KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/április
POSTA
• Lalík Sándor: Talpra Győző! Olvasói levél
• Molnár Klára: Talpra Győző! Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hibaigazítás
FESZTIVÁL
• Hermann István: Nemzeti erkölcstörténet Válaszok és kérdőjelek
FILMSZEMLE
• N. N.: A XV. Magyar Játékfilmszemle díjai
• Hankiss Elemér: Sötét tükör? Jegyzetek a mai magyar filmek társadalomképéről

• Bikácsy Gergely: Póker és guillotine Hatásvadászok
• Szilágyi Ákos: A parasztpolgár Ne sápadj!
• Létay Vera: Szókereskedők Elveszett illúziók
• Gambetti Giacomo: És a hajó megy Fellini beszél új filmjéről
• Báron György: Repülés Kis kiruccanások
• Barna Imre: Hölgyek, opera, ópium, erő Ária egy atlétáért
• Bacsó Péter: Csupa nagybetűvel Szász Péter halálára
• N. N.: Szász Péter (1927–1983) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Gáti Péter: Bombanő
• Jakubovits Anna: Minden fordítva
• Kulcsár Mária: Husszein vére
• Jakubovits Anna: Morfium
• Simándi Júlia: Elefánt-sztori
• Greskovits Béla: Fokhagyma és ananász
• Jakubovits Anna: Talpig olajban
• Gáti Péter: Gary Cooper, ki vagy a mennyekben
• Greskovits Béla: A hét merész kaszkadőr
• Ardai Zoltán: A vadászat
TELEVÍZÓ
• Hajdú János: A planetáris kommunikáció
• Reményi József Tamás: A Himnusz tetszési indexe A februári tévéműsorokról
• Szilágyi János: Mindennapi szignálunk Beszélgetés Ipper Pállal, Matúz Józsefnéval és Elek Jánossal a TV-Híradóról
VITA
• Bernáth László: Televízió, magánvallás nélkül
• Csepeli György: Egy csodalény evilágisága
KÖNYV
• Lajta Gábor: Esztétizálás nélkül Beszélgetések a dokumentumfilmről
KRÓNIKA
• Pánczél György: Bodrossy Félix (1920–1983)

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Jegyzetek a mai magyar filmek társadalomképéről

Sötét tükör?

Hankiss Elemér

 

Nehéz és válságos korszakban élvén olyan nagy szükségünk van önismeretre, gyengeségeink és erőink, lehetőségeink és korlátaink ismeretére, hogy – úgy érezzük – minden lehetséges tükörbe bele kell néznünk. Ilyen tükröt tart most elénk egy év teljes filmtermése. Egy-egy film, külön-külön, nem más, mint a rendező szubjektív látomása a valóságról, de harmincból már hiteles és kiegyensúlyozott kép bontakozik ki a valóságról. Nem azt jelenti ez a hitelesség és kiegyensúlyozottság, hogy a filmek az élet minden területét egyazon alapossággal mutatják be. A művészetek általában az emberi-társadalmi lét probléma-zónáihoz vonzódnak; különösen jellemző ez a kelet-európai, s ezen belül mostanában elsősorban a magyar filmművészetre. Többnyire messze elkerüli a kellemesség és a mindennapi trivialitások mezőit (amelyeken a nálunk szerencsésebb múltú társadalmakban készült filmek többsége olyan szívesen ellegelészik), és életünk súlyos gondjai körül forog. Nem táj-, hanem kórképet rajzol a világról. Elsősorban nem szórakoztatni akar, hanem szembesíteni önmagunkkal és egymással. Különösen áll ez az ez évi filmtermésre. A harminc bemutatott film közül mindössze két krimi szerzőit mozgatta elsősorban a szórakoztató szándék; a másik két krimi már súlyos társadalmi és lélektani problémákat is felvállalt; a következő hat tiszta dokumentumfilm volt; a maradék húszból legfeljebb a Suli-buliban dominált a szórakoztató szándék. Ami nem jelenti azt, hogy e filmek legjobbjainak emberi-társadalmi bátorsága, hitelessége, cselekményvezetése vagy a bemutatott emberi drámák sora nem bilincselte le a nézőt. De néhány kivételtől eltekintve nem a szórakoztató jelleg volt legfőbb erényük, hanem a valósággal való szembenézés szándéka és módja. Lássuk, milyen kép bontakozik ki belőlük a mai magyar társadalomról.

 

 

Elveszett illúziók

 

Ha hihetünk az idei filmtermésnek, akkor azt kell mondanunk, hogy az illúziók elvesztése egyik alapvető élménye az itt élő embereknek. A filmek mintegy egyharmadának fontos vagy éppenséggel alapmotívuma ez. Gazdag Gyula már filmjének címében is ezt jelöli meg témájaként. De elveszti illúzióit és a felnőttekbe vetett hitét a Rohanj velem! gyerekhőse, elveszti illúzióit az Adj király katonát! bátor kis munkáslánya, el Győző és egész környezete (Talpra, Győző!), az Egymásra nézve két hősnője, a Szerencsés Dániel két fiúhőse, a Cha-cha-cha gimnazistája, a Vörös föld bányásza, elveszti hitét a lovagi eszményekben, a világban s önmagában a Daliás idők Toldija, elveszti, ha voltak, hamis illúzióit a Pergőtűz megannyi szerencsétlen áldozata; küszködik életkedvének, az életbe vetett hitének megőrzéséért a Ne sápadj! rabelais-i elevenségű hőse; s még a kirobbanó vidámságú kamaszfilm, a Suli-buli is az illúziók elfoszlásának szomorkás képeivel fejeződik be.

Az ellenkező irányú folyamatra egyetlen példa van: a Hatásvadászok, amelyben valami érték születik, valamiféle hit vagy illúzió abban, hogy az emberekben mégiscsak van emberség, az életben mégiscsak van valami emberhez méltó lehetőség. S megmoccan – bár nagyon tétován és szemérmesen – valami új indulás, valami újonnan születő bizalom lehetősége a Rohanj velem! utolsó pillanataiban is. De az összképen mindez nem sokat változtat.

 

 

Unhappy ending

 

A televízióval kapcsolatban már írtam arról, hogy van némi hajlamunk a morbiditásra. Érzelmileg-művészileg izgalmasabb számunkra a szép kudarc, mint az ilyen vagy amolyan győzelem. Utaltam azokra a kísérletekre, amelyeket magyar és amerikai diákokkal folytattunk le. Be kellett fejezniük félbehagyott drámai cselekménysorokat. A magyar résztvevők többsége kudarcba, tragikus törésbe futtatta bele a történéseket; amerikai kollegáik többsége viszont a végkifejletben feloldotta a konfliktusokat, sikerrel koronázta az erőfeszítéseket. Fontos kulturális különbségekre utalnak ezek (és más) tények. Mintha a magyar kultúrában, mentalitásban, társadalmi tudatban a kudarc, az amerikaiban a siker foglalna el fontosabb, központibb helyet. S valószínűleg nem egyszerűen arról van szó, hogy a magyar történelem kényszerpályás jellege miatt és a társadalmi fejlődés évszázados torzulásai miatt nálunk relatíve jóval több emberi törekvés és erőfeszítés futott zátonyra, mint más, szerencsésebb társadalmakban; hanem arról is, hogy ez az évszázadok során kialakult kudarc-neurózis, a kudarcoktól való állandó félelem, önbeteljesítő jóslatként meg is sokszorozza a kudarc lehetőségét.

És van még itt valami más is. Kialakult a magyar társadalmi tudatban, hosszú évtizedek, ha ugyan nem évszázadok rossz tapasztalatai nyomán, egy sajátos rossz kapcsolás, amelyről egyébként Tocqueville mint az egyik legpusztítóbb társadalmi kórról ír. A siker és az immoralitás fogalmának összekapcsolódása az emberek tudatában. Az, hogy mások sikere mögött nem az emberi tehetséget és teljesítményt látjuk, hanem szinte automatikusan – valami más, rejtett, feltehetőleg tisztességtelen motívumot; opportunizmust, az összeköttetések praktikáit, a hatalommal való cinkosságot, a véletlent, az erkölcsi feslettséget. A siker már-már morális vétekké vált nálunk; olyan vétekké, amelyet lehetőleg kerülni kell.

A magyar filmek akaratlanul is eleget tesznek ennek a torz erkölcsi parancsnak. A bemutatott filmek közül tizenhárom kifejezetten kudarccal, boldogtalansággal zár, és csak három végződik úgy-ahogy sikeres, boldog megoldással. A krimiket nem számítom sem ide, sem oda, mert nem tudom, kinek kell drukkolni. Két-három dokumentumfilmnél pedig nem merül föl a boldog vagy boldogtalan befejezés kérdése.

Ámde tulajdonképpen nem is a befejezés a lényeges. A végső bukás nem feltétlen tesz nyomasztóvá, „boldogtalanná” egy filmet. De azzá teszi a küzdelem hiánya, a hősök ernyedtsége, erőtlensége, reménytelen tétovasága; az, ha nem cselekszenek vagy alig cselekszenek; ha hagyják, hogy csak úgy „történjék velük” az élet. Erre is bőven van példa a bemutatott filmekben.

 

 

Sodródó életek

 

A filmek hőseinek túlnyomó többsége nem autonóm ember, nem ura önmaga életének. Nem irányítja, hanem elszenvedi az eseményeket. A Vérszerződés jámbor s jólelkű kiskatonája önmaga akarata ellenére sodródik, bonyolódik bele egyre inkább az eseményekbe, s válik végül többszörös gyilkossá. Az Egymásra nézve két hősnőjét elsodorják s elpusztítják a késő-ötvenes évek eseményei s önnön szenvedélyeik. A Pergőtűzben ezrek és százezrek sodródnak bele a pusztításba és pusztulásba. De így sodródnak-kallódnak többé-kevésbé tehetetlenül a Rohanj velem! nevelőintézetbeli gyerekei, a Holtpont alkoholistái, a Talpra, Győző! bábu-hősei, a Panelkapcsolat házasfelei – és így sodródik a tétovaságba, a semmibe, a halálba, a kiábrándulásba, a sivár felnőtt életbe az Elveszett illúziók erőtlen hőse, a Daliás idők gyilkossá, majd nevetséges madárijesztővé váló Toldija, a Guernica munkásnője, a Cha-cha-cha álmodozó diákja.

Vannak e sodródó hősök között vagy mellett néhányan olyanok is, akik megpróbálnak foggal-körömmel megkapaszkodni, sorsukat a maguk kezébe venni. Az Adj király katonát! Jutkája például képes újra és újra kilépni, kitörni olyan helyzetekből, amelyekbe akarata ellenére kényszerült bele. A Ne sápadj! Medve Alfonza is mindig talpon marad a történelmi erők sodrásában. A Vörös föld bányászhősének már nem sikerül ez; azok az erők sodorják el és vetik ki egy kietlen és sivár partra, amelyeket ő maga hozott mozgásba. A Szerencsés Dániel két fiú-hősének sikerül, az utolsó pillanatban, döntenie a maga sorsáról és kiugrania az események sodrából; de Gyuri számára ez a szó szoros és nem metaforikus értelmében a halálba való ugrást jelenti (s a rohanó vonatból kiugró fiú itt szép és megrázó szimbóluma lehetne az egzisztencialista halálugrásnak, az értelmetlenné és hiteltelenné vált életből a dönteni tudás autentikus világába való átugrásnak, még akkor is, ha ez itt, ebben az életben s történeti helyzetben egyben a nemlétbe, a pusztulásba való ugrást is jelenti); Dani életben marad, de – legalábbis a filmen belül – ez az élet a fájdalomba, az üvöltésbe, a gyászba, a kétségbeesésbe torkollik bele. Talán a Hatásvadászok rendező főhőse az egyetlen, akinek sikerül legyőznie önmaga tehetetlenségét, sikerül elhárítania a már-már szükségszerűen bekövetkezendő eseményeket, sikerül kiszabadulnia a sodortatásból. (Mégpedig úgy – hála a rendező arányérzékének –, hogy nem válik közben túlheroizált hőssé. Kitűnő megoldás az, hogy egy a magánéletben lézengő embert kap el egy ügy szolgálatának a szenvedélye; hogy egy a magánéletében önző ember válik e szenvedélyes szolgálatban önzetlenné; hogy egy tengő-lengő ember válik munkájában az intenzív és értelmes élet szimbólumává; hogy ide-oda lötyögő emberek csapata válik, az emberiesség valamiféle rejtett parancsára, legalább néhány napra igazi közösséggé; és így tovább.)

A Hatásvadászokon kívül, furcsa és elgondolkoztató módon, mindössze három krimi-hős ura a maga (és mások) sorsának. A Nyom nélkül rezzenéstelen és szenvedélytelen mesterbűnözője, aki logikai feladványnak tekinti az életet, s végül csak azért pusztul el, mert nem vitte végig a maga logikáját (nem pusztított el egy embert, akit el kellett volna pusztítania); a Herkules archetípust felelevenítő Ötvös hadnagy a Csak semmi pánikban, aki fizikai erejénél és rendíthetetlen nyugalmánál fogva marad mindig ura önmagának és a helyzetnek; és a Kohlhaas Mihály motívumot újrafogalmazó Dögkeselyű hőse, akinek – s ez is figyelemre méltó – kíméletlen bűnözővé kell válnia ahhoz, hogy az események tehetetlen áldozatából az események irányítójává váljék. Tragikusan torz formája ez az emberi autonómiának.

 

 

Társadalmon kívüli hősök

 

Harminc film közül tizennégyben a hős végül is kívül reked a társadalmon. A négy krimi közül háromnak a hőse önként zárja ki magát; a negyediké, a Dögkeselyűé, láttuk, rákényszerül erre a lépésre, mert úgy érzi, hogy csak így tud igazságot szerezni magának. A többiek – talán a Kutya éji dalának pap hősét kivéve – akaratuk ellenére kerülnek kívül a társadalmon. Nem kevesebb, mint öt film hősei, kétségbeesésükben vagy szerencsétlenségükben, az ország határain is túlfutnak vagy megpróbálnak túlfutni. A Holtpont alkoholistái a társadalom perifériáján tengődnek; a Visszaesők és az Egymásra nézve szerelmespárját a társadalom közösíti ki; a Szerencsés Dániel emberáradatát az ötvenhatos vihar sodorja ki az országból; csak a címszereplőnek sikerül – talán s úgy, ahogy – megkapaszkodnia. A Guernica szobrásza önként vállalja az elhagyott kőbánya magányát; a Rohanj velem! és az Adj király katonát! két gyerekhőse keserű csalódásokon át járja, egyelőre sikertelenül, a társadalomba való beilleszkedés keserves útját; a Ne sápadj! Medve Alfonzát újra és újra kiveti magából a hivatalos társadalom. És így tovább. Akarva akaratlan is igazolják e filmek így együttesen a történeti és szociológiai kutatásoknak azt a megállapítását, hogy baj van, évszázadok óta, de a századforduló óta különösen, a magyar társadalom kohéziós vagy – más szóval – integráló erejével. Nem tudta megtartani, visszafogni a századforduló, majd később 1945 és 1956 százezres kivándorló-hullámait; a két háború között nem tudta bekapcsolni a társadalom vérkeringésébe emberek millióit; mind a mai napig nem tudta megfékezni a társadalmi lét perifériájára szorulók, az alkoholisták és öngyilkosok számarányának növekedését. Egyre nehezebben küszködik azzal a feladattal, hogy a fiatal nemzedékeket munkalehetőségek és értelmes életcélok nyújtásával integrálja magába. Dicséretére válik a magyar filmművészetnek, hogy ilyen hangsúlyosan felhívja a figyelmet társadalmunk e súlyos problémájára. E problémakörrel függ össze a következő jelenség is.

 

 

A gyanakvás légköre

 

Ha sok az ingerültség, a türelmetlenség, az agresszió, a gyanakvás az emberek között, az valószínűleg annak a jele, hogy a manapság oly sokat emlegetett „társadalmi szerződést” nem kötötték meg egymással. Ha az emberek újra és újra nem azt kapják a többiektől, amit várnak s méltányosnak éreznek, s újra és újra nem azt adják másoknak, amit azok várnak tőlük (és a társadalmi szerződés nem más, mint ezeknek a kölcsönösségeknek kialakult s a társadalom által elfogadott rendje): ilyen helyzetekben hogyisne harapóznék el az ingerültség, a túlérzékenység, a bizalom hiánya. A filmek tanúsága szerint baj van nálunk ezzel a szerződéssel. Mert csak úgy nyüzsögnek bennük ezek a tünetek. Emeljünk ki közülük egyetlen szimptómát, a gyanakvást. Szinte minden filmben alapvető motívuma ez az emberi magatartásoknak. Nem beszélek a krimikről, mert ott természetes, hogy mindenki mindenkire gyanakszik. De szinte mindenki mindenkire gyanakszik, nem alaptalanul, az Elveszett illúziók hivatalos értelmiségi köreiben is; és – érthető módon – a Szerencsés Dániel menekülő csapatában. Az Együttélésben két, hajdan egymással szemben állott s még ma sem igazán megbékélt etnikai csoportban kavarodik fel újra és újra a bizalmatlanság. A Visszaesők testvér-szerelmespárját, a Vörös föld és a Ne sápadj! nehéz emberét, a Holtpont alkoholistáit – sok más mellett – környezetük gyanakvása is megnyomorítja. Az illúziókkal együtt az emberekben való bizalom elvesztése a Rohanj velem! és az Adj király katonát! gyerekhőseinek a lelkét is mérgezni kezdi. És így tovább.

 

 

Társtalan emberek

 

Talán nem meglepő, de azért elgondolkoztató e filmek hőseinek társtalansága is. Nem mintha nem volnának, nem lötyögnének sokan és sokat együtt, de igazi szövetség, igazi lojalitás ritkán alakul ki közöttük. Már az is ritka, hogy legalább két embert igazi szolidaritás fűzzön össze. Ilyen összetartozás a Csak semmi pánikban Ötvös hadnagy és a kislány barátsága vagy a Vérszerződés két kiskatonájának és a Visszaesők szerelmespárjának együttvergődése. És ide sorolható még, bár sokkal ellentmondásosabb és rövidebb életű, a Szerencsés Dániel és az Egymásra nézve hőseinek kapcsolata is. Igazi, egy ügyet komolyan felvállaló közösség csak a Hatásvadászokban forr össze s talán még a Suli-buli kedves teenager-kompániájában. Ha nem számítjuk ide a Nyom nélkül bűnöző hordáját.

Kevés, elképesztően kevés a filmekben az önzetlenség, illetve a segítés gesztusa is. Itt megint csak a Hatásvadászok rendezője és színészcsapata, a Csak semmi pánik kislányhőse és a két gyereksorsról szóló film, a Rohanj velem! tanára és tanárnője, illetve az Adj király katonát! főszereplője és idős házaspárja említhető. A segítés egy-egy félszeg és félresikerült gesztusa felvillan még néhány további filmben is – Elveszett illúziók, Egymásra nézve, Szerencsés Dániel –, de a filmek többségében a csendes, udvarias, a közönyös vagy durva önzés dominál.

Annál is inkább furcsa a segítő gesztusnak ez a hiánya, mert világszerte óriási igény van manapság épp az emberi jóság és segítőkészség megnyilvánulásaira. Az utóbbi évek legnagyobb filmvilágsikerei – a látvány és az apokaliptikus izgalom mellett – épp ezt a vágyat, ezt a nosztalgiát aknázták s aknázzák ki, időnként egészen a virtuozitásig menő ügyességgel és ravaszsággal, mint ahogy például legutóbb az E. T. szerzői tették. Érdemes ebből a szempontból még az olyan nagysikerű és jól kimódolt tévésorozatokra is gondolni, mint amilyen az elmúlt hónapokban a Kórház a város szélén című cseh sorozat volt. Sikerének egyik titka minden bizonnyal az, hogy az emberi jóság, segítőkészség és helytállás képeit sugározta folyton-folyvást; úgy, hogy azért közben megmutatta az emberi esendőségek, indulatok és nyomorúságok meglehetősen széles skáláját is. Kétségtelen, hogy a ±vejki és hrabali hagyományokon nevelkedett cseh filmművészet otthonosabban mozog ebben az atmoszférában, mint a magyar; de nem valószínű, hogy a komorságnak és szeretetlenségnek az a tömege, amit ennek az évnek a filmtermése sugároz, pusztán a műfaj hazai hagyományaiból fakad. Minden bizonnyal a valóság árnyai vetülnek rá e filmekre. Hogy nincs mit: nincs olyan emberi magatartás vagy érték, amit szembeszegezhetnének ezekkel az árnyakkal, az minden bizonnyal valamilyen gyengeségre utal; s erre még e cikk befejező soraiban visszatérek. Az viszont erényük s erejük, hogy olcsó eszközökkel nem lényegítik át, önmaguk s nézőik vágyait követve, szebbre és emberségesebbre a valóságot – mint ahogy azt annyi más országbeli kollégájuk teszi.

 

 

Zaklatott filmek

 

Feltűnően, s ha a nyugati filmterméshez, akárcsak annak értékes részéhez, tehát nem a kommersz filmekhez hasonlítjuk őket, megdöbbentően és érthetetlenül ritkák a magyar filmekben az igazi idill, az áhítat, az öröm, az oldódás, az elcsendesedés percei. Föl sem villan, vagy törékeny, túlontúl esendő bennük a boldogság; s ha fölvillan, a pusztulás veszélye már eleve benne ágaskodik, marja az irónia, a gyanakvás mérge. Talán a Daliás idők első néhány perce a kivétel, ahol egy gazdag és szép idill zeng föl, bár itt is pillanatok alatt kiderül, hogy milyen fájdalmak rejlenek mögötte; a film második felében azután már csak az elmulasztott boldogság nosztalgiája sajdul újra és újra föl. Ezenkívül még a Ne sápadj! az, ahol a munka perceiben, például a szántás- és az itató-jelenetben kibontakozik valami szép harmónia. A Vérszerződésben a halálra készülődés óráiban villan föl valamiféle szerény boldogság immár lehetetlen lehetősége; a Rohanj velem!-ben és a Chu-cha-chában az öröm és az oldódás percei keserű csalódásba szakadnak bele; az Adj király katonát!-ban az anyaszerep felvállalása jelenti a pillanatnyi, bár – mint tudjuk – hazugságra épülő idillt; a gyönyörűszép Örök moziban az áhítat és a harmónia szorongással keveredik; néhány filmben az ágy a pillanatnyi oldódás egyetlen eszköze; de a Panelkapcsolatban és a Visszaesőkben még az ágyjelenet is a gyötrődés színhelye. Az igazi oldódás, az idill és öröm leggyakoribb pótléka ezekben a filmekben a csendes vagy hejehujázó mulatozás – falusi-külvárosi-kocsmai, vagy nagypolgári koktélt iszogató, avagy bohémkodó-kedélyeskedő módra. De ezeket a pillanatokat-jeleneteket is többnyire átszövik a gondok, sérelmek, feszültségek, fenyegető veszélyek. Az amerikaiakról szokás azt mondani, hogy azért találták ki a hintaszéket, mert olyan aktívak, hogy még ülni se tudnak nyugodtan. Mi meg, úgy látszik, olyan zaklatottak, feszültek, hajszoltak vagyunk, hogy szinte még pillanatokra sem tudunk feloldódni, elcsendesedni, örülni, harmóniát teremteni magunk körül. Legalábbis a filmek többsége erről tanúskodik. Zaklatott, feszült, örömtelen életek – zaklatott, mosolytalan, boldogtalan filmek. Keserű, de minden bizonnyal hasznos iskoláját járatják ki velünk az önismeretnek, az önmagunkra s önmagunk állapotára való ráeszmélésnek.

 

*

 

Aligha kell ezek után hangsúlyoznom, hogy egészében véve értékesnek tartom a szemlén bemutatott filmtermést, nagyra becsülöm a szerzők művészi és társadalomkritikusi erőfeszítéseit. Úgy vélem, érdemes volt e filmek tükrében szemügyre vennünk, ha csak ilyen futólagosan is, a magyar társadalmat; még akkor is, ha ennek az volt az ára, hogy a filmekben rejlő értékek s problémák egész soráról így szót sem ejthettünk. Befejezésül mindössze három kérdést szeretnék fölvetni anélkül, hogy megkísérelnék válaszolni rájuk. Az első az, hogy a valóságfeltáró, valóságábrázoló szenvedély mellett nem kellene-e felerősíteni a magyar filmművészetben a szórakoztató, az örömet, oldódást, a nem a gondok gyötörte, hanem vérpezsdítő izgalmat nyújtani akaró szándékot is? A második kérdés: nem tudom, valóban olyan-e a mai magyar valóság, amilyennek e filmek ábrázolják? Így és ilyen komor-e, vagy csak a humán értelmiség sokat emlegetett borúlátása színezi ilyenre; avagy még az ábrázoltaknál is súlyosabb és más gondjaink vannak, amelyek elkerülték a filmek szerzőinek figyelmét, vagy még mindig tabuk, tiltások zárják el őket e figyelem elől? Ha arra gondolok, hogy még e bátor és tisztességes filmekben is mennyi a dolgok szőrmentén kezelése, mennyi a metaforikus tolvajnyelv, a célozgatás, a hiátusz, a rejtett aknák óvatos kerülgetése, akkor azt kell gondolnom, hogy a következő évek filmjeinek is marad még bőven mit fölfedezniük s fölmutatniuk. Tovább lehet még csiszolni ezt a sötéttüzű tükröt. A harmadik kérdés: csak ábrázoló, vagy ezen túlmenően értékteremtő funkciója is van-e a művészeteknek? Feladata-e az, hogy – nem vasárnapi iskolás naivitással vagy szocreál hőzöngéssel, hanem igazi emberi-művészi hitellel – értékeket is sugároznék? Olyan értékeket, magatartásmodelleket, emberi törekvéseket, amelyek hiányát keservesen sínyli a társadalom. Ha feladata, akkor ez ügyben maradhat bennünk némi hiányérzet a Filmszemle után.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/04 07-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6749