KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/április
POSTA
• Lalík Sándor: Talpra Győző! Olvasói levél
• Molnár Klára: Talpra Győző! Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hibaigazítás
FESZTIVÁL
• Hermann István: Nemzeti erkölcstörténet Válaszok és kérdőjelek
FILMSZEMLE
• N. N.: A XV. Magyar Játékfilmszemle díjai
• Hankiss Elemér: Sötét tükör? Jegyzetek a mai magyar filmek társadalomképéről

• Bikácsy Gergely: Póker és guillotine Hatásvadászok
• Szilágyi Ákos: A parasztpolgár Ne sápadj!
• Létay Vera: Szókereskedők Elveszett illúziók
• Gambetti Giacomo: És a hajó megy Fellini beszél új filmjéről
• Báron György: Repülés Kis kiruccanások
• Barna Imre: Hölgyek, opera, ópium, erő Ária egy atlétáért
• Bacsó Péter: Csupa nagybetűvel Szász Péter halálára
• N. N.: Szász Péter (1927–1983) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Gáti Péter: Bombanő
• Jakubovits Anna: Minden fordítva
• Kulcsár Mária: Husszein vére
• Jakubovits Anna: Morfium
• Simándi Júlia: Elefánt-sztori
• Greskovits Béla: Fokhagyma és ananász
• Jakubovits Anna: Talpig olajban
• Gáti Péter: Gary Cooper, ki vagy a mennyekben
• Greskovits Béla: A hét merész kaszkadőr
• Ardai Zoltán: A vadászat
TELEVÍZÓ
• Hajdú János: A planetáris kommunikáció
• Reményi József Tamás: A Himnusz tetszési indexe A februári tévéműsorokról
• Szilágyi János: Mindennapi szignálunk Beszélgetés Ipper Pállal, Matúz Józsefnéval és Elek Jánossal a TV-Híradóról
VITA
• Bernáth László: Televízió, magánvallás nélkül
• Csepeli György: Egy csodalény evilágisága
KÖNYV
• Lajta Gábor: Esztétizálás nélkül Beszélgetések a dokumentumfilmről
KRÓNIKA
• Pánczél György: Bodrossy Félix (1920–1983)

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita

Egy csodalény evilágisága

Csepeli György

 

Nem esztétikai tárgyú értekezést írtam. Kantra elrugaszkodásképpen, a televíziós műsorok iránti tetszés társadalmi, társas-lélektani meghatározóival kapcsolatosan hivatkoztam. Kontár lévén a műbírálatban, nem tudom megmondani, hogy az esztétikum magában a tárgyban objektíve benne van-e, miként tanácstalan vagyok abban is, hogy Rózsa Györgyben objektíve elviselhetetlen bájgúnár vagy szeretni valóan kedves fickó szunnyad-e.

Eszem ágában sem volt elfelejtésre ítélni az „irodalomnak, költészetnek olyan ősi pillanatait, amikor a befogadás nem volt olyan magányos aktus, mint a XIX. vagy XX. században.”

Pusztán arra a történetszociológiai helyzetre kívántam villanásszerűen hivatkozni, mely megelőzte a modern tömegkommunikáció – és vele együtt légiónyi társadalmi változás – beköszöntésével létrejött radikálisan új befogadói helyzetet. E szembeállítás szubjektívnak tűnhet föl ugyan, de alapja velejéig objektív.

Szóhasználatomban egyébként a szubjektív korántsem jelentette a társadalmi, általános, a közmegegyezés ellentétét, csupán arra kívántam a szóval utalni, hogy volt idő, amikor az autonóm állásfoglalásnak, belsővé lett és megszenvedett értékeken alapuló ítéletnek hitele volt. Az írástudó felelősséggel és biztonsággal szólhatott, s ha netán tévedett, új remekművek értékelésében félrefogott, erkölcsileg kikezdhetetlen maradt. Nem látom be, hogy miért volna antidemokratikus és antiesztétikus nézetek kiindulópontja egy olyan értelmiségi pozíció felidézése, amikor e poszt betöltése még nem pusztán elfoglaltság, foglalkozás, hanem hivatás volt. Szomorú szekuralizáció, mely kikoptatja a társadalomból ezt az autentikus értelmiségi szerepet, és a fatimai látomás csodájával rokonítja a tudás hitvallóit. Cikkem gondolatmenetének önkényes meghosszabbítása az időben, olyan korok és társadalmak felidézése, amikor az értelmiségi réteg mint társadalmi minőség szociológiailag nem jelentkezett, s az emberek a közösség kultúrájában tartottak maguknak lelket, szubjektivitásuk modern értelemben véve meg sem született. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a vitát ismerem, szeretem és elvárom. Ha mondataimon határozottság látszik, az a párbajozóé, aki nem hajlandó skizofrén módon saját mondandójába eleve az ellenfél álláspontját is belevegyíteni.)

Túlságosan szeretem a televíziót ahhoz, hogy bűneiről elfeledkeznék, de a vélemények uniformizálásában nem a televíziót, hanem szülőjét, a szükségképpen agyonszabdalt, a munkamegosztás árkaival elbizonytalanított alanyokra bontott társadalmat látom okozó tényezőnek. Cikkem arról szólt, hogy ebben a helyzetben az emberek csoportjaikhoz igazítják véleményeiket, s nem véleményeikhez keresik a megfelelő csoportokat. Elfogadom, hogy a televízió egyes műsorai, kommentárjai, ismert szereplői megoszthatják a közvéleményt. Az ily módon létrejött véleménykülönbségek azonban csak a felszín fecsegését idézik, a mélyáramok megnyilatkozás nélkül maradnak.

Arról is írtam, hogy miként lehetne ezt az állapotot elkerülni. Osztom Bernáth László álláspontját arról hogy „jó lenne, ha meggyőző érvektől legalább néha hagynánk magunkat befolyásolni. Vagy legalább türelemmel elviselni mások véleményét.” Szerintem a televízió akkor szolgálhatná hathatósan társadalmunk demokratizálódását, a nyilvános magánkommunikációk higiénéjét, ha üzeneteit nem elsősorban a „tetszik–nem tetszik” értékelméletileg is alig-alig hozzáférhető összefüggésében fogalmazná meg számunkra. Nem tagadván a televízió értékítéleteket generáló funkciójának fontosságát, a hangsúlyt az igaz és a hamis dimenziójára helyezném.

Mert ízlésekről ugyan jót lehet vitatkozni, de nem érdemes, főként akkor nem, ha korszakos cselekvések előtt áll társadalmunk. A televízió társadalmunk nyilvánosságának és ezen keresztül önmegismerésének ma még hatásaiban kellőképpen nem felmért eszköze, ha úgy tetszik, „csodalény”, ki nemcsak andalíthat, pihentethet, hanem ébreszthet, cselekvésre sarkallhat, a szó szoros értelmében távolba látva meguntathatja a jövőt, melynek formálása attól függ, tudjuk-e, mit kell tennünk a világban való megmaradásunkért, életünk méltó színvonalának megőrzéséért. Az igaz információkban levő energiák eltékozlása olyan pazarlás, melyért nagyon is valóságos energiákkal fizethetünk. Ebben talán egyetértésre juthatnánk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6772