görög színházban meghagyta az esti-éjszakai gálavetítéseket, amelyeken többnyire amerikai sikerfilmek peregtek, ám a versenyben kizárólag itáliai produkciókat vetítettek, szám szerint tizenkettőt – ez alig kettővel kevesebb, mint a nemzetközi kritikus-zsűri által kiosztott díjak száma.

Az esti filmekre ekképp nem érdemes sok szót vesztegetni; ezek a sikerprodukciók – köztük Clark Johnsontól az Őrszem, Joachim Roenning és Espen Sandberg asszonywesternje, a Banditák, Paul Greengrass meglepően higgadt és tárgyszerű United 93-a, amely a szeptember 11-én eltérített s az utasok által visszahódított repülőgép tragédiáját dolgozza fel – már a magyar mozikban is láthatók.

Ugyancsak bemutatják nálunk az ősszel az indiai film nagyasszonyának, Deepa Mehtának legújabb nemzetközi sikerét, a Vizet, amely a rendezőnő elemek-trilógiájának – Tűz, Föld, Víz – záródarabja. A Víz forgatása Indiában kezdődött, de az ottani fundamentalista csoportok tiltakozó akciói – tüntetéseket szerveztek, felgyújtották a díszleteket, halálos fenyegetéseket küldtek a stábtagoknak – lehetetlenné tették a folytatást, így Mehta végül Srí Lankán fejezte be a munkát. A Magdaléna-nővérekre emlékeztető érzelmes mű hősnője egy gyerekként férjhez kényszerített kislány, aki nyolcéves korára özvegyen marad. A szigorú vallási előírások értelmében zord apácazárdára emlékeztető özvegyi házba kell vonulnia, s ott leélnie a hátralévő életét. Mehta hollywoodi stílusban leforgatott hatásos műve, mely szinte mindvégig a zárda klausztrofóbiás börtönfalai között játszódik, az első híradás ezeknek a világtól elzárt, szomorú sorsú asszonyoknak az életéről.

A nemzeti, azaz olasz versenyprogram megerősítette azt a több éves tapasztalatot, hogy a valaha erős itáliai film tartósan gyengélkedik. A nagy rendezők generációja kihalóban: aki túlélte a hanyatlást, mint Dino Risi, Mario Monicelli, Francesco Rosi, Lina Wertmüller vagy a kissé fiatalabbak közül Ettore Scola, Ermanno Olmi, Bernardo Bertolucci, a Taviani fivérek – elhallgatott vagy csak ritkán jelentkezik, s nem tudja megismételni korábbi nagy műveit. Az olasz filmnek, szemben a franciával, ma nincsenek sem jelentős középgenerációs és fiatal rendezői, sem sztárjai – tartós defenzívába szorult az amerikai mozival szemben. Csakis ily aszályos időszakban válhatott filmhőssé az igencsak középszerű Nanni Moretti, akibe az olaszok – különösen A fiú szobája cannes-i sikere óta – a legtöbb reményüket helyezik. Moretti a cannes-i nemzetközi premier után A Kajmánnal elindult a házi bajnokságban is. A Berlusconi-ellenes politikai pamflet nem áll rosszul neki: e divatműfajban kevéssé kínos, hogy a képei fantáziátlanok, stílusa iskolás, elvégre maga a publicisztikus politfilm épp oly egydimenziós, mint Moretti világa – egymásra találtak tehát. Mindenesetre sokat elmond, hogy az Il Caimano, amelyet idén az olasz film első számú exportcikkének szántak, még a hazai mezőnyben sem tudta elnyerni a legjobb film díját.

Amúgy az idei termés több darabjáról az volt az ember benyomása, mintha Nanni Moretti rendezte volna: középfajú drámák egymás után, szürkék-sivárak, politikai háttérrel vagy anélkül. Mintha az Arany Pálmán föllelkesülve mindenki A fiú szobája folytatását forgatná... Antonio Capuano például, akinek Mario háborúja című opusza egy örökbefogadott kisfiú, valamint nevelőanyja és nevelőapja történetét meséli el; vagy Roberto Faenza, akinek Az elhagyott napja című családi históriája válófélben lévő kétgyermekes fiatalasszony sorsát ábrázolja. Az első főszereplőnője, a halványszép Valeria Golino elnyeri a legjobb női alakítás díját, míg a másodiké, az érzékenyebb, árnyaltabb alakítást nyújtó Margherita Buy – semmit.

A negyvenesek-ötvenesek szürke középnemzedéke uralja a pályát, de az a két-három mű, amit a fiatalabbaktól láthattunk, sem ad okot különösebb reményekre. Némi tehetség talán csak a Manetti testvérpárban mocorog. A 17. emelet című akció-vígjátékuk nem különösebben eredeti darab, ám a bravúros forgatókönyvből készült mű teli ötletekkel, humorral, markáns figurákkal – Guy Ritchie és Tarantino keveréke, vérvörös pizzaszósszal leöntve.

Az egyetlen igazi „név” a versenyben a nagy idők egyik hőse: Marco Bellocchio. Fölényesen leiskolázza az utána jövőket, s ez még különösebb megerőltetésébe sem kerül. Legfrissebb műve, az Esküvői fotográfus személyes vallomás. Hőse sikeres filmrendező, aki művészi válsága elől egy kis szicíliai faluba menekül, ahol – gyerekkori barátja kérésére – elvállalja, hogy filmet készít egy helyi arisztokrata lányának esküvőjéről. Fáradt, enervált munka Bellocchióé, aligha sorolható a hajdani lázadó filmes fő művei közé. Obskurus álomjelenetei, amelyekben hősünk egy magát holtnak tettető öreg filmessel, valahai példaképével találkozik, kínosan mesterkéltek, a hercegnő és a rendező közötti szerelmi románc kimódoltnak hat, az egész opuszt önsajnálat és nárcizmus lengi be (amihez hozzájárul Sergio Castellito szenvelgő játékmodora – míg partnere, Sami Frey fenséges alakítást nyújt a herceg szerepében); mégis, más anyagból készült ez, mint a mezőny többi darabja, nem csak más iskola, más minőség is – megérdemelten nyerte el a legjobb film díját.

Ez maradt a régi dicsőségből? Egy közepes Bellochio – és más semmi? Lehet, nem volt nagy év az idei; ám az előzőekből sem emlékszünk remeklésekre. E darabok láttán még kínosabb végignézni esténként a fesztivál logóját: Fellini és Masina, Antonioni és Vitti, De Sica, Pasolini, Sophia Loren, Mastroianni, Claudia Cardinale – amint sorban föllépnek a görög teátrum színpadára a megfakult fekete-fehér képeken. Igen, minden vetítés az aranykor képeivel kezdődik – aztán kiábrándítóan folytatódik. Talán a záróestet kivéve, ám ennek semmi köze az olasz film jelenlegi nyomorúságához. Egy régi Universal-némafilm pereg a fényektől csillogó szicilíai tengeröböl fölött, az Etna süvegkupolájának sötét árnyékában: Rupert Julian 1925-ös remeklése, Az Operaház fantomja, Giovanni Renzo élő zongorakíséretével. Ez a virazsírozott-színezett expresszionista rémdráma ma is eleven; talán az egyetlen a sok halott és fél-halott film között (emlékezzünk: Visconti hajdan a halottak világának nevezte az olasz filmet). Visszaröpít bennünket a cirkuszba, amelynek céljára hajdan a fenséges görög amfiteátrum épült. Hogy ómódi volna, elavult? Már a kérdés is nevetséges a tűz, a víz és a föld időtlen háromszögében emelt kétezer éves falak tövében.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/09 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8725