KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/szeptember
KRÓNIKA
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• Kelecsényi László: Zenthe Ferenc (1920–2006)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: Bohémvéres történelem Portré Makk Károlyról
• Kovács András Bálint: Szép halak Beszélgetés Makk Károllyal

• Hirsch Tibor: Filmek a fekete dobozból A United 93-as
• Varró Attila: Hérosz a gépezetben Szuperhősök alkonya
• Jankovics Márton: Jófiúk szürkében Terrormozi 911 után
• Takács Ferenc: Vágyak, temetők Tennessee Williams
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Félistenek, szikével Kórház-sorozatok
• Jókúti András: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Nékám Petra: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Simonyi Balázs: Szellemkórház Lars von Trier: A Birodalom
• Reményi József Tamás: Katatónia Magyar plazma
KÖNYV
• Báron György: Párbeszéd Muhi Klára: Herskó
FESZTIVÁL
• Báron György: A vulkán alatt Taormina
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Raimunda dala Volver
• Muhi Klára: A székelyföldi Faust Az élet vendége – Csoma-legendárium
• Csillag Márton: Szerelmes nihilisták Egyetleneim
• Bori Erzsébet: Városi legenda Incze Ágnes: Randevú
LÁTTUK MÉG
• Kolozsi László: A tigris a hóban
• Beregi Tamás: Trisztán és Izolda
• Barotányi Zoltán: Hajrá Ecsebeszte!
• Hungler Tímea: A testőr
• Wostry Ferenc: Rém rom
• Schreiber András: Köszönjük, hogy dohányzott!
• Hungler Tímea: Távkapcs
• Vajda Judit: A banditanők
DVD
• Kovács Marcell: George A. Romero zombi-tetralógiája
• Pápai Zsolt: Már nem lakunk itt
• Varró Attila: Búcsúlevél

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Magyar plazma

Katatónia

Reményi József Tamás

Nekem is mulatnom kéne, de a sok éves dejà vu paródiaként is csüggeszt.

 

Mintha büntetésben lettem volna nyáron. Naponta ütötték a fülemet a tévében rettenetes mondatokkal: „A családokat kiköltöztették házaikból”; „Az embereknek el kellett hagyniuk otthonaikat”. Természetesen a családok mindegyikét az egyetlen házukból, az embereket egyetlen otthonukból mentették, űzték, kényszerítették ki. Még ha alsó tagozaton nem tanítanák is, a magyar nyelvi logika ezt diktálja, ezt kéne mondani – de nincs senki már, aki ilyesmire ügyelne egy szerkesztőségben, ha van, nyelvi süket maga is.

Az előző évtizedben dohogtam ezen utoljára. Özönvízszerű eső vagy áradás öntötte el, omlasztotta le akkor is a faluszéli házakat, az olcsón, szabálytalanul épült putrikat, s a híradókban mindig a legszegényebbek hurcolkodtak, őket még az ár is húzza. Más képeken ágyúztak és bombáztak valahol a Közel-Keleten, harckocsik vonultak, füst és romok mindenfelé. A kamera előtt egy-egy anya menekült karonülő gyerekkel a házaiból. Lám, milyen csodálatos műszer a nyelv, még a hibái is jelzik: ugyanaz a szöveg hosszú évek óta. Ugyanazok a remények, ugyanazok az ígéretek, ugyanazok a csalódások határon túl és határon innen, mintha megint megállt volna az idő. És a tegnapi arcok mentegetik, magyarázzák, licitálják mindezt ma is, a Nagy Interjúasztal mindkét oldalán. Velük szemben csak nagyon stabil értékek rendíthetetlen beidegződései „segítenek”.

A leghagyományosabb formákban persze a közszolgálat élhet velük, az m1, amely nézettségben nem, de kis idők nagy tanújaként mégiscsak a médiamezőny doyenjeként foglalja el az őt megillető helyet. Ezért, hogy minden újító szándék s legfőképp a kereskedelmi konkurenciát másoló igyekezet ellenére kényszeresen a nosztalgia útjait járja. Márpedig ha a közélet több mint egy évtizede katatonná dermedt, akkor az azt megelőző idők médiatermése, annak színe-szaga-jellege óhatatlanul fölértékelődik. Hofi Géza kultusza, látnunk kell, most teljesedett ki igazán, ebben az üres pillanatban, s e kultusznak olyannyira jelentősége van, hogy a szocialista tévé egykori korifeusai látványosan marakodnak az örökségén, mint az ördögfiak a Csongor és Tündében. De ugyanazért működőképes a Szomszédok mutánsa, az Életképek, járja makacsul macskaköves útját Szenes Iván haknibrigádja, s nélkülözhetetlen az össznépi vetélkedők kor-szerű változata, a szépen fejlődő női húsipar terméke, az országos szépségverseny. (Egyébként: készül az új Ki mit tud.) A gyerekek a lélektelen dzsiájdzsók regnálása után minden csatornán visszatalálnak a lolkabolkák, badszpenszerek önfeledt derűjéhez, s mindenütt elhatározott felnőtt családi ünnep Agatha Christie hatszázhatvanhatodik feldolgozása.

A sportnak, a közvetítés lehetőségének a súlya ebben az értelemben is megnő. Pontosabban az állami tévében visszanyeri-nyerheti azt a szerepét, amelyre a politikának – napi közvetlenséggel is s közvetve az ország-imázs alakításában is – nagy szüksége van. Nagyobb, mint a reklámbevételre. A nyári Úszó EB nyitányán, a hősi múltra mindig fogékony tévé-publikum előtt nem hiába unszolták (a közvetítések díszvendégéül felkért) Vitray Tamást, ugyan legyen már neki nosztalgiája – milyen jól hangzott volna egy kis visszaszenderedés, mondjuk, Szöulba –, ő intelligens póztalansággal nem ment bele a lehetséges ízléstelenségbe.

Tudom, persze, a sport-médiának ez a sorsa-küldetése másfelé is. Bikácsy Gergely Saját Rómájának a legelső oldalán ez áll: „Róma–Milán 5-0, olvasom a Campo de’Fiori egyik boltjának ajtaján. Vágykép, gondolom, olyasmi, mint gyerekkorunkban, hogy Honvéd–Kinizsi 6-0 (vagy fordítva). Emlékeimben: misztikumféleség az efféle eredmény. Estére kiderült, bármily hihetetlen, valóban ez lett az eredmény, az 5-0. Róma futballtörténelmet ír, és én elsétáltam a történelem mellett.” Idén júliusban az Aida bevonulási indulóját és az olasz himnuszt ismétlő hangszórókkal fölszerelt furgonok, zászlóba öltözött mopedek tengerében én is megtapasztalhattam a kívülállónak ugyanezt az elveszettségét. Álltam a feleségemmel a Colosseum előtt, nem messze tőlünk, a Circus Maximus irdatlan terepére gyűlt a milliónyi ember, hogy fogadja hazatért világbajnokait, s noha nem a mi örömünk volt, hanem az övék, tanúnak lenni is jó érzés lett volna. Semmi esélyünk sem volt odafurakodni, beültünk hát egy kávézóba, egy képernyő elé. Órák teltek el a semmivel. A kamerák helikopterről-kocsiról-kézből, minden lehetséges szögben és távolságból gyönyörködtek a tömeg látványában, a riporterek századszor mondták és mondatták el ugyanazt. A közvetítésnek értelme nem volt, csupán ornamentikája, mint nálunk egykor május elsején, és mire a focisták megjelentek az emelvényen, ránk, idegenekre a tévé előtt nem az extázis ragadt át, hanem az egésznek a mérhetetlen unalma. Fordultunk hazafelé. A belváros határán aztán, a háztömbünk körül kitartóan körözött, dudált, lengetett egy idős motoros pár, magányos ünneplésük megint emberivé oldotta a grandiózus áhítatot.

Ők jutottak eszembe, amikor július végén, már az otthoni híradóban néztem azt a néhány szerencsétlent, aki a nevemben, minden Fradi-szurkoló nevében tüntetett az Üllői úti székház előtt. Már rég nincs, ami miatt ott őrjöngtek, és javában van, ami indulataikat kihasználja. Július utolsó szombatján reggel hiába dörgöltem a szemem, csak jól láttam: a képernyőn az egykori pártvezér, egyebek közt Fradi-elnök szónokolt, gondolnád, legalább ő már nem jöhet elő, de még mindig műsorszám, kedélyes abszurd, abszurdabb, mint valaha, az őt faggató műsorvezetők bevallottan jól szórakoznak, nekem is mulatnom kéne, de a sok éves dejà vu paródiaként is csüggeszt. Szerepeltetésének akadhat apropója, de funkciója már csak ebben a szomorú mai bohózatban van.

És ha esetleg odáig fajul a helyzet, a híradók jelenteni fogják, hogy „a rendőrségi jelentések alapján ennyi meg ennyi főt őrizetbe vettek”. A riporterek és műsorvezetők szerint ez így hangzik magyarul.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/09 46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8723


előző 1 következőúj komment

Ulpi#1 dátum: 2007-01-01 18:35Válasz
Nem elég, hogy az embereknek el kellett hagyni otthonukat, még azzal is sújtja őket a sors, hogy mindannyian _egy_ épületben szorongtak?
Cudar ez a világ.